novella

Komondy-Tóth Anikó: Mivel töltik az idejüket a görög istenek?

Hermész ül a teraszon, decathlonos horgászszékén, és nézi a barna bőrt a karján, melyből kalászként állnak ki a szőkés szőrszálak. Töpreng, egyre nagyobb mélabú vesz erőt rajta. Anyja, Maia, sose kente be őt tejföllel, húsára sose égett rá a bőr.

Szerda. Hermész ügyel aznap a mitológia nélkül maradt világra. A Nespresso gép felbőg, a tű átszakítja a kapszula fóliáját, a bögrébe ömleni kezd a Tokyo Lungo, what else, és az isten elmosolyodik.

Míg a teraszra kilép, szárnyas saruján megtörten és hiányosan fityegnek a tollak. Ha repülni kellene vele, csúfos kudarcot vallana, de hála Zeusznak, már senki se vágyik az alvilágba és onnan vissza. Lábába már nem kapaszkodnak se élők, se holtak. De már nincs hír, mit messze,  nincs csíny, mit véghez vihetne. Csak ez az erőlködő szeptember van, itt Magyarországon, ebben a darázs zümmögős, alföldi kis faluban. Ide szöktek arany pálcájáról a kígyók, és most megbújnak valahol a trombitafolyondárok alatt. Irizáló pikkelyük messziről elárulja őket, ahogy lustálkodva hemperegnek, kinyújtóztatva magukat. Hermész hagyja, hogy attribútumai életre keljenek  egy napra.

Az isten belekortyol a feketébe, lehunyja szemét, hogy narancsszínben lássa a világot, mint a gyermek, kit emberanya szült. Az alapszínt át-átszövik pici kék erek, a halandóság örvénylő folyói, és Hermészben irigység születik. Szívesen élne, szívesen halna. Érezné a pillanat adta örömöt és értéket. Haláláig félne, hogy elveszíti idejét. Szemét kinyitja, tenyerének árkaiba mélyeszti körmeit. Nem érzi, hogy fájna. Érzéketlen húsburok ez rajta, jótékony köpeny, hogy az Ági, míg tereget a szomszédban, ne haljon szörnyet, ha közben rátekint.  Álcájával sosem halhatatlanságát védte, hanem a halandóság értékét. Ez az egyetlen kincs, melyet Isten nem birtokolhat.

– Szervusz Ági!

– Szervusz Hermész! Gyönyörű az idő, nem igaz?

– Igaz bizony!

– Hermész, hogy te milyen szép barna vagy! Hogy csinálod?

És Hermész a bőrére néz, a sűrű mézhez hasonló bőrére, mely nem az övé.

– Hát, Ági, ez családi örökség. Jó a bőröm, könnyen fogja a nap.

– Szerencsés vagy! Én mindig leégek és úgy fáj! Anyám kiskoromban tejfölt kent rá, az megnyugtatja.

Hermész ül a teraszon, decathlonos horgászszékén, és nézi a barna bőrt a karján, melyből kalászként állnak ki a szőkés szőrszálak. Töpreng, egyre nagyobb mélabú vesz erőt rajta. Anyja, Maia, sose kente be őt tejföllel, húsára sose égett rá a bőr. Nem szedte még le magáról az elhalt hámot, mint virsliről a műbelet. Hangosan sóhajt, tüdejéből majd orrából távozik a levegő. Érezhetné, de csak tudja, hogy így van.

Kioldja saruját, a gazpepitás fűre lép, lesi, ahogy zöld szálak választják szét a lábujjait. Hosszú nap lesz a mai, míg megérkezik, akivel megoszthatja gondolatait. Visszaül székébe, nem pecázni, csak isten szemével lesni a bomlást. A tűzrakó téglái szemei előtt hullatják, morzsolják magukat a levegőbe, a növő gaz egyik szárán virágzik, a másikon szirmait rohasztja el. A szék, amin ül, mérhetetlen mértékben, de kopik alatta. A levegő megtelik elhasználtsággal és feledéssel. Mégis, mekkora erő kell, hogy ennek ellenére élni akarjon, aki meghal? Elszívják, ami elbomlott és erőre kapnak, hogy aztán ők is odavesszenek.

Hermész ügyeli a bomlást, míg az idő úgy hozza, hogy a nap a szomszéd roskadozó góréja körül kezd el őgyelegni. Az üresen álló kukorica csősz teteje elhagyta cserepeit, a lécek háromszöget zárnak be, melybe sejtelmesen bekúszik a nap.  Esteledik, gondolja Hermész, lemegy a nap, az emberek szervezete elkezd melatonint termelni, álmosan ágyukra dőlnek tőle. Álmodnak, idegeik mesélnek nekik, feldolgozzák a valóságot, gyomorként emésztik meg az életet, visszahozzák, aki halott, megteremtik azokat, akik sose éltek. Mackók töltenek ágyút boszorkányok ellen, békák kontráznak cigánymuzsikára, kismacskák ömlenek be a bejárati ajtón. Az emberek felriadnak, szódabikarbónát kevernek vízbe, megígérik maguknak, hogy nem esznek többé véres hurkát estére.

Hermésznek nincs fogalma a nehéz gyomorról, a nehézségi gyorsulás 9,81 m/s2-nyi erejéről a csontokra. Az istenek ott kezdődnek, ahol az élők véget érnek. Míg várakozik és lesi, ahogy a muskátlikról leszárad a szirom, a nap átadja a színpadot a Holdnak, mely Hermész felé küldi az utolsó sugarakat. Ahogy a nemes virágokat, úgy a gazt is, páncélfénnyel vonja be a Hold.

Az este elhozza Luciát, és az isten hellyel kínálja őt. Hermész már nagyon várta, türelmetlenül faggatni kezdi, hogy mesélje el, milyen megszületni és nem emlékezni rá. Milyen megutálni, mit szeretünk, milyen térdelni és kúszni, majd felemelkedni és megtanulni járni? Milyen szerezni, venni s elvenni? Milyen visszaadni, feladni és megválni? Milyen az ízlelés, az első gyomorkorgás, a szomjúság? Hogy fut lábbal az élő, milyen hangot ad ki a fül üregében a szellő? Hol fáj a csalódás, hol a gyász? Mi jelent felejteni és hazudni akaratból, vagy parancsra? De Lucia félbeszakítja, föl-le kapkodja nagy szemeit, mutatóujját feltartja. Istenkém, ezt mind elmondani, sok idő lesz ám, de Hermész mozdul, szárnyas sarkaira ül:

– Ugyan Lucia, nekünk már csak időnk van. Mesélj!

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: