2001. szeptemberében Lola kivizsgálásra ment az ORFI-ba. A család háziorvosa, egyben a kórház belgyógyásza, azt javasolta, hogy az egyébként ambuláns vizsgálatokhoz kényelmesebb lenne befeküdnie néhány napra.
– Szívesen mennék taxival, nagyon gyengének érzem magam! – így Lola hétfőn, egyben kérte Elemért, hogy kísérje el. A 80-as éveiben járó, még mindig sportos, bonviván férj a taxi ötletét egy kézmozdulattal elvetette.
– Elmegyünk szépen villamossal, nincs az olyan messze.
Így igaz. A háztól a Mechwart térig mintegy száz méter, a Margit híd budai hídfőjétől a kórházig kábé hatszáz. Ugyan Lolának nem volt kedve ennyit se gyalogolni, de a vitához hiányzott az ereje.
A harmadik napon állapota váratlanul annyira megromlott, hogy átszállították az intenzívre. Ez szeptember 11-én történt.
Aznap nyílt meg a magyar követség új épülete a német fővárosban és Zsuzsa, a berlini magyar kulturális élet reprezentánsaként hivatalos volt az eseményre. A délelőtti aktus felemelő és ünnepélyes volt, ellenben az esti koncert és fogadás a New York-i terrortámadás miatt hirtelen elmaradt. Ezzel egyidőben jött viszont egy váratlan telefonhívás apjától, Budapestről.
Elemér szerint semmi baj, nem szükséges hazajönnie, az orvosok körülugrálják Lolát, aggodalomra nincs ok. Zsuzsa ebben az információban nem bízott.
Apja világéletében maga volt a kicsattanó egészség, mindig lenéző értetlenséggel reagált mások betegségeire és panaszaira. Valamirevaló ember az ő felfogása szerint alapállásban sportos, magabiztos, jó fellépésű, de főleg egészséges! A betegséget jellemgyengeséggel azonos hibának tartotta: betegség=gyengélkedés=gyengeség. Képzettségéhez, általános műveltségéhez képest meglepően keveset tudott akár még a legelterjedtebb betegségekről is. Minek is, erre az orvostudomány szakosodott – őt, mint egészséges embert, mindez nem érinti. Családtagok esetében igyekezett távol tartani magától az ilyen jellegű rossz híreket, a mindenkori nyavalyát múló, átmeneti kellemetlenségnek tekintette, amit a hozzáértők majd kikúrálnak.
Két évvel korábban, röviddel az Elemér által forszírozott marokkói út előtt, egy rutin kivizsgálás alkalmával komoly szívelváltozást állapítottak meg Lolánál, amit kéthetes kórházi kezelés követett. Elemér utazási kedvét neje állapota nem befolyásolta: hitvesét hátrahagyta a kórházban és elrepült Marrákesbe – kettesben Máriával, az üzlettársával (avagy másodfeleségével – ahogy maga szokta viccesen emlegetni). Környezete magánkívül volt ekkora empátiahiány láttán.
Anyja két legjobb barátnője két éve lebeszélte Zsuzsát a hazamenetelről, mert Lola állapotát egyikük sem látta életveszélyesnek. Ezen tapasztalatok alapján Zsuzsa most inkább a barátnők véleményére adott, sem mint apjáéra. Mindketten azt tanácsolták, hogy ezúttal jobb lenne hazajönnie.
Másnap Ferihegyről egyenesen a kórházba ment. Lola egy háromágyas földszinti helyiségben feküdt, mindenféle műszerekkel körülvéve, orrán egy oxigén maszk, amit a beszélgetéskor levett. Zsuzsa könnyed hangnemben előadott, reálisan hangzó történettel állt elő: „Olyan hirtelen akadtak üzleti ügyei Budapesten, hogy jövetelét nem tudta előre jelezni”. Lola szemmel láthatólag megörült neki. Hogy mennyire hitte el a magyarázatot, arra nem derült fény.
Tíz perc múlva váratlanul megkérdezte:
– Gyászruhát hoztál?
Zsuzsát mellbevágta a kérdés, nem tudta hirtelen, hogyan reagáljon.
– Nem eszik olyan forrón a kását. „Kommt Zeit, kommt Rat”[1] – próbálkozott könnyed humorral.
– Die Zeit ist gekommen[2] – válaszolta Lola a legnagyobb lelki nyugalommal.
Majd derűsen, kedvesen, lassan, mint aki nem siet, kikérdezte Zsuzsát: Mondja meg őszintén, jó-e a házassága? Hogyan képzeli a saját és családja hosszabb távú jövőjét? Linda hol és mit akar továbbtanulni, milyen pályára készül? Wilfried elégedett-e a vállalkozásukkal? Mennyire látja a jövőre nézve megbízhatónak a egzisztenciális megélhetést? Valóban végérvényesen lemondana-e emiatt a köztisztviselői státuszáról … stb.?
Zsuzsa eleinte alig bírta legyőzni ellenérzését. Majd eszébe jutott Lola egyik többször emlegetett lelki problémája. Az ő édesanyja annak idején vágyott volna megosztani a halállal kapcsolatos félelmeit, de Lola konzekvensen elzárkózott az elől. Meg volt győződve, hogy akkor tesz anyjának jót, ha elhessegeti a szomorú gondolatokat – a téma amúgy sem kellemes. Évtizedekkel később, amikor már ő is megérte ezt a kort, gyötörte a lelkiismeret-furdalás.
Ez ötlött Zsuzsa eszébe, és hagyta Lolát beszélni.
– Életem legnagyobb aggodalma Luca sorsa. Autistaként nehéz neki. Valljuk be, a bogarait napi 24 órában elég nehéz elviselni. Ma védett környezetben él, de komolyan félek, mi lesz vele, ha egyszer mi elmegyünk. Tudom, hogy Rád lehet számítani, de Te Berlinben élsz, ahová nem biztos, hogy Lucát át lehet költöztetni.
1991-ben tönkrement a gyár és megszűnt az állása, ugye, emlékszel, apád akkor vette oda az irodába kézbesítőnek. Mária, mint üzlettárs, ebben elég nagy kegyet gyakorolt – így Lola.
– Na, hallod?! Szerintem ez kutya kötelessége volt! Legalább ennyivel tartozott mindazért, amit Apának köszönhet. Nem lenne neki ma se doktorátusa, se ügyvédi irodája, se ügyvezetősége apa nélkül. A neki ajándékozott lakásról nem is beszélve. Amire állítólag azért volt szükség, mert majd ő fogja biztosítani Luca állását, jövőjét, egzisztenciáját.
– Luca hamar beletanult az új munkakörébe. Ez megnyugtatott. De lehet-e bízni abban, hogy Luca innen megy majd nyugdíjba? Hogy Mária mindvégig alkalmazza? Szeretném remélni! Elvileg megteheti, amennyi anyagi juttatásban és egyéb társadalmi elismerésben apátok harminc éve folyamatosan részesíti! Ez is az egyik oka annak, hogy az évtizedek során olyan sok minden felett szemet hunytam.
Bárhogyan is alakul, Te mindenesetre ígérd meg, hogy feltétlenül törődni fogsz a húgod sorsával!
– Természetesen, ez magától értetődik! – nyugtatta meg Zsuzsa.
Lola aztán szóban rendelkezett egyes értéktárgyairól és Zsuzsa lelkére kötötte, hogy mit vigyen magával most azonnal Berlinbe. Letisztultan, derűsen fűzte tovább gondolatait:
– Meggyőződésem, hogy Elemér végül el fogja venni Máriát, és az úgy rendben is lesz. Nem, a küzdelmet rég feladtam, már nem izgat. Sőt, megnyugtat a gondolat, hogy lesz, aki gondoskodik róla. Nem lenne jó egyedül maradnia. Mária pedig végre elérheti 30 éven át dédelgetett életcélját, hogy dr. Szentpéterynévé avanzsáljon. Legyen neki!
Kb. négy órát töltött anyja ágya mellett. Észre se vette, milyen gyorsan telt az idő. A folyosón kifelé küzdött a könnyeivel, mégis fellélegzett. Csodálkozott, hogy fájdalmassága ellenére mennyire felszabadítónak érezte a beszélgetést.
A következő napokban délelőtt és délután is látogatta Lolát, aki panaszkodott: Elemér jön ugyan naponta lelkiismeretesen, de nem tud vele miről beszélni. Férje feszeng, nem találja helyét. Lám, ő, Zsuzsa rögtön felfedezte a hokkerlit az ágy alatt, amire leülhet a látogató, Elemér viszont csak álldogál, zavarát humorral üti el, és inkább a nővéreknek udvarol.
– Miért ragaszkodsz hozzá, hogy minden nap itt rostokoljon?
– Nem baj. Csak jöjjön! Hadd lássák ezek itt, hogy törődik velem!
Zsuzsa behatóan érdeklődött az orvosoknál Lola állapota felől, akik semmi jóval nem biztatták: szívnagyobbodás, gyengülő veseműködés, a szervezet általános kopása. Rendkívül készségesen, emberségesen, empátiával magyarázta el a főorvos a kilátástalan helyzetet. Zsuzsa megértette, hogy anyja előérzete megalapozott.
Apja este hitetlenkedve, rosszallóan csóválta a fejét.
– Ugyan, kérlek! Ne fesd az ördögöt a falra! Egy egész orvosi gárda ugrálja körül, a legjobb kezekben van, semmi ok az aggodalomra.
– Apa, Te nem beszélsz az orvosokkal?! Neked nem ugyanezt mondták?!
– Mondtak mindenfélét, de én egyrészt nem értek hozzá, másrészt hangsúlyozták, amit én is látok, hogy mindent megtesznek érte.
És valóban, az ORFI intenzív osztályán úgy emberileg, mint szakmailag kitüntető figyelmességet, finomságot, törődést látott. Hálapénzt senki nem fogadott el.
Pár nap múlva megszólította Zsuzsát a kórház beteglátogató papja: Mit gondol, szeretné-e Lola, ha ő megáldaná? Ez nem utolsó kenet, csak egy áldás. Édesanyja hívő volt, de évtizedek óta nem gyónt és nem áldozott. Egyetlen abortusza a Ratkó-korszakban a katolikusoknál halálos bűnnek számított. Lola tudta, hogy erre nem kapna feloldozást. Zsuzsa megkérdezte anyját, aki felszabadultan bólintott.
Lola állapota másnap drámaian válságosra fordult. A főorvos Zsuzsa engedélyét kérte, hogy mesterséges lélegeztetésre kapcsolhassák. Elmagyarázta, hogy anyja ekkor végérvényesen el fogja veszíteni az eszméletét. Előtte ő természetesen elbúcsúzhat tőle.
Rátört a kétségbeesés. Eszébe jutott, ahogy Lola az utóbbi időben keserűség nélkül gyakran konstatálta: „Minden véget ér egyszer”. Ráeszmélt: anyja tudatosan készült a halálra és mintha már csak az ő érkezésére, majd végül az Istennel való megbékélésre várt volna. Fegyelmezetten, lélekben megnyugodva és Isten áldásával két nap múlva elment.
Zsuzsa fájdalmas tehetetlenséget, leírhatatlan kimerültséget, ürességet érzett. Tudta, hogy valami befejeződött és ez megváltoztathatatlan. A korábban közhelynek tartott frázis, a „megadatott neki, hogy időben rendezhesse dolgait” hirtelen értelmet nyert. Most nemcsak találónak érezte azt, de a gondolat némiképp vigaszt is nyújtott, és enyhítette a fájdalmat.
Elemért a hír mintha derült égből villámcsapásként érte volna. Felesége halála a világéletében sikeres embert szemmel láthatólag nagyon megrázta. Ilyen összetörtnek Zsuzsa még soha nem látta az apját.
De az összeomlás 24 óráig sem tartott: Mária azonnal segítségére sietett a zárójelentés megfelelő értelmezésével. Szerinte Lolát a kórházban félrekezelték. Ez a tévedhetetlen egészségügyi (szak)vélemény jogász szeretője szájából, akit orvosilag folyamatosan a legkompetensebbnek tartott, Elemért rögtön megnyugtatta. Egyik pillanatról a másikra megszűnt átmeneti lelkiismeretfurdalása amiatt, hogy esetleg ő nem vett valamit észre, komolyan, vagy tudomásul, netán nem törődött feleségével eléggé, …
Zsuzsa nem kapott levegőt. Ütni tudott volna. „Hogy jön ez a persona non grata ehhez?! BÁRMIHEZ?!”
Eddig a „hogyan tovább” nyomasztó kérdőjelként állt a távoli horizonton. Most hirtelen felsejlett, hogy a baljós veszedelem rohamléptekkel közelít és maholnap fenyegető realitássá válik.
[1] Német szólásmondás, értelemszerűen: „Mindent a maga idejében”
[2] Eljött az ideje