novella

Szalontai Erika: Szívlevél

A házfal mellett állt egy alacsony sámli. Régen a nagypapa üldögélt rajta, amíg volt hozzá ereje. Szívta egymás után a cigarettákat, füstbe burkolta az arcát. Figyelte a napfényt, hol jár a ház falán. Innen tudta, pontosan hány óra van.

Forró nyár volt. A HÉV Gödöllő felé zakatolt, zöld kígyó a tájban. Sziszegett, csattogott és fütyült az átjárókhoz közeledve. Az ablak mellett ültem, mellettem sokszoknyás asszony, hatalmas hátsóval. Kosarából kilógott a káposztafejek fodros levele.

– Piacra megyek – mondta csöndesen –, eladom őket. Mindig megveszik. – Az ülések között alig maradt hely a lábaknak, összeért a térdünk a szemben ülővel.

– Az intimszféra megsemmisülése – morgott a hegyes térdű férfi. Bajszos volt, aktatáskás és parfümtől illatos. Beletemetkezett a telefonjába.

– Tojásom is van – folytatta az asszony –, itt, a tarisznyámban. Kér belőle, kedves? – nézett rám reménykedve. – Olcsón adom. Egész frissek, hajnalban szedtem fel. – A tenyerén egyensúlyozott kettőt. Világosbarnák voltak, nagyobbak, mint a bolti tojások, megcsóváltam a fejem. Nem beszélt többet, csak nézett maga elé. Az újabb felszálló utasoknál hangosan kattant a piros jegykezelő gép. A kocsit átjárta az izzadtság szaga, a verejték nedvesen csillogott a fedetlen karokon. A rövid megállók után a szerelvény is szusszant egyet, mintha nagy levegőt venne az indulás előtt.

Csak bámultam kifelé. Lakótelepek, majd aprókertes házak mellett haladtunk el. Az egyikben egy kutya rángatta a pórázát, máshol macska lépkedett a kőkerítés tetején. Mátyásföldön, a péknél, hosszú sor állt. Ahogy nyílt a szerelvény ajtaja, kenyér- és porcukorillat szökött be rajta. Az utasok felnéztek, nagyot szippantottak belőle. Apró boldogság.

Nagyanyám egy kis faluban lakott, félórányira Pesttől. Az állomáson poros épület idézte meg az ötvenes éveket, a homlokzaton szögletes betűkből rajzolódott ki a felirat: KEREPES.

Hosszúra út állt előttem, gyalogolnom kellett. Szakaszokban mértem, hogy fogyjon: először a piros cserepes ház, aztán a sírköves udvara a kőangyalokkal, a vegyesbolt, majd a háromkutyás kert. Végül egy szelíden ívelő útkönyök, ahol tyúkok kapirgálták a gyéren nőtt füvet. Akkor már közel jártam.

Nagyi soha nem zárta be a kapuját, bárki bemehetett. Keskeny nadrágszíjnyi előkert, jobbra a tornácos ház. A fából faragott oszlopok valaha sötétbarnák lehettek, de az évek során halvány tejeskávészínűre fakultak. Darazsak döngtek körülöttük, beköltöztek a résekbe.

A házfal mellett állt egy alacsony sámli. Régen a nagypapa üldögélt rajta, amíg volt hozzá ereje. Szívta egymás után a cigarettákat, füstbe burkolta az arcát. Figyelte a napfényt, hol jár a ház falán. Innen tudta, pontosan hány óra van.

– Elgyüttél – állapította meg a nagymamám, amikor benyitottam. Piros zománcos lábas állt a fekete tűzhelyen. A konyha áthatóan forró volt, éppen főzött. Néha lehajolt, kinyitott egy kis kallantyús ajtót, fadarabot tuszkolt be a lángok közé. A ruhája dohos, a bőre hintőpor illatú. Mindkettőt szerettem.

– Gulyás – mondta mosolyogva –, nem hamis, hús is van benne. Tudtam, hogy ma gyüssz.

– Nagyi – öleltem meg hálásan. A vállamig ért. Madárcsontú asszony, nem mertem megszorítani.

Az utcai kútról hordtam neki kék kannákban a vizet. Ahogy lenyomtam a kart, habzott a víz, apró cseppek spricceltek szerteszét, mindig vizes lett a lábfejem.

Az asztalon, a fehér vászonterítőn, fehér kancsó állt. Reggel megtöltötte, abból kortyolgatott napközben.

A háborúban megsérült ujjait néha körömvirágos krémmel kenegette, a kertjében harsány, narancssárga foltokban terjedt a növény. Megszárította a szirmokat, mozsárban megtörte, disznózsírral keverte össze.

– Hozok neked olyat, ami jószagú – ígértem ezerszer, de csak legyintett. – Jó ez nekem, lyányom, szeretem csinyáni.

Fiatalasszony korában a térdhajlatáig ért a haja. Minden reggel lehajtotta a fejét, úgy fésülte meg, a földet verdesték a barna tincsek. Aztán befonta, feltekerte kontyba, hullámcsatokkal rögzítette. Mikor idős lett, egy nap elment a falubeli fodrászhoz.

– Vágja egészen rövidre! – parancsolt rá. – Innentől majd másképp hajolok meg az Isten előtt. – Tüskés lett, fiús. Büszkén nézte magát a tükörben. Mi pedig szörnyülködtünk.

– De nagyi! Negyven éven át növesztetted.

– Annyi elég is vót – mondta. – Minek siratod? Meguntam.

Ebéd után aludt egy órácskát a szobában. Minden nap hajnali négykor kelt.

– Sajnálom az időt – magyarázta sokszor. – Az állatok nem várnak, azok éhesek. A nap is felfelé készülődik már olyankor. Illő ébren fogadni.

A nyúlketrecei hátul, a baromfiudvar mellett álltak. Óriási, puha szőrű, gombszemű jószágok. Ha arra jártam, vittem nekik répát, karalábélevelet. A porban tyúkok szaladgáltak, káráltak, köztük egyetlen kakas. Mindig megkergetett.

Nagymama nevetett rajtam.

– Rúgjál egyet belé! Én is úgy szoktam. Levágom majd ünnepre. – De nem vágta le soha. Évek óta feszített a tyúkjai között, és gyűlölte az embereket.

Délután büszkén vezetett körbe a kertben. Rácsodálkozott mindenre, mintha először látná. Számontartotta a változásokat.

– Nézd csak a meggyfát! Kettéhasadt a dereka, mikor a vihar vót. De már gyün elő a termésse.

– Lekvárt főzöl belőle? – érdeklődtem, mert nyár végére tele volt velük a kamrája. Ajándékba adta bárkinek, aki arra járt: családnak, szomszédnak, postásnak, díjbeszedőnek.

– Szeretem a szagát, mikor fől – bólogatott. – Itten marad nállam sokáig a szobába. Olyankor mintha az Édenkertben aludnék.

A sűrű ágakon áthatolva napfénytócsák formálódtak a földön.

– Nézd csak, lyányom, milyen virág nőlt itt ki! Talán a Zsuzsiék kertjébül érkezett a magja. Nálluk van ilyen lila színű, nagyfejű.

– Nőszirom – mondtam –, sok helyen nő a városokban is.

– Én ugyan nem szeretem – vont vállat –, túl díszes. A hóvirág meg az ibolya az szép. Tavasszal teli van velük a kert. Az orgonabokor is megbolondul. Akkor persze soha nem gyüssz ki. Hogy lásd.

Lehajtotta a fejét, cipője orrával megbökdöste a magasra tornyosodott vakondtúrást.

– Ezt itt már sokszor simogattam el a gereblyével. De mindég kitúrja máshol.

– Hozok majd vakondriasztót legközelebb, jó?

– Ugyan már. Nem kell. Élet ez is, nem bánt. Hadd turkáljon!

– Olyan ez a kert, mint egy foltos, zöld kabát – nevettünk –, a fűben az a sok, barna nyom.

– Tessék – hajolt le. – Valamilyen mesebéli tájrul szív alakú leveleket sodor ide a szél. Néha összegyűttöm üket, kirakom sorban a konyhaasztalon. Mindegyiknél gondolnom kell valakire az életembül!

Gyorsan eltelt a nap. Estefelé a ház előtt, a tornácon álltunk. Én rövid szoknyában, trikóban, ő vastag, kötött kardigánban. Mindig fázott. Haját gyászfekete kendő takarta, a fülénél bújt ki néha egy-egy ősz tincs. Búcsúztunk megint, szavak nélkül. Én voltam a kedvenc unokája.

Néztem az arcát: ezernyi ránc. A nap barnára égette a bőrét. A tenyere kérges, bal kezén a kisujja görbére fagyott egy gyerekkori télen. Kezembe nyomta a szokásos csomagot: két üveg ribizlilekvár, vörös káposztával töltött paprika. Elsántikált még a hátsó kertbe, vágott egy csokornyi sárga rózsát.

– Szép a hajad, lyányom – mondta, és az orrához emelt egy tincset. – Napfényillatú.

Indultam volna az állomásra, hazafelé, akkor már türelmetlenül toporogtam. Jött utánam a kapuig, integetett, amíg látott. Gyakran visszafordultam. Az apró, magányos pont szinte beleégett a látóhatárba. Megbarnult fényképe ma is az egyik polcomon áll…

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: