– Izgulok.
– Hát még én. Nagyon készültem erre a napra! – mondta ‘B’ kissé remegő hangon a mellette ülő, vele egykorú, fiatal nőnek. – Nem tudja, igaz az, hogy csak egyszer lehet újra próbálkozni, ha az első nem sikerül?
– Igaz – válaszolta ‘X’ –, mondjuk, nem sokan járnak sikerrel. Érdemes egyből átmenni.
‘X’ és ‘B’ a Fehér Ház legfelső emeletének egyik padján ültek, rajtuk kívül nem volt más a folyosón. Mindketten tetőtől talpig fehéret viseltek, ami hivatalosan nem volt elvárás, valójában viszont íratlan szabályként érdemes volt betartani.
A Fehér Ház. Így hívták a vizsgaközpont helyszínéül is szolgáló óriási épületegyüttest, aminek nagy részét az UGYE, teljes nevén az Utódnemzés és Gyermek Engedélyezési Minisztérium, és a hozzá tartozó alosztályok foglalták el. Itt döntöttek örökbefogadásról is, itt foglalkoztak gyermekjogokkal, törvényszegésekkel, itt tartották a pszichológusok és más terapeuták az évente ajánlottan elvégzendő háromnapos családi tréningeket. Itt zajlott a szülők nevelési oktatása. Az alapkurzus elvégzése után különböző továbbképzések közül lehetett választani, úgy mint mesemondó kurzus, kézimunkák és barkácsolás, egészséges táplálkozás és diéták, változatos étkeztetés, vagy a gyermeklélektan és coaching. Sőt, kistestű háziállatokért is itt lehetett jelentkezni.
Az épület a nevéhez hűen kívül-belül hófehér volt. Fehérek voltak a bútorok, a tárgyak, még a pad is, amin ‘X’ és ‘B’ osztoztak. A minisztérium a rendre és a letisztultságra esküdött; akinek rend van az elméjében és a lelkében, az tud maga körül is rendet tartani, és ez fordítva is igaz. A faliképeken fehér virágok nyílottak. A fehér a tisztaság szimbóluma, a fehér virág a gyermekáldásé, vallották a felelős miniszterek.
Az egyenlőség és a pártatlanság megőrzése fontos alappillére volt a minisztérium működésének. Az épületbe belépők az ábécé egyik betűjét kapták az eredeti nevük helyett, és szigorúan tilos és büntetendő volt a valódi nevek használata.
‘B’ egymás után húzta elő a táskájából méretes tankönyveit, kettőjük közé helyezte őket a padra.
‘X’ oldalra nézett.
– Maga meg mit művel?
– Mit, mit! – ‘B’ kinyitotta a kupac tetején lévő könyvet. – Tanulok, átismételem a homályos részeket. Ha már egyszer idáig eljutottam, nem szeretnék elbukni. Hallotta, hogy emberek ezreinek vizsgakérelmét utasítják el? Még csak meg sem próbálhatják!
‘Az egészséges táplálkozás nullától tizennyolcig’ – állt az első könyv borítóján.
– Hallottam, persze. – ‘X’a padlót nézte. ‘B’ olvasni kezdett, közben hang nélkül formált szavakat a szájával.
– Gondolja, hogy a könyvektől majd jobban fog menni? – kérdezte ‘X’.
‘B’ felnézett.
– Hogy érti?
‘X’ ütemesen csapkodni kezdte a padlót a cipője talpával.
– Könyvek, szabályok, előírások… Semmi intuíció, semmi természet adta ösztön. Paragrafusokból formált felnőttekké válunk.
‘B’ felakadt szemhéjjal válaszolt.
– Nézze, megmondták: ezek a könyvek a sikeres vizsga feltételei. Bibliák. Írott atyaúristenek. Mégis hogyan lenne képes bárki a Biblia nélkül gyermeket nevelni? Bizonyára maga is hallotta azokat a szörnyű történeteket. Tudja, az előző világról. Amikor még mindenki szabadon, a maga kénye-kedve szerint, kontroll nélkül nevelhetett gyereket… Grrr! Belegondolni is szörnyű! Éhezés, szenvedés, erőszak, terror, kizsákmányolás, halál… Minden volt! Jut eszembe, hogy elfelejtettem. Hány gramm cukor is mehet a három évesnek?
‘X’ nem válaszolt. Kézbe vette a soron következő könyvet.
‘A különböző vérmérsékletek és következményeik’
– Figyeljen, kérdezek – lapozta fel az olvasmányt ‘X’. – Milyen okból lehet megpofozni az öt évest?
– Ugyan! – horkant fel ‘B’. – Az alapszabályok egyike a zéró tolerancia. Mindenki tudja.
‘X’ tovább lapozgatott. ‘B’ körbenézett, és a plafonra szerelt kamerákra mutatva közelebb húzódott ‘X’-hez.
– Amúgy meg, tényleg zéró a zéró. Egy ismerősömmel történt – suttogta –, hogy… Valójában nem is az én ismerősöm, egy barátom akárhányadik ismerősének egy nagyon távoli rokona, nekem is úgy mondták… Szóval, ez a valaki, megpofozta az ötévesét. Az ütésgátló chip az arcában rögtön működésbe lépett, tíz percen belül ott voltak a hatóság emberei. Elvették a férfi engedélyét, sőt, a feleségéét is. Bár próbálták, nem tudták letagadni. Tiltólistára kerültek mindketten, a feleség a javítóintézet és nevelőotthon után újra jelentkezhet majd vizsgára, szigorú viselkedésteszt, próbagyerekek, ellenőrzések, kezelések után. A férj börtönben ül védekezésre képtelen, tizennyolc éven aluli állampolgár ellen elkövetett sérelem és fizikai erőszak vétsége miatt. Soha nem lehet már gyereke, sterilizálták.
‘A vizsgavilág és a bürokrácia rendszere’
– A bürokrácia szivatós egy tantárgy – jegyezte meg ‘B’, amikor látta, hogy ‘X’ éppen azt a könyvet készült kinyitni.
– Hány évente kell letenni a vizsgát? – kérdezte ‘X’.
– Eleinte két és fél, majd öt-öt, végül három év múlva következik a nagy záróvizsga. Akkor megnézik, hogy mit sikerült alkotni a tizennyolc év alatt. Be kell szolgáltatni a fényképeket egészen az első szinttől, a születéstől kezdve. Azután hozni kell emléktárgyakat, iskolai igazolásokat, jellemzéseket a nevelőktől és a tanároktól. Behívják meghallgatásra a szomszédokat, és nem utolsó sorban, a tizennyolc évesnek is le kell adnia egy írásbeli beszámolót a szüleiről. Ezt hívják Záró Portfóliónak. Egyébként, most eszembe is jutott valami…
– Kitalálom. Hallott valamit?
– Honnan tudta? Igen. Egy másik távoli ismerős mondta, hogy képzeljem el, ők hibátlanul teljesítettek minden szintet. Mindent úgy csináltak, ahogyan kellett, el is jutottak a tizennyolcig. Boldogan ment a család záróvizsgázni, ahol aztán a tizennyolc éves jó heccnek tartotta kitalált dolgokkal vádolni a szülőket, mert előző este összekaptak valamin. Mondanom sem kell, amíg le nem zárul a nyomozás: nevelőintézet. És nem a tizennyolc évesnek.
‘X’ becsapta a kezében lévő könyvet, és felemelte az utolsót, a Szülői büntető törvénykönyvet. Egy ideig bámulta, azután letette a székre maga mellé.
– Tényleg kívülről tudja az összeset.
– Hát – ‘B’ szemei felragyogtak –, igyekszik az ember.
Akkor a terem ajtaja kitárult, és egy idősebb nő lépett ki rajta. A szeme alatt óriási táskák türemkedtek, a haja kócos volt, gyengének tűnt, de hangosan és önfeledten nevetett. A kezében ott szorongatta a Szülői alkalmassági bizonyítványát. A szobából ‘B’ nevét kiáltották. ‘B’ remegő lábakkal felállt, gyorsan összekapkodta a szétpakolt tankönyveket, majd lassan, bizonytalanul a szoba felé lépkedett. ‘X’ megállt az ajtóval szemben, tisztán látta a bíráló bizottság tagjait. Rendőrök, orvosok, tanárok, edzők és ki tudja még kicsodák, valamint rajtuk kívül még tizennyolc ember. Nullától tizennyolc éves korig mindenki.
– Sikerült, sikerült, sikerült… – mondogatta a nő, miközben lerogyott ‘B’ helyére.
‘X’ a nő felé fordult.
– Gratulálok.
A nő könnyes szemekkel ránézett:
– Oh, igazán köszönöm! Tudja, már nagyon régóta próbálkozunk, éveken át elutasították a kérelmünket, még csak vizsga közelébe se engedtek – igazgatni kezdte madárijesztőre hajazó frizuráját. – Most már viszont minden rendben, a legnagyobb rendben lesz!
‘X’ a nőre nézett:
– Gondolja?
– Persze! A vizsgáknak vége, itt van a kezemben a papírom! A férjem már múlt héten megkapta az övét, szóval már tényleg csak néhány formalitás és jöhet az első szint. Például, képzelje, holnap már jön is vendégségbe a Környezetfelmérő Testület, ők fognak időpontot adni az Érzelem Számláló beépítésére. Csuklóba teszik és pontosan méri, hányszor használom a szeretlek szót. Ha valakinek nullán marad a mutatója, állítólag időnként apró elektrosokkokkal üzen a hordozójának, amolyan ösztönzésként. Azután, postán megkapom a pontos Engedélyezési Határozatot, amiben megmondják, hány gyerekre lettem jogosult. Persze, ezt időnként felülvizsgálják, ám, ha minden rendben, akkor… Jaj, elnézést, túl sokat beszélek… Még dolgozik bennem az adrenalin.
‘X’ nem válaszolt. A nő táskájának mélyéről megszólalt az Aranyhaj zenéje.
– Megvan az engedély, anyu – szólt a nő a telefonba –, nagymama leszel!
A nő kezéből kiestek a sikeres vizsgát igazoló papírok, kapkodva igyekezett őket összesöpörni.
– Most mennem kell anyu, majd visszahívlak. Önnek is első gyerek? – fordult ‘X’ felé.
‘X’ felállt, odavetett egy félig elnyelt mindenjót, majd elindult a liftek felé. A nő csodálkozva kiáltott utána:
– Hová megy? Bármikor szólíthatják!
‘X’ visszafordult.
– Nem fognak. Nem ide jöttem.
– Tessék?
– Én nem ide várok. Hamarabb érkeztem, volt még egy kis időm, ezért itt leültem. Egy emelettel följebb megyek.
– Egy emelettel följebb? Hiszen… Hiszen az…
– Igen. Ott a Kutyatartási Alosztály van.
– Családi állat a gyerekeknek? – kiáltott a nő ‘X’ után. – Én is gondoltam rá, hogy majd egyszer, a gyerek mellé…
‘X’ keserűen nevetni kezdett.
– Nem mintha a maga dolga lenne, de nincs gyerekem. Miután a férjem arcon csapta az ötévesemet, három évet húztam le a javítóban. A bíróság szerint megakadályozhattam volna, de nem tettem, ezért én is bűnrészes vagyok.
‘X’ belépett a liftbe. A nő papírjai ismét súlytalanul szóródtak szét a földön.
– Azóta nem láttam a gyerekemet – folytatta ‘X’, – és nem tudom, mikor fogom újra, ugyanis elválok. Egyedülállóként meg, az én múltammal elképzelhetetlenül hosszú a procedúra, úgyhogy… Bassza meg az UGYE, és az egész rendszer, ahogy van. Jó lesz a kutya is. És most, ha megbocsát…
A lift elindult. ‘X’ egy gyűrött, apróra hajtogatott papírdarabot vett elő a zsebéből. Gyerekrajz volt rajta mosolygó napocskával, dús lombú fával, egy nővel, egy kislánnyal és egy kutyával. Egy gyöngybetűkkel írt mondat is volt a lap közepén: Anya, ha hazamegyek, ugye jó leszel?
A lift megállt, az ajtók kinyíltak. Kutyaugatás hallatszott.