novella

Molnár Sára: Füst

Emlékszem, mikor befészkeltük magunkat a nyúlpajtába, a kisnyulak nedves, meleg orrára, a puha, fehér bundára, ahogy szétterült az ölünkben, mint a madártejen reszkető hab.

A szén az egy csoda, azon másként sül a gesztenye, mosolyog az utcai gesztenyeárus készségesen a szürke alkonyatban, és fázósan tartja a hamvadó parázs fölé kivörösödött ujjait. Egész nap itt áll a Kettenbrückengasse sarkán, a csípős őszi ködben.

A legpuhább, és a legkeményebb kőzet, tudom. A parázs fölé hajolok én is, a szememet marni kezdi a füst. Finoman billegve emelkedik a pernye, a sütő dobja fölött reszkető hőhullámban.

Emlékszem a sűrű, gomolygó füstre, ahogy üszkösödik az őszi avar, ahogy lángra kap a learatott búzaföld, majd a kiszáradt legelő is, és a tehenek fejvesztve rohannak lefelé a dombon, reszkető inakkal csúsznak le a patak sáros martján.

Emlékszem, mikor először mentem egyedül óvodába, mert a nővérem iskolás lett. A levegőben szénen sült krumpli szaga lógott. Nem mertem bemenni, hát hazamentem újra, és azt hazudtam, nem találtam meg az óvodát, ahová előtte már egy évig jártam.

Emlékszem, apám el is hitte, és visszakísért, kinyitotta a nagy barna kaput, és bependerített a zajos épületbe, ahol megvolt még a nővérem fogasa, de egy kis taknyos vette el.

Emlékszem a hosszú, unalmas nyarakra nagyanyámnál, a súlyos akácillatra a kertben, a föld fanyar ízére, mikor a kőkerítésről a sárba buktam, a kukacokra a kiásott csirketetemben, és a falánk macska szemének vad villanására, ahogy ette.

Emlékszem, milyen volt vaknak lenni az esés után, és a fényes, villódzó karikákra, ahogy vártam, vajon fogok-e látni még.

Emlékszem, mikor befészkeltük magunkat a nyúlpajtába, a kisnyulak nedves, meleg orrára, a puha, fehér bundára, ahogy szétterült az ölünkben, mint a madártejen reszkető hab.

Emlékszem a szomszéd torz, mérges arcára, amikor felfedezett minket, ahogy dörögte, mind megdöglenek, ha ennyit simogatjuk őket. A nyulak túlélték, de mi megteltünk szőrrel és bolhával.

Emlékszem az elkapart csípésekre, a barna foltokra a lepedőn. Aprócskák voltak, nem olyanok, mint nagyapáén, ahogy üszkösödött a lába, neki az egész lepedője véres volt. Ezt már nem mossuk ki, mondta mama, miután nagyapát a tisztaszobában felravataloztuk, úgysem jönne ki belőle, és amúgy sem szabad halott ember lepedőjén aludni, jegyezzük meg.

Emlékszem a füst dögszagára, mikor égettük a lepedőt a kertben, és szürke pernye vonta be a sarjút, a borjú nem is akart enni belőle. Vagy mikor kigyulladt a szomszéd háza, és vastag, fekete füst kígyózott át hozzánk. A gyerek bennégett, elszenesedett, sipákolt nagyanyám. Utána hetekig éreztük az égett bakelit szagát.

Emlékszem, a tévében fekete volt a vér, mikor a diktátort lelőtték. Szénszínű szemében gyermeki meglepődés tükröződött, és csak az utolsó pillanatban, mielőtt rongybabaként összecsuklott, villant át rajta az iszonytató, üres félelem. A szomszédban néztük a perzsaszőnyegen, és épp addig tartott a kivégzés, míg kisimítottam a szőnyeg rojtjait. 

A fekete-fehér készülék közben szitálni kezdett, és nem tudhattuk, havazás van-e Bukarestben, elvégre december volt, vagy csak a képernyő játszik velünk. Valósággal szédültünk, annyira meresztettük a szemünket, mert tudnunk kellett, hogy tényleg ők azok, vagy sem, hisz nem mosolyogtak, nem is integettek, ahogy máskor szoktak. A füst vékony, fekete csíkként kígyózott be a szobába, mint a lerben szénné égett krumpli szaga. 

Emlékszem, mikor füstbe burkolózott a város, a hömpölygő tömegre, a nevető, kormos arcokra a rendőrség előtt, a felgyújtott rendőrautók üszkös roncsaira, a boldog üvöltésre, ami a leszálló alkonyattal fordult állatiba, és hogy a járdáról a vérfoltokat nem mosta le a mocskos hólé.

Emlékszem, mikor télen délután jártunk iskolába, és minden nap hazaengedtek két óra után, mert elvették a villanyt. Emlékszem az imbolygó részegekre a koromsötét utcán, égő fülemre, ahogy kivörösödött a hidegben.

Emlékszem, felöltözve aludtunk, mert nem volt fűtés, és reggel cicanadrágra, meg pulóverre húztuk az egyenruhát.

Emlékszem a lyukas csizmámra, a kedvencemre, amiben annyiszor átfagyott a lábam.

Emlékszem, anyu a petróleumlámpa mellett kötött, hogy elkészüljön a lila bukléruha, mert másnap jöttek érte. A fonalnak finom szappanszaga volt, a petróleum füstjével keveredett.

Emlékszem, mikor az első nyugati farmert vettük egy Izraelbe készülő családtól. Nem értettem, ha ennyi mindenük van, miért mennek el. Nagy volt a farmer, hát felhajtottuk, majd csőnacit csináltam belőle.

Emlékszem, mikor a zeneiskolás vizsga közben kibomlott a férc, és egy nagy bugyor keletkezett a jobb térdemnél.

Emlékszem, mikor először láttam banánt. A barátnőm hozta tízóraira, és az egész osztály körbeállta, mert látni akartuk, hogy eszi meg, de a tanító néni elkobozta: – Banánt hozni tilos! – dörögte, majd beírt az ellenőrzőjébe.

Emlékszem, ősz volt, mikor új városba költöztünk, és azt hittem, soha többet nem lesz már barátnőm.

Emlékszem, mikor először képzeltem el, milyen lenne egy másik országban élni. És amikor később arról álmodtam, milyen lenne újra hazamenni.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: