novella

Bak Zsófia: Bontott csirke

Tizenhat évesen buliztam ki először, hogy ne kelljen velük mennem Szepezdre. Én lettem a család fő ellensége, irigységből még a húgom is fújt rám.

A fagyasztott bontott csirkéket apám a sátorvasak és a sporttáskák közé szuszakolta a Citroen kombi csomagtartójába, de csak óvatosan, hogy egyben maradjanak. Én hoztam el őket előző este nagyanyámtól, aki mindent gondosan előkészített, már napokkal hamarabb elkezdte őket levágni, hogy meglegyen egész hétre az ebédünk a Balatonon. Nesztek, ha már nem bírjátok ki csavargás nélkül, dünnyögte, miközben gondosan rögzítette gumipókkal a biciklim csomagtartójára a pakkot, aztán hátba vert, hogy eriggy, fiam, vidd apádéknak. Megszoktam már, hogy puszi csak a lányoknak jár, mégis valahogy rosszul esett.

Az unokabátyám, Józsi bácsi telkére jártunk sátorozni minden évben, Szepezdre. Volt egy kis faházuk, a konyhában egy kiszuperált gázpalackos tűzhellyel, apánk azon készítette a csirkét, hol pörköltnek, hol kirántva, miközben mi a húgommal anyámat fűztük dugipénzért, hogy titokban leugorhassunk lángosozni Ilonka nénihez a strandbüfébe. Pár percnél tovább ritkán kellett győzködni, pláne, ha megígértük, hogy neki is hozunk egyet a kert végébe, a sufni mellé, ahová apám nem lát oda a konyhából.

Volt, hogy lebuktunk, olyankor le lettünk szidva, hogy esszük azt a méregdrága szemetet, a pörkölt meg nem fogy, de csak a rend kedvéért. Valójában annyira nem hatotta meg a dolog.
Ha senki nem ette volna a főztjét, ő akkor is ugyanúgy bevonul a konyhába, magára csukja az ajtót, rituálisan felszeli a hagymát, megkönnyezve minden mozdulatot, aztán kapkodva megforgatja a szabályosra vágott kockákat a sercegő olajban. Pontosan tudom, hogy ezt csinálta, mert többször kilestem. Be nem mehettem, mindenkit kitiltott a konyhából, ha főzött, még anyámat is, hogy ne zavarjuk a locsogásunkkal, de a kulcslyukon keresztül mindent láttam. Ahogy a “We will rock you” ütemére kocogtatja a fakanalat az edények szélén, ahogy nagy áhítattal nézi a forró gőzzel táncoló edényfedőt, ahogy elégedetten elzárja a tűzhelyet, és hármat tapsol örömében, majd kitölti a felest, és egy szuszra felhajtja. Furcsálltam az egészet, de a kilesett konyhai rituálék kiszámíthatósága valahogy engem is megnyugtatott.

A kilencedik szepezdi nyaralásunkon változott meg minden. Miután megitta a szokásos felesét, újra az üveg után nyúlt, töltött megint, lehúzta, majd az üres poharat dühösen az asztalra csapta, és sírni kezdett. Először azt hittem, csak a hagyma miatt – elvégre a férfiak sosem sírnak, a nagymama is megmondta –, de aztán láttam, hogy leül az asztalhoz, rákönyököl, és a tenyerébe temeti az arcát, pont úgy, ahogy anyám szokta a veszekedéseik után. Őt mindig meg szoktam vigasztalni, de apámat valahogy nem tudtam. Haragudni kezdtem rá, pedig akkor még nem is sejtettem, hogy hamarosan mindennapossá válnak a tányértörős balhéik anyámmal.

Tizenhat évesen buliztam ki először, hogy ne kelljen velük mennem Szepezdre. Én lettem a család fő ellensége, irigységből még a húgom is fújt rám. Anyám indulás előtt félrehívott az előszobában, és a hűtőtáskával a kezében azt mondta, nehogy azt higgyem, hogy másoknál jobb a helyzet, minden család ilyen, a Józsi bácsiéktól kezdve a szomszéd Klári néniékig, nincs egy kivétel sem. Egy sem!

Miközben felidézem a jelenetet, a fakanál kiesik a kezemből, és nagyot csattan a nyaraló padlóján. Dühösen felveszem, majd tiszta erőből lecsapom a konyhapultra. Évi összerezzen mellettem, pedig tudja, hogy sosem bántanám. Hanna lányunk is abbahagyja a földön a morzsák szedegetését, és szomorúan felnéz rám. A pánikroham kerülget. Mondta a pszichológus, hogy nehéz lesz, de nem gondoltam, hogy ennyire.

Apám halála óta nem jártam a Balatonnál, most is csak a Déli-partra merészkedtünk el Éviék családi nyaralójába, hogy a baba pancsolni tudjon a nagy melegben. Nézek a hűtő felé, piát sajnos nem hoztunk magunkkal, pedig nagyon jólesne. Évi követi a tekintetem, odalép hozzám, és gyengéden átölel. Próbálok uralkodni magamon, de ahogy végigsimítja a hátam, a vállára roskadok, és bőgni kezdek, mint egy taknyos kölyök. Nagyanyám hangja hasít a fülembe, hát milyen férfi az ilyen, és úgy érzem, menten összeesek. Évi is érzi, nem is ölel már, hanem szorít, egyre erősebben, megtart, jó sokáig, míg visszatér az erőm. Akkor felegyenesedek, kibontom magam a karjaiból, a pulthoz lépve megfogom az előkészített bontott csirkét, egy határozott mozdulattal a kukába vágom, és elindulok lángosért.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: