Anyám folyamatos nyüzsgése mindig elég önbizalmat adott ahhoz, hogy egy üveg, apám keze nyomán éppen csak öt perccel a javasoltnál tovább a fagyasztóládába tett, kommersz világos sörrel a kezemben hátradőljek, és az Ilonától örökölt, nyikorgó hintaágyban ringatózva ne kelljen szólnom semmit. Mindez elég értelmiséginek, kicsit földtől elrugaszkodottnak, de pont megfelelően barátságos tevékenységnek tűnt – már jó ideje bevált módszerként alkalmaztam a különböző, végtelenül fárasztó családi eseményekhez. Derűs félmosollyal ringattam ilyenkor magam, miközben pár másodpercenként visszahúztam a nadrágzsebemben lapuló féltéglányi mobil felé újra meg újra, rakoncátlanul elinduló kezemet.
Valamiért szeretem is ezeket a vasárnapokat, miközben sejtszintig képes vagyok tiltakozni ellenük. Lassan már évtizedes, bejáratott forgatókönyv szerint zajlanak: ugyanazok a zsákutcába vezető kérdések a rájuk rímelő, semmitmondó válaszokkal. Munka van? Most milyen projekten dolgozol? Minden jól megy a cégben? A kis szőke barátnőd megvan még, akit a múltkor kitettél a Facebookra? Miért nem hozod ki egyszer? Nagymamát jövő héten el kéne vinni orvoshoz, megint szaggat a dereka. Ki tudsz jönni érte valamelyik nap, kisfiam?
Mindig gondosan ügyelek rá, hogy határokon belül maradjak, legalábbis az életemnek ezen az ingoványos mezején. A saját magam kijelölte határokra gondolok ilyenkor, ami a családi koordináta-rendszer két tengelye közötti területen helyezkedik el. Semmi konkrétum, a lehető legrövidebb, egyszavas válaszok. Munka van. Semmi különös. A cégben minden oké. Igen, megvan a Lili. Jó fej, elvagyunk. Még nem hozom ki, korai lenne. Mamát elviszem, persze. Ha nem ütközik a squash edzéssel, akkor jó a szerda. Mondjuk.
Ezekben a lusta és idegesítő félórákban, mint a mostani, folyton azt várom, hogy a csendesen fodrozódó családi inkvizíció közben megpittyenjen a telefonom. A legjobb persze az volna, ha csörögne. Azzal lehet, sőt muszáj valamit kezdeni. Fel lehet venni, el lehet ballagni vele a gondosan nyírt, állandó beszédtémát és sikerélményt szolgáltató gyepet bámulva a kert hátsó végébe, ott lecövekelni, nagyokat húzva az aggasztóan gyorsan melegedő sörből. De a telefon többnyire nem teszi meg ezt a szívességet, ki telefonál manapság? Pláne vasárnap délben, pláne most: Kata nem fog felhívni, nem az a típus. Lili meg, a tegnap este után? Meglepő lenne. Azt se tudom, hova ment. Kínomban megeresztek egy félmosolyt a nyikorgó hintaágyban, persze úgy, hogy ne lássák meg, nem lenne ízléses. Szegény Lili.
– Kisfiam! Rá kéne dobni a húsokat a tűzre, meddig várjunk még? A szén is mindjárt leég – rántott vissza anyám a mágikus családi körbe a pillanat törtrésze alatt, mert mindig észreveszi, és soha nem bírja elviselni, ha épp nem csinálok semmit.
Az örök ellentmondás. Jöjjön ki vasárnap az összes gyereke meg unokája, de ha teljes létszámban megérkezik mindegyik, szó se lehet pihenésről meg szabad akaratról. Kötelezően együtt kell lennünk egy olyan mágneses mezőben, ahol ő a központi elem – csak sose derül ki, hogy a kék vagy a piros végét fordítja felénk. Illetve kiderül, de – minő véletlen – akkor már késő. Ráadásul most egyes-egyedül vagyok jelen, derűs tehetetlenségben állok a húzó-taszító, feszült hangulatú erőtérben, mint egy magányos, fáradt vasgolyó. Apám valószínűleg a nappali mélyén rejtőzködik.
Feltápászkodom, megkeresem az otthoni papucsom, vakarózom, szándékosan lassítok, ösztönösen fékezni próbálva a kellemetlen energiahullámokat, anyám örökös türelmetlenségét és megrögzött kontrollkényszerét. Papucsvadászat közben feltűnik, hogy homlokán igen gyorsan mélyülnek a ráncok.
Rápillantok a feketén gomolygó füstfelhőre.
– Mama, ez még nagyon lángol. A sütéshez parázs kell. Különben semmi értelme, tudod. A lángon sütést máshogy hívják, nem grillezésnek. – Hanem például boszorkányégetésnek, teszem hozzá gondolatban.
– Jó, hát nekem mindegy, de így csak összeesik a kaja, a levesre meg rádermed a zsír. – Mivel ő is unalomig ismeri párbeszédeink évek óta csendesen keringő, gyenge erősségű áramlatait, a folytatást már csak a fogai között szűri ki. – Minek csináltam akkor meg mindent előre? Összeköpik itt kint a legyek.
– Én mondtam neked, hogy kár még mindent kihordani – vonom meg a vállam, de már nem hallja, vagy nem akarja hallani. Konyharuha a vállra, morogva elmasírozik.
Előkapom a telefont, szinte öntudatlanul kezdek bele a képfolyam pörgetésébe. Hülye mémek, már mindet láttam. Messenger üzenetek között semmi új. Lili, Kata két külön kis buborékban, milyen jól megférnek itt egymás mellett – sajnos a Messenger az egyetlen felület, ami ezt elmondhatja magáról. Úgy tűnik, az életben nincs hely egyszerre két buboréknak, kiszorítják egymást, vagy mit tudom én. Egyik vagy elszáll, vagy kipukkad.
Félfüllel hallom, ahogy odabent egyre feszesebb vita alakul a teraszra hordott, zöldellő köretek és a továbbra is passzivitásra kárhoztatott húsok miatt. Homlokomra tolom a tükörfényes Ray Bant, miközben, mint akinek az egész egy nagy poén, vigyorogva bebámulok a nyitva felejtett teraszajtón. Ez sose fog átmenni. Hiába magyarázzuk évek óta anyámnak, hogy a grillezés az nem családi ebéd. Nem az a lényege, hogy minden időre elkészül, aztán ki lehet imádkozni az unokákat a frissen leslagolt gumimedencéből, a felnőtteket Ilona nyikorgó hintaágyából, és a billegő műanyag székekbe süppedve elkezdjük a tyúklevesnél.
Ha a vasárnapi ebéd a gránitszilárdságú Örök Érvényű Törvény, a sírig tartó szerelmetes házasság, akkor a grillezés egy ártatlan flört, aminek sose derül ki, hol lesz vége. Az ember idemegy, odamegy, ebből is szed, abból is szed, leül, feláll, csinál egy fröccsöt, megissza, körbeszaglássza a sütőrácsot, kivárja, hogy megsüljenek a rozmaringos-fetás kolbászok a nagy cupákok után, de közben lehet hogy lecsúszik mellé kis jégkrém vagy főtt kukorica is, tök mindegy. Nincs sorrend, de hiába magyarázzuk ezt a nővéremmel, anyám minden egyes alkalommal felidegesíti magát, hogy nincs kész a teljes menüsor egyszerre, ezt pedig újabb és újabb fémtálak kicipelésével és apám konstruktív vegzálásával kompenzálja. Látszik rajta, hogy nem érti, miért szaladnak szét a lovak, miközben az ostort pillanatra sem tette le a kezéből. Gyorsan csettint is egyet-kettőt vele, a címzett ismeretlen, vagyis azért nem annyira.
– Laci, gyere már, sütni kell azt a nyomorult húst! Ötszáz éve kihoztam, itt ázik a pácban! Sose ülünk le enni, csak mered itt minden.
A pácban természetesen inkább apám ázik, aki pontosan az én taktikámat követi – vagy inkább én másoltam le az övét a gyerekkor hosszú évei alatt, hogy valamivel elüssem az időt. Apám megismétli iménti mozdulataimat: keresi a papucsát, nyújtózkodik, szemüveget ölt magára és elindul a pincébe, hogy felhozza a húst, amit anyám ötszáz éve kihordott már a teraszra, itt ázik a pácban.
Muszáj megmentenem. Megköszörülöm a torkom, és csevegős, de hangsúlyozottan bizalmas tónust megcélozva azt mondom:
–Anya, Apa, aaa Lilit már nem fogom ide kihozni. Amúgy már együtt laktunk, de tegnap este történt egy kis összezördülés, ééés… az a benyomásom, hogy elköltözött. Esélyes, hogy soha többé nem fogom látni, és valószínűleg ti sem. Úgy néz ki, hogy egy új lány van a láthatáron. Lehet, hogy őt majd megismeritek. Talán nemsoká.
Anyám döbbenten néz, apám somolyog nem létező bajusza alatt, kezében a nagyobbik húsfogó csipesz, hirtelen nagyon érdekes alakzatok támadtak a végre parázzsá zsugorodott faszéndarabokon. Némán örül, hogy megúszta, miközben már sercegnek a tűzön az olajtól csillogó húsdarabok. Anyám kiszakad a grillezés kálváriájából, hirtelen nem is érti, miről van szó.
– Ó, akkor szakítottatok? Sajnálom kisfiam. Hát, remélem a következő jobb lesz. Majd hozd ki egyszer. Biztosan aranyos lány. Na gyere, ülj le, szedjél a levesből mert lassan teljesen kihűl.