regényrészlet

Pap Éva: Mielőtt lemegy a nap

Az előző hónapok alatt azokból a pénzekből, amit anyám a borítékokban küldözgetett, összespóroltam egy nagyobb összeget, hogy lemezjátszót vegyek rajta. Még aznap délután a belvárosban, zsebemben a pénzzel, lefoglaltam egy szobát az Európa Hotelben, nem messze a Miljackától.

’53 húsvétjára hazamentem, a kofferomban a még Szarajevóban maradt téli ruhákkal, hogy a szemeszter végére már csak annyi maradjon, amit két bőröndben magammal tudjak vinni. A legszebb május volt, de lehet, hogy az idő szépíti meg az emlékeket.

Amikor visszatértem, aranylóan sütött a nap Szarajevóra. A virágzó fák akkor hullajtották el apró szirmaikat, kicsi fecskék röpködtek a Miljacka felett. Gyorsan fogyatkoztak a napok, és már csak néhány volt hátra, mielőtt június közepén mindketten felülünk a vonatainkra, amelyek miután kigördülnek a pályaudvarról, ellenkező irányban hagyják maguk mögött a várost.

Még ez előtt, egyik estefelé leültünk a Baščaršiján az ivókút mellett egy padra. Meda nyakában a piros gyöngysor, zsebemben a pipaszurkáló, és mellette ott lapult az előre megváltott, egyirányba szóló vonatjegy Szabadkára.

Figyeltük a galambokat, amint a sétáló emberek között rárepülnek egy-egy morzsára. Néztük a rézedényárusokat, a kafanák teraszain tálcákkal fel-alá siető pincéreket, akik talán napok, hónapok, évek múlva is ugyanezt fogják tenni, csak akkor már nélkülünk. Azon a padon ültünk, amelyen hosszú évek múlva, amikor arra jártam a családommal, ott láttam magamat Medával, abban az órában, amikor úgy szakítottunk, hogy egyikünk sem akarta.

– Mi van, ha soha többé nem találkozunk? – A cipője orrával köröket rajzolt, majd meleg barna szemével rám nézett.

– Ha az élet úgy akarja, összehoz bennünket – válaszoltam, és ahogy kimondtam, éreztem, ez suta volt.

– Brko… Van egy vágyam – a vállát gyengéden az enyémhez nyomta.

Nem volt kérdés, hogy bármit kér, készen állok teljesíteni.

– Töltsünk együtt egy éjszakát. Mintha az első lenne – nézett a szemembe.

Még akkor sem mondtuk ki azt a szót, hogy utolsó.

Az előző hónapok alatt azokból a pénzekből, amit anyám a borítékokban küldözgetett, összespóroltam egy nagyobb összeget, hogy lemezjátszót vegyek rajta. Még aznap délután a belvárosban, zsebemben a pénzzel, lefoglaltam egy szobát az Európa Hotelben, nem messze a Miljackától.

Legfelső emeleti szobánk a folyóra merőleges utcára nézett, és az ablakából a város még egyszer megmutatta magát. A szemben levő épületek tetőit láttuk, lent egy pingvinruhába öltözött londínert bojtos török sapkával a fején, az úton pedig egy lassan elpöfékelő emeletes buszt.Előtte egy-két autó araszolt, amelyek púpos tetejükkel felülről óriási szarvasbogaraknak néztek ki. Az utca egyik oldalán templomtorony emelkedett ki a távolból a háztetők közül, közvetlen szomszédságában Ferhád pasa dzsámija.

Először feszengtünk abban a tágas szobában, amely kétszer nagyobb volt, mint Meda aprócska és az én valamivel nagyobb szobám összesen. A lány leült az óriási ágy szélére, kezével a matrac élét szorította, görnyedten előre hajolt. A térdemre támaszkodva vele szemben ültem egy fakarfás fotelben. Olyanok lehettünk, mint egy köztéri szoborcsoport, amelynek azt a címet is adhatták volna: „Mozdulatlan tükörkép”.

Ahogy a szemébe néztem, egymás után peregtek a közös élményeink emlékképei, akár a füzetlapok. Zavaromat leplezve néha önkéntelenül mosolyra húzódott a szám, és akkor válaszul az övé is.

Aztán felé nyújtottam a kezem, letérdeltem elé, és fejemet az ölébe hajtottam. Kezét a tarkómra helyezte, ujjaival a hajamba túrt, mint gyerekkoromban anyám. Ami máskor kényeztetés volt, azt most fájdalom kísérte, de hagytam, és nem vallottam meg neki.

Felemelkedtem, és az arcába lógó haját félrehajtva leakasztottam a piros gyöngysort a nyakából. Azt hiszem, remegett a kezem. Levettük a ruháinkat. Meda úgy feküdt az ágyra, mint egy menyasszony a nászéjszakán, aki kényszerből megy férjhez, mintha nehezére esne túllennie ezen.

Mögé feküdtem, simogattam, és végignéztem a testét a füle hátuljától a lába ujjáig, hátha még felfedezek valami apró ismertetőjegyet, ami addig elkerülte a figyelmemet. Ő szinte mozdulatlanul viselte. Egy alig észrevehető vágás, egy halvány sebhely bújt meg a térdén. Gyerekkorában a tengerparton egy kövön megcsúszott, és mélyen szétvágta a bőrét. Erre én elmeséltem neki, hogy ikszlábam volt, és hatévesen a mama éjjelente fémsínt csatolt rá, hogy kiegyenesedjen. Emlékek, amiből tengernyi van, és nagy részüket akkor sem felejtjük el, ha nem fontosak.

Aztán addigra, mire a nap lemenőben volt, egy üveg bor feloldott bennünk minden tartózkodást. A közeli Ferhád pasa dzsámijának minaretjéből imára hívott a müezzin. Összenéztünk, és elnevettük magunkat, a fejünket ingattuk. Hányszor hallottuk ezt megszólalni a legjobb pillanatokban, szerelmeskedés közben.

– Ez hiányozni fog – mondta.

– És a medenjak.– Medára gondoltam, és nem a mézeskalácsra.

Amikor lement a nap, behúztuk a függönyöket. A ránk boruló sötétségben megszűnt az idő, a tér, és jelentéktelenné vált az ok, ami miatt ott voltunk. Jelentősebb menynyiségű alkohol nélkül is meg tud részegedni az ember, és mi elszakadtunk a józan realitástól. Életünk minden eddiginél hosszabb éjszakája volt. Gombfelvarrás nélküli, csendes, gyengéd szerelmeskedés, felváltva vad, szemérmetlen üzekedéssel.

Hagytuk, hogy ami akar, megtörténjen. Mert olyan kiszámítható volt minden további. Hogy eljön a másnap reggel és az elválás. Mert reggel, amikor felkelt a nap, a függöny szövésén keresztül átfúródtak a sugarai, amelyek vége lesújtóan csapott az arcunkba és ébresztett rá, hogy nincs tovább.

Szótlanul öltöztünk fel, aztán megöleltük egymást. Nem vettem észre, hogy közben úgy szorítom, hogy szinte kipréselem belőle az összes levegőt.

Üres üvegeket, szétdobált ágyneműket, törölközőket, ürességet és szomorú mosollyal átizzadott éjszakát hagytunk magunk után, kilépve a hotel kapuján. Még odafent megbeszéltük, hogy az utca sarkán majd elválunk, és nem nézünk vissza.

Ahogy elnehezült léptekkel haladtam, olyan érzésem volt, mint kisgyerekként, amikor a mama először vitt el a Stipe borbélyhoz. A magas széken ülve rémülten néztem a tükörben, ahogy a hajtincseim nesztelenül a kőre hullanak, és olyan félelmetes volt az érzés, mintha megfosztottak volna a testem egy darabjától. Megijedtem, hogy soha többé nem nő vissza. Valahogy így éreztem magam, ahogy mentem a Latin-hídon keresztül, a parkon, fel a Bakarević utcába.

(Pap Éva Mielőtt lemegy a nap című kötete az Álomgyár Kiadó gondozásában jelent meg 2021-ben.)

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: