novella

Fischer Paula: A professzor

Fogalmam sincs, mit tudok kihozni belőle. És Jánossal mehetek… A helyszínen egy pillanatra sem hagy magamra. Mindenkinek bemutat, dicsér, hogy micsoda ötletes a projektem, mintha az egész az én érdemem lenne. Zavarban vagyok, de élvezem az idősebb kutatók érdeklődő tekintetét, amikor a kísérleteinkről kérdeznek, és ámuldozva hallgatom a tapasztalataikat.

Excel táblából másolok át számokat egy másik Excel táblába. Felemészt ez az unalom, nincs kedvem felkelni reggelente. Hetek óta próbálok visszatalálni saját magamhoz, rájönni, hogy merre van előre. Mert vissza nem szívesen nézek.

Egy reggel, ébredés után, még talán félálomban visszaemlékszem az első neurológia órámra Jánossal. Magas, szikár ember, borostás, fiatalos, és van benne valami vagány, látom rajta elsőre, mennyire imponál a diákoknak, köztük nekem is. Az első órán az emberi agyban megbújó emlékezeti rendszerekről tart előadást, másodéves orvostanhallgatóként most érzem először, hogy lelkesít egy adott téma. Bizonyára János szenvedélyes előadásmódja is hozzájárul, de aznap teljes lázban égve érek haza, hogy nekiessek a szakirodalomnak. Veronika, a barátnőm, csak csendesen mosolyog, 10 óra tájt bekopog az ajtón, hogy ha esetleg kérnék vacsorát, maradt egy kis spagetti. Hazaérkezésem óta nem ettem. Csavarom a villámra a hosszú paradicsomos tésztát, közben csillogó szemekkel mesélem Veronikának, amit aznap tanultam.
– Már kezdtem aggódni, hogy nem fogod megtalálni a helyed az egyetemen – nyugtázza mosolyogva.
A következő órán percenként lendül magasba a kezem. Mindent tudni akarok, még sose kérdeztem ennyit egy előadáson. János az óra után magához hív, leültet az irodájában, kávéval kínál.
– Van whisky is – kacsint rám. Először azt hiszem, viccel. Egy későbbi csoportos meetingen már természetessé válik, hogy együtt szürcsölgetünk más hallgatókkal. És vacsorázni járunk. Először csak havonta, János bedobja, ha hallott egy új gourmet helyről a városban. Később hetente, szokássá válik, hogy a pénteki szeminárium után beülünk valahova, akár ketten, akár másokkal. Ilyenkor későn érek haza, Veronika ideges, nem vettem fel a telefont, párolog belőlem a whisky szaga. Kótyagosan magyarázom neki, hogy János mennyire inspiráló, egy új világot nyitott meg előttem, már kezdtem feladni a reményt, hogy ez a hivatásom, de most már látom, ezt így is lehet, progresszíven, izgalmas kérdéseket boncolgatva. Elmesélem neki, hogy János milyen projektbe vont bele amnéziás betegekkel, csillog a szemem, kapkodok a szavak után, csak úgy pörög a nyelvem, néha meg is akadok. Veronika alig ért valamit, zavartan mosolyog. Magamhoz húzom az ágyban, odasúgom a fülébe, hogy legközelebb jöjjön velünk, meglátja, ő is imádni fogja Jánost. De a következő találkozón Veronika feszeng, János nem túl barátságos vele, mintha zavarná a jelenléte. Biztos azt hiszi róla, hogy visszatart engem a munkában. Próbálom Veronikát is bevonni a társalgásba, mutatván Jánosnak, mi mennyire összetartozunk, hogy Veronika mindent tud és tudni akar arról, amit csinálok. De János folyton témát vált, szinte levegőnek nézi a barátnőmet. Másnap kirándulni megyünk kettesben Veronikával, rég tudtunk egymásra időt szakítani. Szendvicset készítek reggel, és ő végre ismét mosolyog. Órákon át bolyongunk a Pilisben, késő ősz van, kezünk-lábunk lefagy, de ez mit sem számít. Este a pokróc alá kucorodva elalszunk egy filmen. Most minden olyan normális. Sokkal jobban féltem a felnövéstől.
Egyik reggel már hatkor csörög a telefonom – János az. Torinóban rendeznek meg egy nagynevű nemzetközi pszichiátriai konferenciát, ahol idén a hangsúlyt az emlékezeti folyamatokra helyezik.
– Már van némi részeredményünk a kísérleteket illetően, nézd át a statisztikát, és küldj estig egy absztraktot!
El sem hiszem, félelemmel telt izgatottság lesz úrrá rajtam. Sose voltam még ilyen nagy nemzetközi konferencián, ráadásul alig pár hónapja kezdtem el dolgozni ezen a projekten… Fogalmam sincs, mit tudok kihozni belőle. És Jánossal mehetek…
A helyszínen egy pillanatra sem hagy magamra. Mindenkinek bemutat, dicsér, hogy micsoda ötletes a projektem, mintha az egész az én érdemem lenne. Zavarban vagyok, de élvezem az idősebb kutatók érdeklődő tekintetét, amikor a kísérleteinkről kérdeznek, és ámuldozva hallgatom a tapasztalataikat. Egyik este sokáig kint maradunk a városban. Vacsora után János néhány régi kollégájával még megiszunk pár kört egy közeli bárban. Rengeteget pletykálnak, korábbi vagy még most is tartó viszonyokról, hangosan nevetnek, tudományos témákról már órák óta szó sem esik. Amikor visszaérünk, a szobám előtt János búcsúzóul hirtelen magához húz és szenvedélyes csókot nyom az arcomra. Bűzlik a whiskytől. Lefagyok. Hosszan néz a szemembe, majd a szobája felé indul. Nincs ebben semmi, végül is minden diákjával nagyon közvetlen, és már korábban is feltűnt, milyen lelkesen borultak egymás nyakába a régi kollégákkal – mormolom magamban, amikor belépek az ajtómon, de még mindig hevesen ver a szívem. Veronika jut eszembe. Feszélyez, hogy nincs itt. Sokan elhozták a partnereiket, akik már szerves részei a társaságnak. Részt vesznek az előadásokon, együtt vacsoráznak és mennek a többiekkel inni. De Veronika csak magyarázkodott, miért nem fér ez most neki bele. Hiányzik, a telefonomért nyúlok. Hosszantartó csengetés után veszi csak fel, nyomott a hangja.
– Mi a helyzet drágám, mit csinálsz? – érdeklődöm.
– Semmi extra, borozunk a csajokkal a teraszon… Timi szakítását tárgyaljuk, eléggé maga alatt van, ez a Misi egy akkora kretén… de majd elmesélem.
– Jó, majd meséld el. – Pár szóban ő is kérdez, mesélek neki az előadásokról, a munkánk iránt érdeklődő kutatókról, de érzem rajta, hogy nem igazán figyel arra, amit mondok. Hangja mégis ideges. Alig beszéltünk az elmúlt pár napban.
Elalváskor felidézem a közös estéinket. Ahogy kifliben alszunk el, karom elzsibbad, de sosem csinálnám másképp, biztonságot ad. Aztán eszembe jut János csókja, és különös, bizsergető érzés fog el. Sose jutott eszembe, még tinédzserkoromban sem, hogy esetleg a fiúk is tetszenének. Az előadásra gondolok, amit aznap tartottunk, a visszajelzésekre, amiket kaptam. Veronika hangos nevetése betör a gondolataimba, csillogó szemei lebegnek a lehunyt szemhéjam alatt. Alig pár órát alszom aznap éjjel.
Miután visszaérünk a konferenciáról, János egészen rideg velem. Már nem hív be az irodájába, hogy megbeszéljük a kutatásunk alakulását. Igyekszem puhatolózni, hogy állunk, mi a feladatom, ám a legszükségesebbekre válaszol csak. Péntek este ismét vacsorát szervez, jelzem neki, hogy szeretném hozni Veronikát, mogorván biccent. Veronika azonban családi eseményre hivatkozva nem jön velem. János a vacsora végeztével rákérdez, hol maradt. Elfoglalt, vágom rá tömören. Puffog. A többiekre néz. Együtt sétálunk haza.
– És mikor veszed észre Andris, hogy mennyire nem valóságos a kapcsolat, amiben élsz? – szegezi nekem a kérdést. Megtorpanok.
– Tessék?!
– Hogy mennyire felszínes – folytatja. – Normáknak akartok csupán megfelelni, de látszik, hogy alig van közötök egymáshoz.
– Ezt nem értem, remekül megvagyunk, a barátaink irigyelnek, Veronika támogat, nem igaz, hogy nincs közünk egymáshoz…
– Kit érdekel, ki irigyel, az emberek szeretik a látszatra jól működő dolgokat. Biztosan könnyű megvezetni a kis barátaitokat. De engem nem, és a mi köreinkből másokat sem. Nézz magadra, mennyit változtál, mennyire kinyíltál az elmúlt fél év alatt. Magadra se ismersz, ha visszatekintesz arra, aki voltál egy éve. Veronika nem tud az új énedhez kapcsolódni. Láttam rajta. Zavarja. Zavar téged is.
–Nem igaz, hogy zavarja – hebegem. – Veronika más közegben jár, de igyekszik bekapcsolódni, nem igaz, hogy semmi köze hozzám – csattanok fel a végére, dühösen.
– És te, Andris, te mennyire tudsz még hozzá kapcsolódni?
Felém fordul, elkapja a karomat. Hosszan néz a szemembe, mint Torinóban azon az estén. Közeledik, de megrémülök, elrántom a karomat, és határozottan a másik irányba indulok. Vissza se nézek. Sorakoztatom magamban az érveket, hogy Veronika miért jó társ számomra. Hogy miért fontos. Semmi másra nem vágyom, csak arra, hogy végre hazamenjek, és megcsókoljam.
Már alszik, amikor hazaérkezem. Jó szorosan magamhoz húzom. Reggel nem mesélek neki semmit, amikor kérdezi, hogy milyen volt a vacsora. Látja rajtam, hogy valami nincs rendben, tudom.
János új diákokat von be a projektünkbe, engem rendszeresen kihagy a megbeszélésekből. Egyik délután remegve nyitok be az irodájába, izzadok, reggel óta nem tudtam enni. Nem is tudom, hogy érdekel-e még a kutatás, amin dolgozunk. János úgy tesz mintha mi sem történt volna, megígéri, hogy majd továbbítja az eddigi eredményeket. Itallal kínál, nem fogadom el. A következő vacsorára azért elmegyek.
Nem emlékszem, hogy derül ki minden. Jánost egy hétig nem tudom elérni, se én, se mások. Apránként kapjuk a híreket. János már nem tanít az egyetemen, még nem tudni, ki veszi át a helyét. Hamarosan felkeresnek a munkaügyről, Jánosról kérdezgetnek, hogy milyen volt a viszonyom vele. Aznap hosszú levelet kap a kutatócsoportunk egy elsőéves diáktól. Jánossal hónapok óta tartó viszonya volt, nem bírta tovább. Amikor sokadjára mondott nemet az irodai légyottokra, János egyre erőszakosabban reagált. Hetek óta nem jött be emiatt dolgozni, majd úgy döntött, jelenti az esetet a HR-nek. Képtelen visszajönni. Nem bír senki szemébe nézni.
Érzem, megszédülök ismét, lerogyom az ágyra. Nem akarom elhinni, ami történik, biztosan rémálom, hamarosan felébredek Veronika reggeli szöszölésére, beszaladok a tanszékre, és előadom az új ötleteimet Jánosnak. A következő e-mailben már a kísérletünk megszakításáról szóló részleteket írják. “… Forrás hiányában haladéktalanul…” Nem folytathatjuk. Jánost etikai vétség gyanúja miatt bíróság elé állítják, állásából felfüggesztették, az uniós pályázati pénz forrásait maradéktalanul visszavonták. Nem merek többé bemenni az egyetemre. Az emberek már biztosan beszélnek Jánosról, a történtekről, talán rólam is. Később előveszem a jegyzeteimet, ránézek a kutatásunk részleteire, gondolkodom, hogyan lehetne tovább folytatni. Minden egyes adatról, minden egyes mondatról János jut eszembe. Hallom a hangját, ahogy néha kritizál, néha magasztal. Úgy érzem, minden ötletem jelentéktelenné válik. Bezárok mindent a fiókomba, elhitetem magammal, hogy ez az egész nem történt meg. Veronika nem tud mit kezdeni velem, nem tudok beszélni neki, rengeteget sír, majd egy időre a szüleihez költözik.
János temetésére alig jönnek el. Senki se tudja, mi történt pontosan, néhányan engem kérdeznek. Azt hiszem, gyógyszer túladagolás. Még mindig hallom a hangját a fejemben, mintha most is itt állna mellettem, megjegyzéseket tenne a minket körülvevő diákokra és professzorokra. Sok dologban egyet is értek vele. Zokogni kezdek, belülről János hiánya éget. Megérzem Veronika vállát a kezemen, lágyan átölel. Otthon az ölébe borulok, és elsírok neki mindent. Megnyugtat, biztosít arról, hogy itt marad velem, történjék bármi. Fogalmam sincs mi lesz velem.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: