Fehér Szilvia: Az álom

A példás családi életű, erősen férfikorban járó Johann Köstner a következőket álmodta kedd éjszaka.
Az alkonyat utáni sötétben egy tengerparti temetőben sétált. Onnan gondolta, hogy tengerparton van, mert az orrát mindvégig csavarta egy illat, amit egyetlen alkalommal érzett, mikor a Márvány-tenger partján nyaralt két hétig. Az álombéli temető ráadásul egy dombon feküdt, amit szintén nem látott biztosan, de nehéz léptei alatt érezte az emelkedőt. Már-már azon kezdett gondolkodni, hogyan került ide, mikor a szürkés ködben egy fehér, áttetsző ruhás alakra figyelt fel. Elindult felé, és ahogy csökkent közöttük a távolság, egyre jobban szemügyre vehette az alakot: idős ember volt, hosszú, fehér szakállal, görnyedt háttal. Erős csontozata volt az öregnek. Az arcát is tisztán látta, kékes-fagyos tekintettel, mégis meleg barátság sugárzott belőle. Köstner először megrémült, mégis udvariasan köszönt:
– Jó estét, bácsika!
– Nálam minden este jó, fiam! – felelte az öreg kedélyes hangon.
– Ön itt lakik, vagy szintén csak álmodja ezt az egészet? – érdeklődött Köstner.
– Fiam, hát tényleg nem ismersz meg? – csodálkozott az agg. – A nagyapád vagyok!
Johann Köstner csakugyan nem ismerte meg, de emiatt nem is szégyenkezett, hiszen soha nem látta a nagyapját. Egyetlen fényképe volt róla, de a nagyapja azon is fiatal katona volt.
– És mit csinál, nagyapám, éjjel a temetőben?
– Fiam, nem olvasol misztikus regényeket? Kísértek. Hamarosan éjfél, és előjönnek a többiek is. Addig is ma este én vagyok az őr.
– Őr? – lepődött meg Köstner.
– Őrködöm, hogy idegenek meg ne lessék a titkainkat. Na, gyere gyorsan, rengeteg dolgom van még! – mondta a nagyapa, és szorgos munkába kezdett.
Néhány sírkövet arrébb görgetett, összeszedte a lehullott faágakat, még a hold állását is ellenőrizte egy kis műszerrel. A két kezéből hosszúkás távcsövet formált, amit az egyik szeme elé tartott, miközben a másik szemét erősen összeszorította.
Köstner sok mindent szeretett volna kérdezni, sorra jutottak eszébe kérdések a múltról, de a világért sem akarta megzavarni a nagyapját a munkában. Főleg, hogy ő idegennek számított errefelé.
– Tudod, fiam, így megy ez itt minden este – folytatta az előadást az öreg. – Ez a mi szórakozásunk: a kísértés.
– Kísértés? – csuklott el Köstner hangja.
– Ja! Sajnos már ez is kihalóban van, ellustultak a kísértetek is. Na de mindjárt itt az idő! – szakította félbe a nagyapa saját mondandóját. – Bújjunk gyorsan a fák mögé, meg ne lássanak!
Alighogy ezt kimondta, hatalmas szél támadt. A sírkövek megrázkódtak, a fák száraz ágai megreccsentek, iszonyatos hangzavar kerekedett. A lehulló levelektől és a leszálló ködtől látni sem lehetett. Köstner éppen szólni készült, hogy ettől a zajtól még a halottak is felébrednek, de aztán jobbnak látta magában tartania. Éles kacajok, nők kiáltásai és férfiak ordítása töltötte be az éjszakát. Majd megmozdult a föld, és fehér ruhás alakok egész serege mászott ki a sírkövek alól. Köstner el akart szaladni, bár tudta, ez így az álmában most lehetetlen. Remegett, és görcsösen kapaszkodott egy fejfába, nehogy a feltámadó szél elsöpörje. Amerre nézett, mindenütt sejtelmes alakok mozogtak. Közvetlen mellettük egy öregasszony mászott ki a földből, gyér hajából jókora sárdarabok hullottak. Kövér volt, nagy tokával. Csípőre tett kézzel, zsémbes asszonyként tekintett körbe.
– Ó, ő a feleségem, illetve ő volt a feleségem – mutatott rá a nagyapa. – Elváltam tőle a halálom után. Amíg csak éltem, negyvenkét évig nyomorgatott a földön.
– De én úgy tudtam, nagyapa, hogy maguk boldogságban éltek! – csodálkozott a fiú.
– Hát persze! Ezt mondtuk mindenkinek. De nézd, ott a nagynénéd is! – mutatott egy másik öregasszonyra. – Pont olyan hárpia, mint a nagyanyád. Az anyja vérét örökölte. Tőlem semmit. A lányom, de soha nem volt jó a kapcsolatunk.
– Nagyapa, ez nem lehet! Ő mindig azt mondta, hogy büszke az apjára!
– Persze, mert szégyellte bevallani az örökös veszekedéseket. Buta volt mindig, és csak az anyjára hallgatott. Nem csoda, hogy vénlány maradt, ki bírta volna mellette egy életen át? Az meg a keresztapád! – mutatott egy újabb férfire az öreg.
– Őt ismerem! – mosolyodott el Köstner. – Mindig is szerettem. Kiváló bankár volt, még ma is ő a példaképem. Csak ne halt volna meg olyan korán.
– Kénytelen volt, fiam. Nem igazán akart börtönbe vonulni.
– Börtönbe? − lepődött meg a fiú.
– Ti odaát nem is tudjátok? Csalt mindenben: pénzben, számlában, váltóban, még a kártyában is. Aztán öngyilkos lett, mielőtt kiderült volna. Bing-bang, gyors halál volt.
Köstner egyre rosszabbul érezte magát. Zsibbadt minden végtagja, és még itt is érezte, hogy álmában vacog a teste.
És közben csak másztak és másztak elő nagybácsik, nagynénik, unokák, unokatestvérek, fiak, lányok; az egész Köstner dinasztia felvonult, a nagyapa pedig fáradhatatlanul bemutatta mindet. Mindenkiről kiderült valami, amire már mindenki másképp emlékezett. Az egykor dicső ősök mind dicstelenekké lettek.
Köstner elzsibbadt testtel leült egy sír szélére, befogta a fülét, és a nagyapa történeteit már hallani sem akarta.
Az éjszaka azonban elmúlt, és a hajnal közeledtével lassan minden alak visszatért örök nyughelyére, végül alig néhány családtag kísértett.
Az öreg is búcsúzkodni készült.
– Holnap is eljössz, fiam?
– Nem, nem, holnap máshova szeretném álmodni magam! – felelte határozottan Köstner.
– Nem álomban gondoltam.
– Hanem hogyan?
– Mint mi. Kísértetként.
– De nagyapa, én még élek!
– Azám, elfelejtettem. Pedig meg mertem volna esküdni, hogy te is közénk való vagy. Na, megyek, fiam! – és azzal ő is visszamászott egy repedezett sírkő alá.
Johann Köstner ezután kialvatlanul és fáradtan ébredt, és folytatta ugyanazt a példás családi életét, mint korábban az ősei.