A hely nevét találta ki elsőnek. Még nem tudta, ha kinyit, kocsma lesz vagy kávéház, esetleg tejivó, de a nevében biztos volt: Berlin. A kedvenc városa volt, bár még nem járt ott soha. Képzeletben járta be és építette fel a maga Berlinjét, amely egyszerre volt esszenciája és falra vetülő torz, dimenzióit vesztett árnyképe az igazinak. Minden filmet megnézett, minden könyvet elolvasott, amelyben szerepet kapott a város. A folyton rohanó Lola (egyetlen ismeret van), az Alexanderplatz (alattad a föld), az angyalok elnéző mosolya (fölötted az ég), a demokratikus és szövetségi fal két oldala megannyi filmben (benned a létra). Egyszerre Trabant és Mercedes, ideszületve és odavágyva, punk és eminens, szürke és színes. Egyszerre fenség és idegenség: mint minden ember.
Mégis, ha megkérdezték, miért éppen Berlin, nem ezeket sorolta. Volt egy előkészített válasza: azért, mert akkor születtem, amikor a falat felhúzták Kelet és Nyugat között. Ez amúgy nem volt igaz, ő ‘66-os volt – de a bárpult mögül egy ilyen hazugság a bocsánatos bűnök kategóriájába esik. Mert végül egy éjszakai bár lett a Berlin. Kelenföldön, közel a metróhoz, ahol biztos, kiszámítható forgalmat generált a sűrűn lakott környék. Mert nem csupán passzió volt számára a váltás a forgószékből. Jól akarta csinálni, megélni belőle és élvezni a dolgos mindennapokat. Több mint harminc évnyi irodában ülés után végre állni akart. A pult mögött törölgetni a polcokat, poharakat és nem befelé bámulni naphosszat a monitoron át egy kódolt virtualitásba. Észrevenni, milyen a mások élete. Kifelé nézni. Egy fárasztó nap első – és gyakran utolsó – nyugvópontjaként csapolni valakinek egy pohár sört, betévedő inszomniás lakótelepi csodabogaraknak adni egy viszkit hajnali kettőkor, pároknak nyújtani egy helyet, ahová beülhetnek és halk zene mellett morzézhatják egymásnak suttogással, kutató szemekkel, asztal fölötti tétova mozdulatokkal azt: szeretlek. Vagy csak azt: kívánlak. Most. Én. Téged. Akkor is, ha nem lehet. Mert olyan időket élünk, hogy veszélyes szeretni és közeledni.
A vírus akkor már évek óta ott volt velük, a mindennapok részeként. Csillapodott, újra támadott, változó erővel, de a régi életet alapjaiban átszabva. Mindenki azt mondta, bolond vagy, ha most nyitsz egy ilyen helyet. De nem zavarta. Nyitva lesz, ha engedik, bezár, amikor azt rendelik el. A tartalékai és a szoftverei utáni rendszeres jogdíjak tervezhetővé tették a Világvége társasjáték következő pár körét. Az óvintézkedések mindenhol megszokottá lettek. Nem volt furcsa senkin a maszk, megszokták már a folyamatosan fegyverrel járőröző katonákat is az utcákon. A bár berendezését is már ennek megfelelően tervezte. Négy asztal volt összesen, két-két székkel, kellő távolságra. A pultra nőtt plexifal senkit sem zavart, automata nyílásokon adta ki az italokat. A megüresedett asztalokat szenvtelenül szedte le és fertőtlenítette, amint távozott valaki.
Beszélgetni így persze nem lehetett olyan könnyen vele, a pultossal, ahogy a filmekben szoktak. Az interakció a rendelés felvételére korlátozódott. Nem voltak kedélyes kvaterkázások, elsírt munkahelyi gondok, nőügyek. De a beszéd valahogy nem is hiányzott senkinek. Ha tudta, ha nem tudta, a Berlinbe előbb-utóbb mindenki a zenéért tért be.
A zene különleges berendezési tárgy volt itt. Egy algoritmus választott itt mindig új dalt. A számok végtelenjéből próbálta kiszűrni akkor és ott, azt az egyet. A belépéskor arcfelismerő rendszer működött – ez már kötelező eleme volt minden nyilvános helynek – a fertőzöttek kiszűrésére, a gócpontok későbbi azonosítására. Maszk le, egy pillantás a szkennerbe, belépés zöld jelzés után. Nem volt nehéz összerakni a kódot, ami végigpásztázta a világhálót, feltérképezve az arc mögött a digitális ént. A hálózaton mindenki múltja ott volt, kitörölhetetlenül, mereven. Az is, milyen zenét szeret. Tudta persze, hogy mindez illegális, de nem törődött vele. Az sem érdekelte volna, ha lebukik vele. A begyűjtött információkat soha nem nézte meg, nem tárolta. Hagyta, hogy a program, amit összerakott, végezze a dolgát, valós időben vadásszon a zenék végtelenjében. Azt szerette volna, hogy aki ide belép, kapjon tőle, ettől a helytől valamit az italokon túl is: az Én dalom szól érzésének puhaságát. Berlint is ilyennek képzelte. Ahol a város valahogy mindent tud rólad és öntudatlan terelget utcák és terek közt bolyongva, de soha nem elveszve. És mindig oda vezet, ahol akkor és ott éppen lenni akarsz. Lenned kell. Persze ezer más dolgot tudhatott volna meg bárkiről, de nem érdekelte. Nem titkokra vadászott. Viszont szerette figyelni őket. Egy jól megválasztott zeneszám hatását, ahogy a hangok láthatóvá, tapinthatóvá lesznek a vendégek arcán. A tartásuk megváltozását. Ahogy ivás közben hirtelen kihegyeződnek az érzékeik. Az ősi létből hozott sokezer éves túlélő ösztön figyelmeztet: valami furcsa, valami szokatlan van itt. Szerette észrevenni a pillanatot, amikor feltűnik valakinek a futó dal. A plexi mögül látta és érezte, ahogy a hangok otthonosságának érzése egy félmosollyá változik egy-egy arcon, vagy éppen elkomorodik valaki a pohár felett a zenétől megidézett emlékek hatására. Aztán még egy dal. És még egy, amiről úgy érezheti: ez csak nekem szól itt. Néha, ha ez az eklektikus diszkó túl jól teljesített, egy-egy vendégben a jóleső érzés átváltott valami bizonytalanságba. Talán álmodom? Mi ez a kívánságműsor a fejemben, hajnali kettőtől ötig? Ő nem jelezte semmivel a pultnál, hogy tudom, hogy tudod, hogy tudom. Ha kérdezték, milyen zenék szólnak, csak annyit mondott: Best of Berlin.
Szenteste napján kövér pelyhekben elkezdett ömleni a hó. Sok év után végre újra fehér karácsonyunk lesz – mondogatták. Hiányzott. A vírus hozta új, ideges valóságba, a klímaváltozás kiszámíthatatlan időjárásába a régi telek ropogós, fehér mesevilága hozott kis megnyugvást, a maszkos rezignáltságba pedig jóleső várakozást: kicsit jobb lesz holnap. Ma kevesen lesznek, gondolta – persze nála soha nem voltak sokan. Tudta, ilyenkor jól jön egy nyitva tartó hely: lesz aki betér, hiszen az ünnep sokaknak telik magányosan és teher inkább, mint öröm. Neki is.
Még nagyon fiatalok voltak, amikor otthagyta a felesége, vitte a gyereket is. Nem működött. Ő nem látta, mi kell a feleségének, nem akart, nem tudott olvasni benne, nem értették egymás céljait, vágyait sem. Neki akkor csak a munkája számított, a hazahordott pénzzel próbálta letudni otthoni kötelességeit. Csak egyetlen hármasban töltött közös karácsonyuk volt. A nő rögtön utána elköltözött. Állítólag külföldre ment a fiúval. Soha nem nyomozott, soha nem kereste őket. Tudta, hogy a feleségénél jó helyen van a gyerek, és ő nem tudna olyat mondani, tenni, ami megváltoztathatná a helyzetet, nem tudna újra közelebb kerülni hozzájuk. Azóta egyedül élt, harminc éven át a munkájába feledkezve – amíg nem lett meg a Berlin.
Aznap este tízig senki nem jött. Akkor belépett egy fiatal férfi, akit korábban nem látott itt. Nem magyarnak tűnt, inkább átutazó külföldinek. Bőrönd volt nála és másképp öltözködött. Dupla viszkit rendelt, leült a legtávolabbi asztalhoz, elővette a laptopját. Ő az egyetlen vendég ma, akkor ő adja a háttérzenét – gondolta a pult mögött és várta, mi szólal meg. De a csend maradt. És sűrűsödött percekig. A férfi a viszkivel észre sem vette, hogy nem szól semmi: ült az asztalánál, bámult befelé a laptopjába és néha gépelt kicsit.
Hátrament a raktárba, megnézni a számítógépet, nem fagyott-e le, nincs-e valami gond. Ellenőrizte: látszatra minden működött. Újraindította és visszament a pulthoz. Pár perc és minden megy tovább, gondolta. Addig oka, joga van itt lenni köztük a csendnek, addig nem zavaró körülmény. Inkább maga is zene: az újrakezdés néma dallama. Ahogy visszatért a pulthoz, körülnézett a helyiségben. Továbbra is egyedül volt a férfi. De már nem a laptopját nézte, hanem őt.
Megszokta már a plexin keresztül őt bámuló vendégeket: számukra sokszor ő is egy attrakció volt: a poharakat törölgető, mindig egykedvű, hallgatag pultos. De ez a tekintet most más volt. Nem őt nézte: belenézett. Érezte, ahogy belül, a bőre alatt a másik tekintete végigfuttat valami algoritmust. Feltérképezi jó és rossz szokásaival, örömeivel, bánataival, kedvelt és utált zenéivel együtt. Rámosolygott. Ebben a pillanatban a hangszórókból halkan, távolról elkezdett szólni valami. Finom harangjáték, vékony hangú gyerekkórus. Egy ünnepi ének, amit már évtizedek óta nem hallott: “Jaj, de szép a karácsonyfa, ragyog rajta a sok gyertya…”
Előlépett a pultból. Odament az ajtóhoz, kinézett a hótól csillogó éjszakába. Hosszan sóhajtott, aztán kitörölt a szeme sarkából egy feltörő könnycseppet. Kirakta a Zárva táblát, kikapcsolta a bejárat feletti neon cégért. A férfi asztalához lépett és megkérdezte nem bánja-e, ha odaül hozzá beszélgetni. Természetesen maszkban, és ügyelve a biztonsági előírások kölcsönös betartására.