(részlet)
Ha még otthon valaki azt mondja nekem, hogy yacht party, csak forgatnám a szemem, de Hong Kongban egész nyáron ezek mennek házibuli helyett, kiváltképp, hogy az itteni lakásméretek mellett egy házibuliban jó, ha négyen elférnek. Expat fizetésből viszonylag megengedhető áron kibérelsz egy hajót kapitánnyal, ha úgy van, vendégek beleadnak, kaját-piát összehordjátok, aztán irány a Sai Kung öböl, ahova valamiért kevesebb jut a kikötő szennyéből, ott pedig ki lehet szórni a vízre a felfújható ezeket-azokat, abban az évben épp az unikornis meg a flamingó pörgött, és hesszelni napnyugtáig.
A szülinapos Lindsay nem csak simán expat, hanem egy ázsiai toplistás bár résztulajdonosa és menedzsere, úgyhogy az ellátás pazar. Profi séfek csinálják a homárt, orrvérzésig becuccozott sztárbártenderek rázzák az italokat kigombolt hawaii ingben, mint egy gyorsított felvételen, csak bizonyos teherhajókon lehet több kábítószer, mint a yachtunkon.
Martinnal azt hittük, lekéssük a kihajózást. Vasárnap van, ami nem csak a vendéglátósok bulinapja, hanem filippínó házvezetőnők egyetlen heti kimenője is, és ilyenkor az amúgy is zsúfolt belváros tömeges piknikhelyszínné változik. Ülnek a földön jógaszőnyegeken és kartonokon, kipakolva a gyümölcsök, a nasi, az ausztrál chardonnay, és tombol a közösségi élet. Sminkelik és fotózgatják egymást, pattognak a párbeszédek a csettintgető spanyolra emlékeztető nyelvükön. Kibeszélik a gazdag munkaadóiakat és a legfrissebb szerelmi fejleményeket. Néhány lány divatbemutatót rögtönöz, a többiek veszik videóra, és már megy is Instára az egész. Máshol zumba-, vagy táncórákát tartanak. Eleinte sokkot kaptam a jelenségtől, mint annyi más jelenségtől is a világnak ezen a részén, aztán Tania egyik döglött műszakunk alatt, miközben shakerpörgetésre tanított, elmesélte, hogy a Fülöp-szigetekről nők ezrei jönnek át szobalánynak. A munkaadóikkal laknak, kapnak enni, és valamennyi pénzt is, ami szinte teljes egészében megy haza az éhezés szélén álló családnak. Nemcsak ide járnak, Kína gazdagabb városaiba és a Közel – Keletre is. Volt valami balhé, hogy egy szobalány eltűnt Kuvaitban, majd megtalálták feldarabolva a munkáltatója fagyasztójában. Duterte akkor ingyenes repülőgépjáratokat szervezett, hogy akik veszélyben érzik magukat, haza tudjanak menni. Úgyse mennek, mondta Tania, valamiből élni kell a családnak. A filippínóknál a család fontosabb, mint az egyén. Hozzátette, hogy ő ebből azért már kurvára kiszakadt, például leszarja, mi van a szociopata anyjával.
“Hányas dokk lesz?” – írom neki, miközben átverekedjük magunkat a fesztiválon a yachtkikötő fele. Írja, hogy 9, az van a legmesszebb, el ne menjetek nélkülünk, írom vissza.
Egy óriási pink flamingón ringatózom, a hajóról szóló zene és bulizaj kellemesen keveredik a hullámok lassú lüktetésével, kezd beütni az eki, amit Tania a számba dugott, miközben a Crazy-re vonaglottunk az Aerosmithtől. Akkor dél lehetett, már két órája vadul pezsgőztünk.
Víz fröccsen rám, és ahogy a szívroham határán kinyitom a szemem, Lindsay szőke fejét látom meg felbukkanni a víz alól.
– Van itt még egy hely? – kérdi vásott mosollyal.
– Az ünnepeltnek ne lenne? – mosolygok vissza rá. Lindsay az egyetlen ember a bárban, aki mellett még nem tudtam igazán feloldódni, de most, hogy kezdek az univerzum összes élő és nem élő teremtményével mély szerelemben összefonódni, semmi szorongás nincs bennem. Jókor talált meg.
Majdnem beborulunk a vízbe, ahogy a száznyolcvannégy centis sellőtestét felhúzza a flamingóra, de elkap, mielőtt lecsúsznék és visszahúz. Nevetünk, öleljük egymást.
– Úristen, de jó hűvös a bőröd – mondom – olyan vagy, mint egy delfin.
– Te is kaptál egy bogyót, babe? – kérdi, rengeteg fehér fogat villant rám.
– Jaaa.
– Nagyon helyes. Én is szanaszét flesselek. Azért jöttem ide, hogy elmélkedjek kicsit.
– Miről?
– Mindenről. Kibaszott születésnap. Kibaszott bacchanália.
– Köszi a meghívást, Lindsay – mondom –, ez az egész valami elképesztő.
– Ne viccelj Ellie, közénk tartozol. Örülök, hogy itt vagy. De komolyan, nemcsak, hogy itt, örülök, hogy itt vagy Hong Kongban – megszorítja a kezem, nézzük a piszkos felhők masszáját.
– Te mióta is vagy itt? – kérdem.
– Öt hosszú éve, babe. Harminchárom voltam, mikor idejöttem, ma vagyok harmincnyolc.
– Harmincnyolc, azta. Nem látszik rajtad.
– Hagyj már ezzel a hülyeséggel, persze, hogy látszik, miért ne látszana? Kivagyok ettől, hogy ez bóknak számít. Mintha szégyellnem kéne, mennyi időt húztam le ebben a cirkuszban.
Az arca centikre az enyémtől, lefolyt sminkkel, naptól és sós víztől kiszáradt bőrrel, végül is tényleg látszik, hogy minimum harminchat elmúlt már. A vonásai ijesztően szabályosak, a szeme jégmező a kitágult pupillája körül. Egy emberi arc, aminek történetei vannak. Azt hiszem, sosem láttam még a színpadias sminkje nélkül. A bár félhomályán kívül.
– Igazad van – mondom, hirtelen lökéssel árad szét bennem a beszélhetnék –, miért kellene fiatalabbnak látszanunk? Mert évszázadokon keresztül a szépség volt az egyetlen piaci értékmérőnk? Mert a patriarchátus azzal tartott sakkban minket, hogy tetszenünk kell, különben esélyünk sincs a túlélésre? – a szám alig éri utol a gondolataim. – De várjál várjál várjál, biztos, hogy csak a nemi szerepekben gyökerezik a probléma? Nincs benne az is, hogy az idő múlása nemtől függetlenül felpiszkája bennünk az egzisztenciális terrort?
– Szarok én a terrorra! – kiabálja Lindsay rekedten – A gyávaság a legfőbb bűn, Ellie, én azt mondom. Nézz körül, miben élünk, a média, a kapitalizmus, mind a szorongásaidra játszik. Vedd meg ezt a krémet, az influenszerek ezt a csukát hordját, egyél itt, igyál ott, ha akarsz lenni valaki, maxold ki, mert mindjárt meghalsz. Ez az egész Hong Kong egy hatalmas pláza, nem látod? Az apokalipszis előtti utolsó nagy buli. Fogyassz, fogyassz, fogyassz. Legyél beszarva folyamatosan, hogy lemaradsz valamiről, és valamiről úgyis lemaradsz, szóval végül folyamatosan be vagy szarva, és még többet fogyasztasz, hogy elsimítsd a pánikot. Tudod mi a lázadás, babe? Nem félni, az istenit!
– De Lindsay, ez a filozófia nem mond ellent annak, hogy túlárazott italokat árulunk a Sohoban?
– Ezt most a kábszinak tudom be Ellie, mert azt nem akarom elhinni, hogy semmit nem értettél meg a működésünkből. Persze, hogy a túlárazott italokból élünk, valamiből élnünk kell, nem? De egy kibaszott közösséget árulunk. A valahova tartozást. Az érzést, az összes kallódó expatnak, hogy a világnak ebben az elbaszott kis szegletében is van hely és melegség a számukra. Kérdezd meg a vőlegényed. Kérdezd meg Briant. Egy magányos alkoholista, annyi pénzzel, amit ha akarna sem tudna elkölteni. Kérdezz meg bárkit a törzsvendégek közül.
Hallgatunk, a yachton valami zavargás támadt. Hárman ugranak egyszerre a vízbe és sebes tempózással úsznak ugyanabba az irányba. A fedélzeten kisebb sikoltozás, mindenki a korlátnál áll.
– Mi a fasz? – hirtelen mozdulattal felülünk mindketten, szédülök, a flamingó egyensúlya megborul kicsit.
– Szentséges kibaszott úristen – morogja Lindsay – valaki meg akar fulladni?
Szőke hajat és homárvörös fejet látok ez egyik maláj srác izmos karja alatt, majd azt, hogy ketten húzzák fel a létrán a rongybabatestű Dave-et. A fedélzeten Martin rázogatja a karjánál fogva, vizet önt az arcába, aztán meg a szájába. Dave csapkod, elveszi az üveget és iszik.
– Jézusom, ez nagyon para – mondom, az eufória is kiszisszen kicsit.
– Az – mondja Lindsay összeszorított szájjal. – Kibaszott Dave. Én adom a drámai bulikat, de emberáldozatot azért nem szeretnék a születésnapomon.
– Dave kurvára nem tudja, hol a határ – mondom.
Maddie egy hete végre szakított vele, Vic befogadta a kanapéjára, és az lett volna az illem, hogy Dave nem jön el a buliba, ahova addigra már meg volt hívva, de úgy látszik, nem bírta kihagyni. Maddie egész nap levegőnek nézte, és stratégikusan nekiállt flörtölni egy kuala lumpur-i ír bártenderrel. Ennek lehetett valami köze ahhoz, hogy Dave viharsebességgel túlmindenezte magát.
– Hogy hol a határ – mondja Lindsay éneklő hangon, ahogy visszafekszünk a flamingónk hátára –, fasz tudja, de tényleg.
A nap előbújik a szmogból.
– Ismered Laetitia-t, ugye? – mondja. – A franciát.
– Mezcal negroni Alipúsból? – rémlik, hogy egy sasorrú vörös csaj letagadhatatlan akcentussal.
– Az az – nevet Lindsay öblösen – mezcal kibaszott negroni. Tudtad, hogy együtt éltünk?
– Te? Laetitiaval?
– Tudom! – mondja Lindsay elnyújtott ó-val – Ránézésre nem lehetne nálunk két kevésbé összeillő embert találni. Amúgy ő csinálja a Fine Print-et a Staunton Street-en. Tudod, a hipszter kávézó.
– Tudom, jó a cortado-juk. De mi volt veletek?
– Három hete voltam Hong Kongban, azért jöttem ugye, hogy átvegyem a bár vezetését, amikor Lety először besétált, hogy kölcsönkérjen egy bornyitót. Akkor ott lakott felettünk az Old Bailey-n. Rettenetesen ellenszenves volt, és azonnal beleszerettem. Ő ugyanezt érezte, mint később kiderült. Életem legjobb két éve. Leföldelte a tébolyomat, de közben játszótárs is volt benne. Kihívás, partner in crime, amit akarsz, tündérmese, leszámítva az utolsó pár hónapot, ami már inkább rémálom. Találkozott valakivel, egy csávóval, állította, hogy csak munkakapcsolat, de éreztem, hogy el fogom veszteni. Elég sokat ittam akkoriban. Voltak óriási elbaszásaim a kasszával, mert többnyire már világomat nem tudtam, mikor bezártunk, ha a tulaj nem jófej, mert, hogy a bár arca lettem már addigra, szerintem úgy repültem volna, hogy Austin-ig meg se állok. Aztán jött egy szombat este, nyomtuk a show-t, Lety épp Szingapúrban volt azzal a bizonyos üzleti partnerrel, egy franchise lehetőséget megnézni. Nem ettem, nem aludtam napok óta, csak a felesek mentek. Éjfél körül jön tőle az üzi, hogy ne haragudjak, hogy így, de köztünk ennek vége. Nem látja értelmét tovább húzni. Gondolom lelkifurdalás nélkül akart dugni a partnerrel. Mindegy, akkor már egy hete nagyon durván fájt a fogam, csak nem volt erőm elmenni fogorvoshoz. Aznap este úgy benyilallt, hogy a falat kapartam. A gyógyszeres dobozunkból összeszedtem az összes panadolt, amit találtam, azt hiszem tizenkettő volt, aztán magamhoz vettem egy fél üveg barna Plantation rumot, amit kevéssel előtte húztunk vissza forgalomból, és leöblögettem vele a tabikat. Hajnali kettő körül összeestem a pultban, a zárás után ottragadt két ausztrál srác hívta ki a mentőket. Hát leállt a májam. Sose baszakodj panadollal és alkohollal, érted? Sose! Ha egy dologra emlékszel ebből a történetből, ez legyen az. Napokig feküdtem eszméletlenül, úgy volt, hogy májátültetés, csak a tulaj járt be hozzám minden nap, Taniáék akkor még nem dolgoztak itt. Lety nem jött, nem írt, pedig száz százalék, hogy hallotta mi történt. Azt hiszem meg akartam halni. Aztán valahogy megúsztam a transzplantot, egy évig egy kortyot se ittam. Most is nagyon ritkán, tudod. Inkább csak drogozgatok néha, ha valamit muszáj. Szóval a határok, igen. A határhelyzetek. Már nem tudom, mit akartam ezzel mondani.
– És Letyvel mi van?
– Semmi. Ugyanabban az iparban vagyunk, ugyanazon a környéken, össze kell tartanunk. Néha bejön a bárba, látod. Néha váltunk pár szót, múltról soha.
– Bazmeg Lindsay – mondom. Hirtelen úgy érzem napszúrást kaptam. – Köszönöm, hogy elmesélted.
A fejem a vállgödrébe hajtom.
– Jajjj Ellie – Belly, ne haragudj, nem akartam elbaszni a kedved! – mondja, és megszorongat a pilatestől és shakerrázástól kidolgozott karjaival. – Menyasszony vagy! Tudod, hogy én nem vagyok oda a házasságért, mint olyanért, de Martin és te a kedvenceim vagytok. Boldogok lesztek, meglátod.
– Gondolod? – kérdem, hirtelen mindennél többet számít a véleménye és a jóváhagyása.
Mielőtt kiúsztam volna a flamingóra, Martin pont beletrippelt valami beszélgetésbe a gitárzene haláláról egy új-zélandi újságíróval. Az eljegyzés óta végre teljesen felengedett benne az a nyugtalanság, amivel azelőtt a hangulatom leste, és ettől én is közelebb lazultam hozzá. Szerettem, hogy így tudunk bulizni, hogy az összetartozásunk elég erős ahhoz, hogy el merjük engedni egymás kezét. Hazafele az Überben mindig megdumáltuk, hogy kinek milyen élményei voltak.
– Szereted, nem?
– Persze – mondom rövid gondolkodás után –, tudod, az a vicc, hogy amikor ideköltöztem, nem voltam biztos benne. Fogalmam sem volt, mit csinálok. Aztán beleszerettem. Azt hiszem, soha senkit nem szerettem ennyire. De néha nehéz meghatározni, hogy mi a szerelem, nem? Meg, hogy garantál-e bármilyen kiszámítható boldogságot.
– Hát én csak azt tudom, babe – mondja Lindsay, felül, nekem háttal, a lábát belógatja a vízbe
– hogy a szerelem nem egy pezsgős brunch, nem eki trip, és nem valami csillógó brill, hanem kibaszott anarchia.