Tatai Lajos: Ebéd a vízi remeténél

A Mazuri-tavaknál a múlt évben túráztunk Teresával, aki a Jagelló egyetem magyar szakán tanul és az első találkozásunk óta nagyszerűen elsajátította a nyelvünket. Viszonzásként idén én hívtam meg őt kedvenc helyemre, a Szigetközbe kajakozni.
A mellékágban a zöldmoszat teljesen eltakarta a víztükröt. Csendben lapátoltunk előre, a nyélre tapadó hínárokról a víz az ölünkbe csorgott. Felettünk az ágak között szürke gém kémlelt, mikor áthúztunk alatta nesztelenül. Szemünk sem mozgott, néztünk magunk elé mereven a récék közelében, így nem menekültek el, békésen turkáltak tovább, és kergetőztek egymás farkát csipkedve.
A bedőlt farönkökön teknősbékák sütkéreztek, az ágcsonkon heten is feltorlódtak, arrébb vízicsibe szaladt a párját keresve.
A horgászok feladták, nem tisztogatták ezt a mederszakaszt, reménytelen próbálkozás lenne, a békalencse mindent elborít. Elmentek inkább botjaikkal a másik oldalra, a nyílt vízre.
Lehajoltunk a gyaloghíd alatt, olyan magas volt a vízállás, hogy kalapunkat majdnem lesodorta a gerenda. A régiek az alacsony víznek örültek, mesélte Laci bá, a kölcsönzős. Az aranyászó ladikok olyankor ellepték a partot. A fekete posztóval borított próba lapáttal beletúrtak a fövenybe, ha meg tudtak számolni 30-40 csillogó szemcsét, kikötöttek és kezdődhetett a meringölés. A dúsított homokból aztán higannyal csalták ki az aranyat. Hitetlenkedve hallgattuk, de mondandója végén büszkén mutatta a jegygyűrűjét, a hozzávalót még ő mosta fiatal korában.
A nádvesszőkön szitakötők ringatóztak. Leraktuk az lapátokat, egyet húztunk a kulacsból és csak gyönyörködtünk. A természet szépsége, a csend, a madárfütty páratlan nyugalmat árasztott, erre vágytunk hónapok óta. Nem siettünk, szívtuk magunkba az élményt, ezt visszük magunkkal a következő fél évre.
A csatorna végén kisiklottunk a kiszélesedő holtágba, ahol a motorcsónakok keltette erős hullámokkal szembe haladva, hosszas küzdelemmel értük el a túloldalt. A vashíd felé kanyarodtunk, elkerültük a horgászzsinórokat, a tulajdonosaik integettek köszöntésként. Felettünk egy teherautó pöfögött át. Nekifeküdtünk és kanalaztunk tovább, a meder szűkülete miatt a sodrás nagyon felerősödött a híd alatt.
Végre megláttuk a fákkal borított szigetet. Balról a keskenyebb ágon haladtunk felfelé a kikötött csónakokat, hajókat kerülgetve, míg távolról feltűnt egy színes, kerek tábla, keresztbe fordított késsel-villával. Oda tartottunk.
Kiskocsma nyílt ott néhány éve. Koccant a kajak a stég oldalán. A hosszú üléstől elgémberedett lábunk nem akart engedelmeskedni, óvatosan kitérdeltünk a pallókra. Az étel illatára gondoltunk egy ideje, rég elmúlt dél, csökkent a nap ereje.
Jóleső fáradtsággal zuhantunk a kopott fotelokba, nem volt vendég rajtunk kívül.
Már jött is a fogadós.
– Aperol spritz? – néztem a szemébe.
– Az nálam nincs.
– Akkor hideg fröccsöt hozzon, kérem! Mit ehetünk? – kérdeztem.
– Van egy-két specialitásom, de a marhapörköltem az verhetetlen.
– Jó lesz nekünk a pörkölt, sok kovászos uborkával.
Éppen belekortyoltunk a hideg italba és már imbolygott is felénk a két tányér. Hű de finom, bár lehet, ilyenkor már bármi jólesne.
Gyorsan végeztünk, még egy csésze kávé is lecsúszott és kértük a számlát. Végső távozás előtt körbejártuk a környéket.
Kicsi ház fedett terasszal, tetőtérrel bővítve, fent a lakórész. Kisétáltunk az utcára, amit meglepően keskenynek találtunk, egy autónál több nem fért el rajta, gondozott kiskerteket láttunk a kerítések mögött. Ez az egyetlen vendégház a környéken. Visszafelé a pázsiton vágtunk át a stég felé, s ekkor vettük észre a bejárat előtt a nagy fekete vendégváró táblát, krétával teleírva. Ide szokták feltüntetni a legjobb falatokat.
Közelebb léptünk és elkezdtük olvasni:

– Igen, egyedül!

– Télen is, de lehet fűteni!

– Én főzök. Maguk is azt eszik, amit én szeretek!

– Igen, elváltam, mert kötekedtem az asszonnyal, ő meg nem hagyta magát. Már nem haragszunk egymásra.

– Nem akarok újra nősülni!

– Más nincs, csak, amit mondtam.

– Egészségükre!

– Jöjjenek vissza!

Teresa arca felderült, elkezdett kacagni.
Mikor ellöktük magunkat a parttól, a vendéglős utánunk integetett. Mi széles mosollyal meglengettük a lapátokat.
– Biztosan visszatérünk!