novella

Hunyadi László: Foltok

Mondom itt mindenkinek, ide figyeljetek, ezeket a foltokat nézzétek, össze fognak veszni, és akkor baj lesz, mert ilyen még nem volt, háború lesz, ég- és földzengés, ha már azok is így háborognak, akik jók voltak és türelmesek.

Illene – így inkább, mert túlzás lenne azt mondanom, hogy jó – valamit gondolnom. Erről az egész életről, vagy miről, a céljaimról, például, faggattok itt. Hogy mit kellene egy, vagy öt év múlva tennem, mivel lennék elégedett, ilyesféléket. De csak arra tudok gondolni – mert muszáj valamire –, hogy inkább maradna minden változatlan. Ezt szeretném. Illetve még ennyit sem, nem is kell az a sok akármicsoda, ami most van. A valóban semmi kellene csak. Nem akarok túl sokat, mégis folyton zaklattok.

Hát épp ezért vagyok itt, ezért a semmiért – búgjátok a fülembe sunyin. Pedig nem sok vizet zavarok, hogy úgy mondjam, csak valamiféle ágy kell, meg étel, de nem, mert valójában sem ágy, sem étel. Nem úgy egy ágy, ahogy ti értitek, csak valami ágyféleség. Az is csak rövid időre, amíg rajta fekszem, aztán már nem is lenne ágy – mert nem érdekel onnantól, hogy az marad-e tényleg, ha felkelek róla. Mindegy is különben, mert nem kelek fel róla, nem tudok. Beismerem, ez nem az a teljesen semmi, amire vágyom. Reménykedve rátok nézek, hátha felfogjátok, ez olyan kicsi dolog a nagy egésszel összevetve, hogy tényleg elenyésző, föl nem foghatóan kicsi.

Behoztatok ide, illetve persze én jöttem, de mindegy is volt, hogy hova jutok, ha már elindultam. Jobb lett volna, ha nem is kelek fel, ott maradok a foltokkal, nem teszem az egyik lábam után a másikat, ahogy az emberek szokták, hanem csak úgy felülök, körülnézek, hogy lássátok – élek. Ha már annyira tudni akarjátok. Aztán inkább visszabillennék az ágyra, befordulva a falhoz, vissza a foltokhoz. Ennyi lenne tényleg.

Ehelyett most itt vagyok, mert addig beszéltetek, hogy indulnom kell, ideje lenne, ezt suttogtátok. És hiába kérdeztem, hogy miért, csak bólogattatok, ne érdekeljen, és hogy így-így, lépjek előre, menjünk, ti elkísértek, bár alig láttalak titeket, mert értsem meg, oda kell menni, ahol hát végül is most vagyok. Az ágy majdnem ugyanolyan, mint otthon, és a fal is teljesen, a foltok is velem jöttek persze, hogy kibírjam itt, és hogy segítsenek.

Jeleznek, ha baj van.

Öt van belőlük. Nemcsak az enyéim, hanem még három, vad, semmirekellő három, és ez már kellemetlen, zavaró, mert sok az öt, nem tudtam, hogy van ennyi, otthon a kettő is elég. Félek tőlük, nem tudom, segítenek-e. Nem is bírok odanézni teljesen, nem is szabad, veszélyes – ha becsukom az egyik szemem, akkor csak kettőt látok, ezért inkább csak félszemmel figyelem a két harcoló foltot, és nem érdekel a többi. A két folt hol ide, hol oda vándorol, csípik, tépik egymást, nem értem, miért, összeszorul a torkom, rossz nézni, ahogy verekszenek, mintha nem akarnának segíteni, de aztán mintha minden kisimulna, nem csak a foltok, hanem az egész fal is, de nemcsak a fal, hanem az egész szoba, ablakostól, székestől, és az egész világ, a városok, a folyók, a csillagok. Egybefolynak ilyenkor egy szép fehér köddé, simogatnak, körbevesznek és örülnek, ilyenkor boldog vagyok, talán elalszom, talán felébredek, és persze látom az öt foltot megint, rögtön becsukom a másik szemem, emlékszem, melyik volt nyitva legutóbb, de lehet, hogy összekeverem. Látom, másik két folt kezdi újra a perpatvart, alattomosabban, mint az előzőek, szinte észre se venni, de engem nem csapnak be. Kérdem őket, hogy miért, miért nem olyan jók, mint otthon, de csak mogorván mórikálják magukat, mintha ki tudja milyen fontos szürkék lennének, mert ez a nevük, se nem feketék, se nem fehérek: szürkék, mint az élet. Csak úgy gyepálják egymást, nesztelenül.

Mondom itt mindenkinek, ide figyeljetek, ezeket a foltokat nézzétek, össze fognak veszni, és akkor baj lesz, mert ilyen még nem volt, háború lesz, ég- és földzengés, ha már azok is így háborognak, akik jók voltak és türelmesek. Mindenkinek baja lesz ebből – úgy értem kivéve nekem, mert engem úgysem érdekelhet, én kívül vagyok valahogy, nem is itt, tulajdonképp sehol, nekem a legkönnyebb, mert mindenki más van valahol, ahol lennie kell, vagy csak ott van valahogy, ahol persze a lét állapotából adódóan már csinálnia is kell valamit. Ott érez valami remegést a kezében, a fejében, a mellkasában, hogy az mégsem jó, amit csinál, és akkor aggódhat, tépelődhet, hogy mit rontott el, kit bántott meg, mit tett tönkre, mert biztos elrontott valamit, megbántott valakit, vagy tönkretett valami fontosat, és akkor újra kellene kezdenie az egészet, de általában nem lehet újrakezdeni, ilyenkor tényleg nagy a veszély, pedig csak annyi történt, hogy ott volt.

Nem vagyok sehol, tényleg, valójában itt sem vagyok, ez is csak egy buta képzelgés, álom, amit nem is én álmodom, de talán senki sem, csak van az egész, ki tudja miért, és én is csak véletlenül vagyok benne, a világnak szórakoznia kell, gondolom – és sokszor elképzelem, milyen lenne, ha tényleg, de komolyan nem is lennék benne, mármint a saját életemben, hogy az milyen élet lenne, ha nem lennék épp ott benne.

Ezt nem értitek, nem vagyok sehol tulajdonképp, ezért segítség sem kell, ezért jöttem ide, mert azt mondjátok, hogy kellene, mármint segítség, de én nem tudom mihez. Mihez is, ha bőven elég az ágy, az étel, a foltok a falon, de még ez sem, mert nem kell ágy sem, étel meg főképp nem, elmondtam már ezt, csak a foltok kellenek, de azok is csak azért, hogy ebben a nagy semmiben legyen valami, ami biztosan van, és ami üzen, mert valójában nincsen itt senki, mert ha lennétek, figyelnétek a foltokra, mert folyton súgnak valami fontosat, ha épp nem verekszenek, de hiába magyarázom, oda se bagóztok a legfontosabbra, a foltokra, ezért gondolom, hogy nem is vagytok.

Én kellene segítsek nektek, mert mindenáron benne akartok lenni ebben a nagy, hiábavaló akarásban, a jövésben és a menésben, a fecsegésben, a bambulásban, az ide-oda pakolásban, a szakadatlan ténykedésben, a furmányos adok-veszekben. Balgák vagytok. Szerencsére nekem nincs mit adnom, mert én nem vagyok, így eladni sem tudom magam, én szabad vagyok, ti pedig betegek, hiszen egy rabszolga a lelke mélyén biztosan beteg, és mindenki rab és szolga, csak én nem.

Nem bírom megállni, ránézek mind az ötre, most rontom el, tudom, ahogy lesem az összes foltot, kicsavarom a világot, elborzadok, hirtelen nem látok semmit, hiába nyitogatom a szemem, csak a vörös űrt, a fullasztó örvényt, a gomolygó foltokat látom, nyelik el a falat, nevetnek és belém marnak, a semmibe, ez komoly, kiráz a hideg, most van vége, riadok meg, tényleg, szólnom kell nektek, meneküljetek, verejtékben tocsogva felülök, dadogom, hogy figyeljetek, persze csak az unott pofátok fordul ide, hát sírni fogtok, zokogni, bőgni, de akkor már késő lesz, tudom, hiába szólok jó előre, a világ felfordulni készül, hüppöghettek akkor már a bárgyú képetekkel, vacogva ordítom bele az arcotokba, hallgassatok végre, nézzetek rá arra a két foltra, és a harmadikra is mellettük, a vicsorgó negyedikre és az ötödikre, felzabálják egymást, és vége lesz a falnak, a háznak ablakostól, ajtóstul, a víznek lenn és fenn, a földnek, a tűznek, ezért kiabálok, és verem az ágyrácsot, könyörgöm, nézzétek meg, hogy vége, hogy beleroskad a ház is a kerttel együtt a harcba, bele a hegyek, a folyók, a lárma, az angyalok, de legfőképp ti fogtok belezuhanni összetörve, rimánkodhatom napestig, pedig csak titeket akarlak menteni, mert nekem úgyis mindegy, és hiába jöttök, hogy üljek le, maradjak csendben, hiába fogtok le, toporzékolok tovább, meg kell menteni a foltokat, különben ki segítene, nem értitek? A házat, a rétet, a várost, és titeket is, megóvni ettől, fogjatok csak le, öngyilkos barmok, megérdemlitek, hiába somfordáltok ide gyűlöletes tűkkel, hiába szíjaztok le, és vágjátok belém, nincs olyan, hogy belém, én nem vagyok, hülyék, hiába kiabáltok, hogy nyugodjak le, hiáb

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: