Meglazítom apám kezén a kötést. Hülyék ezek? Minek kötnek ki egy félig halott embert az ágyhoz? Mintha fel tudna kelni, mint Lázár Jézus parancsára. Pedig csak annyi a közös a két történet között, hogy apámat is ugyanúgy hívják.
A bibliai Lázárról még anyám mesélt, közvetlenül a Hófehérke után, mert sehogy sem hittem, hogy a halott lány egyszer csak feléled egy csóktól. De az üvegkoporsója tetszett, megvédte őt a rothadástól. Azt nem árultam el, hogy Lázárt sem hiszem, hogy csak úgy felpattant és elszaladt. Úgyis haragudott, amiért más voltam, mint a többi gyerek. Igaza volt. Sosem hittem a mesékben. A csodákban meg pláne. A hittanóráról is kizavart a pap, mert azt mertem mondani, hogy szűzen nem lehet teherbe esni. Ezt is anyámtól tudtam.
Apám arccal felfelé feküdt, amikor rátaláltam a fóliasátorban. Mint Hófehérke a koporsó üvegteteje alatt. Csak sokkal rondább és büdösebb – gondoltam, amikor megláttam. Hangosan szortyogott, jobb lába kifordult, kezében barna sörösüveget szorongatott. Megsárgult körmeit csak az alatta felgyűlt föld különböztette meg a sörösüveg címkéjétől. Az ötször háromméteres fóliasátorban félliteres tejfölös dobozokba ültetett paradicsompalánták, rozmaring és bazsalikom tövek kókadoztak. A tejszínű fóliatetőről langyos, fűszerszagú cseppek potyogtak apám arcára, ha később jövök, sörben, paradicsom és bazsalikom esszenciában pácolódik tovább. Talán nem lett volna olyan büdös. Irtózatosan szégyelltem magam a mentőorvos előtt. Hiába mosdattam szappanos vízzel, semmi sem nyomta el az áporodott testéből párolgó alkohol szagát.
Mióta anyám elment, én gondoskodtam a tejfölről. Apám úgy mondta, tejfel, sehogy sem tudta megtanulni a nyugati tájszólást, pedig már negyven éve élt a Duna-menti vidéken. A tejföl mellé három ötliteres kannás bort és egy rekesz sört kért tőlem havonta. Húsz év alatt sejtjei víztartalma fokozatosan cserélődött alkohollá. Tavaly, amikor felpüffedt hassal és arccal kórházba került, azt mondták, csoda, hogy él. Szótlanul néztük az orvossal, ahogy apám mája hízott amőbaként lebeg az ultrahang pixeles monitorán. Ha akkor abbahagyja az ivást, talán lett volna esélye a regenerálódásra. De apám nem akart esélyt adni semminek. A kórház folyosóján kifelé menet azt kiabálta: nem mindegy, mibe döglik bele az ember, a covidba vagy a kurvaéletbe? Persze, hogy a kurvaéletet választotta.
Anyámat egyébként mindenki szerette. Apám a főagronómus segítségével állást szerzett neki a Kis Csemegében. A főagronómus azt mondta, anyám fellendítette a bolt forgalmát. Tényleg ő volt a legcsinosabb nő a faluban, a férfiak csak úgy falták a szemükkel, amikor reggelente a boltig kísértük őt apámmal. Rövid kék köpenyt viselt, hosszú szárú, elöl fűzős gyógycsizmája csak még inkább kiemelte íves vádliját. Emlékszem, apám hosszasan ölelte karcsú derekát, mielőtt elváltak.
Iskola után gyakran a bolt előtti vaskorláton csimpaszkodva vártam anyámra, hogy bezárjon. Eleinte figyeltem, ahogy az agronómus kislétrát tart neki, amíg ő a polcokat törli, közben a férfi keze felszaladt anyám húsos combján, és egy ideig megpihent égkék köpenyének takarásában. Olyankor szappanos vízzel telt poharat nyomott anyám a kezembe, tudta, hogy imádok buborékot fújni. Lassan engedtem ki a levegőt, amíg a szivárványszínűre dagadt gömbök olajos hasat eresztettek, majd elnehezülve pattantak szét a töredezett járdán.
Akkoriban kezdett zsibbadni a jobb oldalam. A halántékomtól indult, a fejem búbjába mart, és szép lassan mozdulatlanná bénította a tarkómat. Csak akkor múlt el, ha a diófánk alatt fülemre szorítottam a kezem, és hosszú ááá-zással ringattam magam, amíg odabent tartott a veszekedés. Azt képzeltem, hogy a sok áááá-val vaskos falú, áthatolhatatlan buborékot fújok magam köré. Csak apám volt képes szétpattintani azt a falat. Rohadt ribanc vagy, Manci! Nézd meg, mit tettél ezzel a gyerekkel! – kiabálta, közben az ölébe kapott és a kert végéig szaladt velem. Anyám csak nevetett. Tizenhárom voltam, amikor egy nyárvégi reggelen végleg lelépett az agronómussal. Sosem láttuk többé.
Kioldom apám kezén a kötést. A lélegeztetőgép az intenzív üvegfalai közé kattog. Figyelem, ahogy apám mellkasa szabályos ütemekben emelkedik, majd süllyed vissza. A teste már halott. A doki is megmondta. Csak órái vannak hátra. Addig mellette maradhatok, ülhetek a mattra koptatott műanyag széken. Szemben a kórlapon olvasom apám nevét: M. Lázár. Fülemre teszem a kezem, magamban hosszú ááá-zásba kezdek. Szeretném látni, ahogy apám felkel és szétpattintja körülöttem a buborékokat.