A piros valamiképpen összeforrott velünk. A szín, amely szerint nagyon kellett volna szeretnünk egymást, de cseppet sem volt egyértelmű, hogy ezt hogyan tegyük. Az én részemről semmiképpen. C. jött, követett, ott volt, ahol én. Én pedig valami furcsa törvénynek megfelelően annál inkább távolodtam tőle. És egyszer csak belém hasított az érzés, hogy én nem csupán nem kedvelem, hanem egyenesen utálom őt. Amit C. iránt éreztem, az valami ősi, régről hozott ellenségesség volt. Van, amikor kicsordul a szív a szeretettől – hát itt is kicsordult, de a gyűlölettől.
Emlékszem, ahogy ülök az osztályfénykép előtt, nézem magunkat. Majd csak az ő arcát figyelem, hosszasan bűvölöm a tekintetemmel. Ólmos percekig bámulom a mozdulatlan arcot, és élvezem, hogy nincs ott valóságosan. Nem él. És én ezt akarom. Egészen átadom magam a gondolatnak, hogy C. nincs többé. Aztán egyszer csak magamhoz térek, érzem, hogy kiver a víz, és kapkodva keresem a piros tűfilcemet. Amikor megtalálom, mint egy kardot szúrom bele C. arcába, és lázasan firkálni kezdem, végtelen sok x-et vésve rá a vérszínű tollal. A rítus addig tart, míg a tinta ki nem fogy. Elégedett vagyok, mikor látom, hogy megsemmisítettem őt, legalábbis a fotón látható arcát. Sokat ront a helyzeten, mikor a szüleim belépnek és észreveszik, hogy mit tettem. Magvas gondolatok jönnek arról, hogy ha nem is szerethetünk mindenkit, azért el kell őket viselni valahogy. Csak később fedezik fel, hogy kit takar a piros szín, összenézés, arcukon döbbenet, majd újabb fejezet következik: C. ugyanis az ő barátaik – és egyben kollégáik – gyereke.
Indulnom kell Dollyhoz, aki a barátnőm. Nálunk kicsi a lakás, és négyen vagyunk gyerekek, ő egyke és családi házban él. Elfér a pianínó, én pedig zongorázni tanulok, náluk gyakorlok. Az Eper utcán sétálva is C. jár a fejemben, a kikapart fénykép, és a szüleim szavai. Nézem a földet, dühösen szedem a lábaim. És egyszer csak rám köszön valaki. Balsejtelmem beigazolódik, mikor felemelem tekintetem: C. áll előttem. A lábam remegni kezd, ahogy a hangom is, mikor megkérdezem: „Hová mész?” Valójában erre gondolok: „Te még mindig élsz?” A válasz letaglóz, semmivé leszek tőle. Azt mondja: „Hozzátok”. Szóhoz sem jutok, indulnék tovább, de szinte összeesem, gyenge a lábam. Minden erőmet összegyűjtöm, és cipelem magam. Dollynál nem tudok figyelni, sem a zongoraleckére, sem őrá. Hamar hazaindulok, nem hagy nyugodni az a mondat, ami elhagyta C. száját. Rohanok az Eper utcán, majdnem megbotlom a lábamban. És amikor belépek a lakásunkba, rettenetes kép fogad: C. ott ül a kedvenc fotelemben a legkedvesebb mesekönyvemmel. Nem köszönök, csak feltépem a fürdőszoba ajtaját, kinyitom a csapot és a tükörbe nézve látom, hogy ömlenek a könnyeim. Ez nem az a sírás, amitől könnyebb lesz. Magamra zárom az ajtót, és csak ülök, élőhalott módjára. Nem tudom mennyi idő telik el így, anyukám kopogása térít magamhoz: „Gyere ki kislányom, játsszatok valamit Cilikével. Átküldte kicsit az anyukája, mert dolgoznia kell.” Nem tudom, hogy folytatódik a nap, semmi másra nem emlékszem.
Pár hét múlva kint vagyunk a játszótéren iskola után. C. olyat csinál, amiről tudjuk, hogy nem szabad. A hintát a tetejére fordítja, ráül, és úgy kezdi lökni magát. Én messziről figyelem. Látom, ahogy hajtja magát, hol fent, hol lent repül, egyre nagyobb a lendület. Egy pillanatra elfordulok, mert arra jön Robi, a szerelmem. Semmi idő telik el, visszanézek a hintára, ami üresen leng, C. üvölt, a földön fekszik. Többen odaszaladunk. Nagyon sír, ebben van valami riasztó és fájdalmas. Mellette a betonon egy kis fehér kavics, amiről kiderül, hogy C. első foga. Már a felnőttből. Ömlik a szájából a vér, a szemüvege párás. Egy anyuka bekíséri az iskolába, ahol ellátják. Én ott állok és bámulok, nézem a piros csíkot, ami kíséri őket. Szégyellem magam, de van bennem valami keserű öröm.
A vérfoltot évekig látni vélem, és mindig eszembe jut, hogy vajon tehetek-e róla.