novella

Feledi Nóra: Zárás

Tudod, mi jutott eszembe? Sohasem táncoltunk. Talán egyszer, mikor utoljára dacoltam a depresszióval a szülés után, próbáltam veled mozdulni egy George Ezra számra, de te levetted a karom a nyakadról, túl részeg vagy, mondtad.

“Ha igazán élnél

Én a válladról nézném végig ahogy élek

Valaki mással”

Hiperkarma

Ülök a fényeknek háttal, szemben a százszemű, alvó irodaház. Mellettem állsz, kissé távolabb, bámulsz bele a Nyugati alatt virágzó fénymezőbe, koncert van, hamis hangon zendül fel a Yesterday. Robot-mozdulatokkal emeled a szádhoz a felparázsló cigarettát, erőszakosan lököd kifelé a füstöt. Akár romantikus is lehetne mindez. Benntartod egy pillanatra, kifújod a ködöt, én pedig utánaszagolok, legalább valami olyan járjon át, ami megjárta a belsőd, a garatod, érintette a nyelved, valami olyan jusson belőled énbelém, ami nem olyan, mint az utóbbi idők beszélgetései. A szó bánt. A füst csak roncsol.

–  Szeretsz még?

–… hát nem egyértelmű? – csodálkoztál, én pedig képzeletben befejeztem a mondatod, hogy “nem”.

Hát itt a vége. Ez a város az emlékeinket is átírta már; hosszú idő után jártam a Kazinczy utcában, megérintettem a deszkát, amivel az Ellátó Kertet zárták el. Itt találkoztunk, bezárt. Ahogy a Kuplung, az Ankert is. Zárva, mehettek haza, vagy bárhová ahova tudtok, vége a bulinak. Épül majd a helyükön hotel gazdagoknak, szálló a szegényebbeknek, idegen emberek fognak ki-be járni, a személyzet áthúzza a foltos ágyneműt, felveri a tollpárnákat – ne maradjon ott senki testének lenyomata –, felporszívózzák a kósza hajszálakat a padlóról, nyomuk sem marad a testillatú éjjeleknek. A Dob utca is furcsa lett, megfordult a közlekedés, ezen keresztül kísértél haza a Kálvinról, most azt sem tudom, honnan várjam az autót, hogy elüssön, mintha a vérem folyna visszafelé, viszi kifelé az oxigént a szívemből.

Meg sem történt, nem is találkoztunk, nem néztél, bámultál miközben a Fugees-től énekeltem a Ready or not-ot (sosem fogom tudni újra meghallgatni), nem nevettünk ott sem egymás vállára borulva, ahol reméltük, hogy a rántott hagymakarika nem olcsó, mélyhűtött szar (de az volt), és nem vártuk reménykedve a Kiadó Kocsma új étlapját, ugye nem vették le a kedvenc tapas-tálunkat? Nem lógunk be ismeretlen, gangos házak belső kertjeibe, azt remélve, hogy titkos kis oázis rejtőzik a stukkós, arannyal terhelt puttókon túl, biztos lebetonozták már az összeset, meghalt az öreg néni, aki öntözte a leandereket, az örökölt földszinti lakásba beköltöző unokát meg pont nem érdekli a kert.

Tudod, mi jutott eszembe? Sohasem táncoltunk. Talán egyszer, mikor utoljára dacoltam a depresszióval a szülés után, próbáltam veled mozdulni egy George Ezra számra, de te levetted a karom a nyakadról, túl részeg vagy, mondtad. De emlékszel, mikor elbicikliztünk a Margitszigetre, a gyerek meg megbabonázódott a hülye zenélős szökőkúttól? Fáradt voltam, de meg kellett állni, nem lehet nemet mondani egy csillogó szemű háromévesnek. A kút elkezdte üvölteni a Sweet child ‘o mine-t, a kicsi kezek megragadtak, “Mama táncolni!”, és őrült forgásba kezdtünk. A zöld, kék, piros, sárga cseppek repkedtek, a gyerek gurgulázva kacagott, “Where do we go now?” –  kérdezi a víz, táncolunk, kipörög a lélek és messzire reppen, hogy megpihenjen kicsit, mielőtt vissza kell térnie a béklyóba. Ültél a padon, néztél minket, azt mondtad ez volt a legszebb film, amit valaha moziban láttál.

Az a hülye szökőkút azóta is a Yesterday-t játssza, végtelenítve.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: