trauma/írás

Csákvári Lili: Abortusz?

A Népegészségügyi Hivatal nem  is lehetne ocsmányabb és elrettentőbb hely. Itt van az a bizonyos Családvédelmi Szolgálat. Rémes gyerekkori hangulatokat idéz fel a külcsín és a belső is, valószínűleg a szocializmus óta nem nyúltak az épülethez.

abortusz főnév -t, -ok, -a (írva gyak. abortus) (orvostudomány)

1. Emberi magzatnak ideje előtt való megszületése, ill. eltávozása az anya testéből; koraszülés.

Első szülése abortusz volt.

2. Mesterségesen, orvosi v. egyéb beavatkozással előidézett (el)vetélés; művi vetélés.

abortuszos.

Én nem akarok még egy gyereket, ez volt az első, amit R. mondott, mikor megérkezett végre. Nem támogatom az abortuszt, de nekem nem lehet még egy gyerekem. Én meg nem akarok apa nélkül gyereket nevelni, ez volt az első, amit én mondtam. Egyszerűen nem lehetséges, hogy a gyerekem apa nélkül nőjön fel. Közvetlenül nem mondta ki, de hevesen győzködött, hogy az abortusz nem olyan nagy dolog még most az elején. Volt a poros dohányzóasztal szélén egy ceruza, ott szoktam ugyanis dolgozni, jegyzetelni, a könyveimbe írogatni. Felemelte, néhány nappal korábban vettem, tűhegyes volt. A grafitra mutogatott, érintgette az ujjbegyéhez (azt akartam, hogy a hirtelen nagy, szokás szerint eltúlzott lendületeitől szúrja meg magát és vérezni kezdjen), hogy most még csak ennyi az egész, egy kis pont, szinte semmi. Belelendült, már-már agresszívvé vált. Állt és hadonászott a karjaival. Én meg csak ültem, néztem a jelenetet, aztán a kezeim közé hajtottam a fejem, úgy mondtam neki halkan, lecsukott szemmel. Ez nem így van. Ez nem így megy.

Egyébként nagyon is abortuszellenes vagyok. Csak épp a saját magzatodnak vennéd el az életét, értem. Hiszen ez kényelmetlen neked. Velem persze minden oké. Képzeljem el, Argentínában a nők direkt teherbe esnek, hogy aztán elvetessék a magzatukat, csak azért, hogy megmutassák a világnak, hogy ők bármit megtehetnek. Hogy szabadon dönthetnek az életről. Aha. Az első találkozásunkkor is genderezett összevissza, nagyon helyes, hogy nem lehet majd ilyeneket tanulni Magyarországon, nem kell, nem szabad. (Magamban nagyon nevettem, kifelé meg visszafogottan mosolyogtam, nem tudtam komolyan venni, hogy lehet ilyen faszságokat beszélni.) Persze, nyilvánvalóan így van. Olyan kurva vidám dolog ez az abortusz. Hányszor hallottam tőle később, igazából mennyire tisztel engem, felnéz rám, hogy úgy döntöttem, megtartom a babát. Aztán mégis hátat fordított nekünk.

Én az az ember vagyok, aki végül mindig a bizakodást választja, a reményt, az életet, nem a halált, mondtam többször R.-nek. Igazából hangosan gondolkodtam. Győzködtem magam? Sokszor ejtettem ki neki ezeket a szavakat a kiszabott tíz hét gondolkodási idő alatt. Ennyit adott ugyanis a nőgyógyász, hogy eldöntsem, elvetetem-e, vagy megtartom a gyereket. Ez volt a hivatalos idő, amit adhatott. A második vizsgálat során kérdeztem rá, mi a menete az abortusznak, mit kell tennem azért, hogy megműtsenek. Az első alkalommal megszólalni se bírtam. Sosem gondoltam volna, hogy akár hasonló kérdést is (van olyan?) felteszek egyszer az orvosomnak. El kell menni egy tanácsadásra, mondta az orvos. aztán három nap múlva, miután az ember jól átgondolta, visszamenni, ha még mindig úgy gondolja. Akkor kap egy papírt a kezébe, ez gyakorlatilag az engedély. Lehet menni a kórházba.

Két telefonszámot kaptam az orvostól.

Az első terápián, miután kiderült, terhes vagyok, N.-nel csak erről beszélgettünk. Nem tartom bűnnek, senkit nem vetek meg, ha úgy dönt, valamiért nem vállal egy gyereket, kezdtem. Van barátnőm, aki már meg is járta ezt a poklot. Mindenki úgy dönt a testéről, az életéről, ahogy érzi, és senki nem tudja, milyen okból választják ezt. De én mindig úgy voltam vele, tizenöt évesen is, hogy sosem lennék rá képes. Mennyire kimondhatatlanul más így, hogy valóságot teremtettem belőle magamnak. Nem vagyok olyan helyzetben, hogy megtartsak egy babát: nincs pénzem, és együtt sem vagyunk az apjával.

De mégiscsak egy baba, egy kisgyerek.

Egy élet.

Az abortuszos számot egyébként külön program hívogatni, mintha panaszvonalat hívnék, hibabejelentést akarnék tenni: elérhetetlenek. Nem veszik fel, másik számot hívjak, kisípol, nem létező szám. Úgy a hetedik nekifutásra sikerült végre megtalálnom a megfelelő embert. Egy nő volt az, ő is elmagyarázta a dolog menetét. Kétszer is igent kell mondanom az abortuszra, hogy megkapjam a műtéti engedélyt. Nagyon kedves és megértő hangja volt. Jólesett, hogy valakivel nem teljesen szégyenkezve kellett beszélnem. Természetesnek derengett végre fel, hogy létezik ilyen helyzet is. Időpontot kértem. Elmondta a címet is, Bakáts utca. Köszönöm. Ahogy letettem, írtam egy üzenetet R.-nek, mikor megyek. Azt válaszolta, jön ő is.

Ezekben a napokban minden összefolyik és semmit sem érzek. Kővé dermedtem, csak automatikusan csinálom, amit muszáj. Például bevásárolni. Enni. Folyadékot bevinni. Telefonálgatni abortusz-ügyben. Néha állok a konyhában és csak bámulok magam elé, tényleg nem vagyok önmagamban, kint folyamatosan esik, és én onnan a szakadó esőből nézem ezt a benti idegent, mert ez nem az én életem, az biztos. Nem lehet az én életem. Velem ilyen nem történhet. Se a váratlan terhesség egy másik párkapcsolatban élő embertől, se az abortuszon való gondolkodás. Ez nem én vagyok. Kinézek az ablakon. Nem találom magam se kint, se bent.

Csak akkor olvadok fel kicsit, átmenetileg, rövid órákra, amikor R. átjön. Amikor hozzá lehet bújni, ahogy belép az ajtón nyirkosan és magasan, akkor lehet mosolyogni, és kicsit fel lehet engedni a fagyottságból. Olyankor sok mindent lehasítok magamról. Közösen beszélgetünk az esetleges jövőről. És főleg a múltról. Elkezd mesélni magáról, az életéről, mik csúsztak félre, hol és hogyan. Hallgatom. Együtt főzünk, együtt eszünk, melegedik a lakás, filmezünk, nevetünk, sokat szeretkezünk. Ismerkedünk.

Ő a gyerekem apja.

A magzatom másik fele.

Jó vele.

Péntekenként hamar végeztem a munkámmal. Ilyenkor R. sem éjjel jött át hozzám, hanem még amikor világos volt. Egy alkalommal, az aznap délutáni szeretkezések és hosszú beszélgetések után háromnegyed négykor hirtelen felpattant. Összevissza beszélt, hogy neki gyorsan mennie kell, időpontja van röntgenre a II. János Pál pápa téren, a nyaka, amitől mindig fáj a feje, Argentínában is volt MRI-n, tudod, már meséltem. Négyre kell ott lennie. Az SZTK-ba mész? Én is oda tartozom, ott van a háziorvosom. Elég pontosan vázoltam a két lehetőséget, választhat, hogyan érhet oda a leghamarabb, hogy ne késsen sokat. Kisétálhat a Király utcán a körútra és villamossal a Rákóczi térig, aztán gyalog, vagy mehet trolival az Izabella utcától a Rózsák teréig és onnan gyalog. Eldöntheti. Miközben hozzáértően magyaráztam az útvonalakat, gyanúsan sokszor nézte a padlót, mint egy rosszban sántikáló, szánalomra méltó kisgyerek. Nem is figyelt igazán. Tudtam jól, hogy a barátnője fél ötig dolgozik, addig haza kell érnie. Nyugodtan mosolyogtam, biztos voltam benne, hogy épp kurva nagyot hazudik. Bár szemrebbenés nélkül, jó hosszan magyarázkodva adta elő ezt az abszurd fikciót. Nem is tudom, honnan szedhette. Később elmeséltem neki, hogy pontosan tudtam akkor, hazudik. Nevettünk rajta. Nevettünk, baszd meg.

Azon a bizonyos napon reggel a Blahán találkozunk, ezen a leszegényedett, bánatosan mocskos, lebetonozott téren, ami annyi későbbi találkozónk és búcsúnk boldog-szomorú kiindulópontja volt. Felszállunk a szürkeségből az ázott szagú villamosra, némán utazunk a tömegben a Mester utcáig. Néha odébb löknek a leszállók, nem is figyelek rendesen a mozgásokra, állok, kapaszkodom és bámulok kifelé, könnyezik az ablak. Nem fogom fel, hova megyünk. Csak a hasamat próbálom védeni a lökdösődésektől. Még túl korán van (kapom is a megjegyzést, hogy akkor miért találkoztunk ilyenkor, aludhatott volna tovább), úgyhogy belépünk egy pékségbe meginni egy kávét. A kirakatnál ülünk le, csendesen nézzük a forgalmas, esőáztatta várost. Egymást nem. Persze hogy szar idő van, itt is sír az üveg, ha már én nem tudok. Kell ehhez a kibaszott hangulathoz. Szinte egy szót sem szólunk, a kávé nagyon forró, meg is égetem a nyelvem. Aztán elindulunk, már megint, mintha kivégzésre mennénk. A Népegészségügyi Hivatal nem  is lehetne ocsmányabb és elrettentőbb hely. Itt van az a bizonyos Családvédelmi Szolgálat. Rémes gyerekkori hangulatokat idéz fel a külcsín és a belső is, valószínűleg a szocializmus óta nem nyúltak az épülethez. Úgy maradt. Nem hiába van itt abortusz tanácsadás. Csengetünk, valaki beenged minket, aztán megint várni kell. Túlságosan meleg van a szűk, neonfényű előszobában, izzadok, ideges vagyok, szorongató érzéseket hív elő a kopottas berendezés. Sivár padok, műanyag székek, néhány tájékoztató papír felcelluxozva az ajtókra, a falakra. Növények sehol. Itt nincs helye fénynek. Növögetésnek. Mi meg egy szót sem bírunk szólni. Aztán egy idő után kijön értünk egy nő, hogy bemehetünk a beszélgetésre. R. ekkor közli, hogy ő nem jön be, kint megvár. És én akkor meg akartam érteni őt, hogy ez neki milyen nehéz, persze, nem bírná végighallgatni, nekem viszont muszáj bemenni, hiszen bennem van a baba, tényleg kemény dolgokról lesz bent szó. Gondolom. Még így is milyen rendes, hogy eljött. Megtehette volna, hogy kimarad az egészből.

Így magyarázom magamnak. Kezdem az építgetést. A felmentegetést. Olyan alattomban jön. Észre se veszem.

Végigsétálunk a végtelen folyosókon, követem a nőt. Nesztelenül. Talán próbálok úgy tenni, mintha itt se lennék, ne legyen semmiféle fizikai nyoma, hogy valaha itt jártam. Kívülről egyáltalán nem tűnt ilyen nagynak a hivatal. Elveszítem a fonalat, merről jöttünk, merre megyünk, egyedül nem tudnék visszatalálni a bejárathoz. Hirtelen bevillan R. egyik kedvenc mondása, amit addig is épp elég sokszor hallottam már tőle. Minden nő egy kafkai labirintus. Végül belépünk egy kisebb helyiségbe, ahol leülök egy íróasztal mellé. Ez már egy kicsit barátságosabb szoba. Egy-két növény is van, színesebb plakátok, a nő néhány személyes tárgya vidámabbá teszi az asztali hangulatot is. Ő maga is próbál kedves lenni. Távolságtartóan kedves.

A földet nézem, meg talán a papírokat az asztalon, kínosan lassan váltogatva a pillantásaimat. Nem bírom feljebb emelni a tekintetem. Hogy rá a nőre, az kizárt! Pedig mindig próbálok figyelni arra, hogy a szemébe nézzek azoknak, akikkel beszélek. Most nem megy. Alig emlékszem, hogyan kezdett bele. Adatokat kérdezett talán, aztán – egy idő után –, hogy miért gondolkodom a magzatelhajtáson. Egyszerűen ez nem az az élethelyzet, fogalmam sincs, miből tudnék eltartani egy gyereket, hiszen magamat is alig bírom.  Kicsit győzködött, hogy a család majd biztos segít, meg fogom oldani valahogy. Aha, igen, a család. Akik még nem is tudnak semmit. De igen, gondolom, segítenének. Viszont nem bírok boldogtalanságban gyereket nevelni. Valószínűleg apátlanul. Mert az egyenlő a boldogtalansággal. Mert neki egészségesnek kell lennie, érzelmileg is, biztonságban, két szülővel együtt, csakis szeretetben felnőnie.

Látta, hogy nem rajta fog múlni a döntésem. Így nekikezdett a következő kötelező körnek. Elmesélte a műtét menetét.

Bemegy majd a kórházba, mondja. A legtöbben haza is mehetnek műtét után pár órával, de legrosszabb esetben bent kell éjszakázni egyet. A műtét rövid altatással történik. A méhnyakat ki fogják tágítani, hogy a különböző eszközök beférjenek a méh üregébe. A hatodik hétig kiszívásos módszerrel távolítják el a magzatot, utána azonban (az én esetemben) ez már nem működik, mert a baba már olyan nagy. Az orvos először az embrió testrészeit üríti ki, legutolsóként a koponyát zúzza össze, ami már csontosodik ilyenkor. Végezetül kikaparják a méhet, mert a megvastagodott nyálkahártyát a méhlepénnyel együtt ki kell szedni, hogy ne okozzon szövődményeket, ha bent maradna akár egy kis darab is. Az abortusz a magzat számára a teljes fizikai megsemmisülést jelenti.

Megkérdezem, felléphetnek-e komplikációk a műtét közben vagy után. Igen, válaszolja, bár nem gyakori. Erős vérzés, hasfájás, fertőzés, ami akár meddőséghez is vezethet. Arról ne is beszéljünk, én hogyan fogom magam büntetni tudat alatt, amiért elvetetem az első gyerekemet, gondolom magamban. A méhnyak bármilyen sérülése megakadályozhatja a későbbi terhességeket, kialakulhatnak utóbb vérzési problémák, hashártyagyulladás, gyomor-, és bélpanaszok.

Nem tudom, mennyi idő telik el, ömlenek a könnyeim, próbálják távol tartani tőlem a valóságot. Nem is teszek úgy, mintha nem fájna a lelkem minden porcikája. Hát ezt nem akarta hallani R. Igen, enélkül a tudás nélkül tényleg könnyebb szembenézni egy abortuszműtéttel. Főleg annak, aki nem is kerül kés alá. Bár sosem mondta ki így, szavakkal, hogy vetessem el a gyerekünket. Ez már neki is túlságosan nagy határátlépés lett volna a fájdalmasan szigorú katolikus neveltetéséhez képest. Ennyi megmaradt benne: a kötelező tabusítás és az álszentség. Tudta jól, hogy az én testem. Ebben nem ő dönt.

Aláírok néhány lapot, kapok is egyet további leírásokkal és tájékoztatókkal, az egyiket vissza kell hoznom, ha legközelebb jövök. Mindet összekönnyezem. Kikísér a bejárathoz a kusza labirintuson keresztül, ahol jöttünk, megköszönöm. R. még mindig ott vár ülve, én is leülök mellé. Maradunk még egy kicsit. Csak zokogok. Hangosan. Nem lehet, hogy ez velem történik. Hogyan? Miért? Nem bírom befogadni. R. némán simogatja a hátamat, ahogy előregörnyedek a hideg műanyag széken. Ő mintha nem tudna mit kezdeni vele. Vagy velem.

Pár nap múlva visszamegyek, de már egyedül. A nő még egyszer megpróbál meggyőzni, hogy tartsam meg a babát, finoman persze, amennyire megengedheti magának hivatalból, de én kérem az engedélyező lapot. A kezemben van, íme, egy csekkel együtt, amit a magzatelhajtás mellett való döntés esetén be kell majd fizetni, aztán a szelvénnyel együtt jelentkezni a kórházban, ahol az abortuszt elvégzik. Nyerő lottószelvény. Igazából már telefonálhatnék rögtön és a legkorábbi időpontra mehetnék is a műtőbe. A kórházba, ami R. utcájában van. 

Másnap reggel szokás szerint biciklivel megyek dolgozni. Erről az egyetlen szabadságról nem mondok le. Ahogy kanyarodom a Keletinél rá a Kerepesire, látom, hogy a bicikliútra parkolt egy kukásautó. Semmi gond, nekik is dolgozniuk kell, nem tudnak máshova állni. Lassítok, szétnézek, nem jön semmi, előzhetek. Ekkor ki tudja, honnan, előbukkan a kukás fiú a kukával együtt, alig vesz észre, hirtelen fékezek és elrántom a kormányt, hogy ne üssem el. Elesem, legalábbis a bicikli alattam eldől és előrecsúszik jó pár métert az úton, nekem valahogy nagyjából sikerül két lábon maradnom, csak lassan ülök a fenekemre, mert elveszítem az egyensúlyom. Mellettem pár centivel hajtanak el az autók. Néhány sokkos másodperc után, miközben felállok, hangosan kiabálni kezdek a fiúval, ha már a bicikliúton állnak meg, nem gondolja, hogy szét kéne nézni, mielőtt ide-oda pakolássza a kurva kukákat. Teljesen kikelek magamból, ő meg csak bámul rám. Dühösen összeszedem magam és csak ekkor veszem észre, hogy ijedtemben végig a hasamat fogtam. Csak őt akartam védeni.

Felveszem a biciklim, helyreigazítom a kifordult kormányt, amúgy mindent rendben találok rajta, szóval visszaszállok rá és tovább megyek. Mennem kell dolgozni.

A hátralévő úton nagyon óvatosan próbálok haladni, de közben egyfolytában el-elsodródnak a gondolataim. Majdnem elütöttek, és én végig azt éreztem, hogy csak vigyáznom kell a babámra, pedig még azt sem tudom, hogy megtartom-e. Hogyha elütnek és megsérülök, kinek szólok? Hiszen még alig tudja valaki, hogy terhes vagyok. Elképzelem, ahogy még félig eszméletemnél, a mentősnek elmondom, hogy terhes vagyok. R. vajon jönne rögtön, aggódva, ha felhívnám? Elképzelem azt is, hogy a kórházban, ahová bevisznek, kiderül, hogy elment a baba a baleset közben. Vajon megkönnyebbülnék?

Aznap este A.-val egy zenés mesefelolvasó estre megyünk. Hideg az idő, de a helyszín szerencsére közel van a lakáshoz, épp az argentin nagykövetség mellett. Bent olyan füllesztő a hőség, oxigén is alig van, hogy bele-belealszom a bódító zenébe és a nyugtató történetekbe. Folyamatosan fogom a hasam, rajta pihen a kezem. Ez fontos pillanat. A babám most hall először mesét. Később, amíg a hasamban van, szinte minden este olvasni fogok neki. Néha R. is. Az első mese elejére, a röpke elalvásaim ellenére, mégis tisztán emlékszem, mert alig bírtam visszanyelni a sírásomat. A. is felszuszog a kezdő sorokra. „Volt egyszer egy juhász, aki a havasokon őrizgette a nyáját. Egyszer csak gyereksírást hallott a bokorból. Ment közelebb, hát látja, hogy egy csóró gyerekecske volt rongyokba összecsomagolva és oda letéve. Felvette a juhász azt a rongycsomót, nézegette. Se feleségem nincs, se senkim, mit csináljak most ezzel a gyermekkel? No, ha már megkaptam, nem hagyom itt, felnevelem.

Többre nem nagyon emlékszem. Az a furcsa fél-érzés maradt csak meg, hogy a magzatom talán mégiscsak egy ajándék. De az elmémmel még kicsit sem fogom fel, ez mit jelent.

Kell egy kis fénypont ebbe a kurva sötétségbe, mondja az utcán A. búcsúzóul. Ezt a mondatot a következő hónapokban más verziókban többször is elismétli.

A meseest utánra hívom át apámat, hogy elmondjam neki, mi a helyzet. Pár nappal korábban telefonáltam neki, már többen mondogatták, hogy muszáj megtudniuk a szüleimnek, nem hagyhatom ki őket, ráadásul szükségem van a támogatásukra. Na, ebben egyáltalán nem voltam biztos. Hogy ez menni fog nekik. Apámmal a találkozóra ebben a napban egyeztünk meg. A hideg utcán vár a Köröndnél, jól összehúzom magamon a kabátot, fúj a szél. Nyilván fogalma sincs, mit fogok neki elmondani néhány perc múlva. Mikor hazaérünk, jól befűtök, leülünk a szürke kanapéra. Kér egy feles vodkát. Csak mert az van otthon. Tudtam, hogy ha már muszáj, először neki mondom el, hogy teherbe estem, mert ő nem fog nekem rontani és lecseszni. (Ezt anyámról képzelem inkább el.) Még az is lehet, hogy apa, bár kiakad, valahogy megérti a történteket és nem azt fogja hangsúlyozni, mekkora vesztes vagyok, és hogy csinálhattam ilyet. Igazából nem tudom, miért éreztem ezt. Talán ugyanazért, amiért ritkán vett elő és szúrt le komolyan bármiért is, mióta elváltak anyámmal és nem éltünk együtt. Ritkán zavarta, ha rossz jegyet kaptam, ritkán baszott le igazán komolyan, ritkán büntetett vagy tiltott el egy programtól a barátaimmal, amikor kamasz voltam. Ő volt a jó zsaru, és ezt általában ki is használtam. Ezt az időben kevés kapcsolatot nyilván nem akarta igazi szigorúsággal és hatalmaskodással elrontani. Máskor meg a saját gondjai és személyes harcai borították el az agyát. De teljesen. Olyan köd ült ilyenkor rajta, hogy nem is akart, vagy inkább nem is tudott velünk foglalkozni. Mi meg csak némán, a fogunkat összeszorítva kivártuk a hétvége elteltét. Aztán otthon persze pár óra múlva már mindenféle szúró érzések jelezték a hiányát a torkomban. És jött a kínzó sajnálat is, hogy ő most egyedül maradt, magányos, mi meg itt vagyunk mind együtt, segíteni akarok neki ebben, vele lenni, de nem tudok.

Általában gyorsan, köntörfalazás nélkül mondom el a fájdalmas dolgokat másoknak. Mégiscsak jobb így mindenkinek, mint szétterítgetni szépen a szart.

Ez R. stratégiája.

Csak ő aztán bele is lök. Belefojt.

Vettem néhány nagy levegőt, aztán kimondtam.

Terhes vagyok.

Pontosan úgy érzem magam, mint egy gyerek, aki rossz fát tett a tűzre. Na, nem annyira rosszat, ezt észleli, de tudja, hogy a szülei szigorú szemében megtorlandó bűn, ezért neki is úgy kell tennie, mintha tényleg az lenne. El kell játszania, hogy szégyelli magát. Pont, mint amikor gimnazistaként a sok késés miatt összegyűlt az igazgatói figyelmeztetőm. Nem éreztem, hogy annyira nagyon tehettem róla, messze laktunk, szar tömegközlekedéssel, és heti négyszer kellett hét harmincra járnom, tizennégy évesen, egyszer sem lógtam. Tudtam, hogy ez mekkora szégyenteljes dolog a világ (azaz a szüleim) szemében. Anyám szobafogságra ítélt a tanév végéig, de már szinte nyár volt, kezdődtek a koncertek és a bulik, ott kellett lennem a többiekkel. Biztosra vettem, hogy apám majd elenged, amikor nála leszek hétvégén, de ezúttal ő sem tett kivételt. Kiabálni kezdtem és kiborultam, mire nekem esett. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor megvert, de akkor nagyon. Nem kaptam levegőt. Megnémultam. Nem is a veréstől, sokkal inkább a döbbenettől, hogy ez megtörténik. Csak a felemelt karomra emlékszem, ahogyan védekezni próbáltam, ott, a konyhában a székről lefelé csúszva. Órákig bőgtem utána, remegtem az apámban való csalódottságtól, a félelemtől és a szégyentől egyszerre. Talán ez volt az a pillanat, amikor a róla alkotott illuzórikus világaim közül összetört az első.

Apámnak teljesen viharba borult az arca most is, amint kiejtettem a számon ezeket a súlyos szavakat. Terhes vagyok. A kezébe hajtotta a fejét, féloldalasan, talán pont úgy, mint én korábban pontosan ugyanitt. A szemüvege felcsúszott kissé a homlokára. Fújtatott, jó nagyokat, jó hangosan. Egyelőre nem szólt semmit, de én valahogy pontosan láttam kívülről, mi gomolyog a fejében. És éreztem, megint én vagyok a fekete bárány, a nehéz eset, a béna, a szerencsétlen, akivel ilyen megtörténik. Miközben a nővérem boldogan várta a második, tervezett gyerekét a férjével. A saját lakásukban.

Aztán összeszedte magát, a helyzethez képest kedves maradt és nyugodt. Lassan kezdte, halkan, kérdésekkel. Ki az apa? Mit csinál? Hány éves? Milyen a kapcsolatunk? Mióta tudom, hogy gyereket várok? A jövőre vonatkozólag , és hogy mit is akarok tenni, egyelőre semmit nem kérdezett. A múltról kezdett el beszélni. A dédnagyanyámról, aki teljesen egyedül volt terhesen. Tudtam-e. Igen. Elég sokszor eszembe jutott mostanában.

És arról, amit soha nem mondott még el senkinek.

Kért még egy vodkát.

Hogy az anyámtól való válás utáni első barátnője kétszer is teherbe esett tőle. Mindkétszer elvetette.

Már megint szóhoz sem jutok.

Egyszerűen nem tudtam kérdezni erről. És nem tudtam többet beszélni sem. Csak a gondolatok áramoltak parttalanul. Mesélt még egy keveset, töredezetten, akadozva, sok csenddel. Azt mondta, az első alkalom nagyon korán esett meg, még alig kezdtek bele a kapcsolatukba. Másodszorra pedig nem érezte, hogy boldogak lennének így. Meg ott voltunk mi is, nem akart mellénk még gyereket, mi voltunk a gyerekei. Én pedig csak azt hajtogattam magamban, nem akarok sorsot ismételni, nem akarok sorsot ismételni, nem akarok sorsot ismételni. 

Kedvesen, mosolyogva búcsúzott, puszikat nyomva a fejem búbjára. Majd még folytatjuk.

Néhány nap múlva aztán felhívtam anyámat is, hogy találkozzunk valamikor, mert szeretnék beszélni vele. A. mondogatta, hogy ettől jobban leszek, az anyám mégiscsak az anyám, segítene.

A telefon túloldalán rögtön kiakadt, a legrosszabbakra gondolt, ötletelgetett fennhangon, miről akarhatok vele beszélni. Hazudni nem akartam, de elmondani sem telefonban a híreket, szóval kértem, hogy ne faggasson, majd megbeszéljük személyesen. Letettük, de szinte rögtön visszahívott. Nem hagyott békén, addig ostromolt a fantáziáival, hogy a negyedik, terhességre vonatkozó kérdésnél feladtam és igennel válaszoltam.

Rám baszta a telefont. Az anyám mégiscsak az anyám.

Aztán tíz perc után újra csörgött a mobilom. Ő volt az. Kicsit megnyugodott. Legalábbis visszafogta magát. Nem beszéltünk sokat. Majd a vendéglőben, ahol néhány nap múlva találkozunk. Csak arra kértem, senkinek ne mondja el a családban. Se a férjének, és főleg ne a nővéremnek. Hiszen ő is babát vár. Amíg nem döntök, maradhasson az én dolgom. És ha elvetetem, jó ideig maradjon titok. Nálunk ilyen nem történhet. Ez szégyen, gondoltam. Nekem is az.

Teltek a napok, fogyott az idő, számot vetettem a lehetőségekkel, naponta száz forgatókönyvet játszottam le magamban. Így változott a kedvem is óráról órára. Percről percre. A. egyszer utólag azt mondta, ő biztos volt benne, hogy megtartom a gyerekem, mert ismer. De ez nem így volt. Sok olyan nap volt, amikor komolyan úgy éreztem, nem maradhat. Mert boldogtalan lenne, és én azt nem akarom. Nem a saját életemet féltettem. Vagy a boldogságomat. Csakis az övét.

Azt viszont mindennél jobban.

Az abortusz előtti estét többször elképzelem. Gyertyát fogok gyújtani, leülök a kanapéra azzal szemben, a fénybe nézek és elképzelem a kisbabám. Elképzelem az életét, hogy fog kinézni, miket fogunk csinálni. Sokáig beszélek hozzá, hangosan mondom ki a szavakat. Megpróbálom majd elmagyarázni neki (akármilyen képtelenség), miért döntök így. Talán nem is fogok aludni, a bocsánatáért zokogok majd órákon át, hogy esélyt sem adok neki az életre. Nemhogy a lehetséges boldogságra. Pedig már élsz. Itt bennem. Nem tudom, miért gondolkodom ezen olyan sokszor éjszakánként. Talán készülök. Moccanatlanul fekszem, alig lélegzem, csak néha rezzen össze a testem, így vizionálom a jelenetet. Ebbe R. nem is fér bele, nem együtt fogunk búcsúzni. Nagyon sokáig, némán sírok. A levegőt is csak titokban, visszafojtva veszem, mintha szégyellnem kellene a légzést. A létezést. Pedig egyedül vagyok a sötétben.

Hiába tudom, hogy nem kellene, mégis rossz érzések kerülgetnek, hogy annyi ismerős körülöttem nem tud teherbe esni, pedig mindennél jobban vágyik rá. Ők spontán vetélnek el egymás után, és mindenféle kezeléseknek vetik alá magukat, kemény pénzekért, fájdalomért és megaláztatásért cserébe, én meg saját akaratból, szándékosan dobom el ezt a hirtelen jött talán-ajándékot, amit amúgy igenis akartam. Persze teljesen máshogy. Csak mert épp nem megfelelőek a körülmények? Összevissza vagdalkoznak bennem a racionális érvek és a lelkiismeret-furdalás fojtogató hangjai.

Közeledik a karácsony. Ebben az időszakban apámnak többször is mondom, hogy nem bírok az abortuszon gondolkodni. Itt a fény ünnepe, Krisztus születése, én meg az élet egyik legsötétebb dolgán töprengjek? A halálon, egy élet elvételén? Ez nem megy most. Ne kérdezgessen, hogy állok a döntésemmel.

Anyám 25-én reggel megint kiakadt, hogy nem vagyok hajlandó elmenni velük a nagymisére.  Épp kezdte volna a szokásos jelenetet, amikor nem bírtam tovább hallgatni és kifakadtam. Persze csak halkan, amennyire tudtam, hogy ne halljanak, mert mindenki ott motoszkált körülöttünk. De ők még nem tudtak a terhességemről. Már hogy a picsába mehetnék én el egy katolikus templomi misére, mosolyogva, a családommal, ja, amúgy terhesen, csak hát férj nélkül, sőt férfi nélkül, ráadásul még azt sem tudom, megtartom-e a gyereket? Ez az egyház kidobna a soraiból, bűnösnek tartana, súlyos-nagy köveket vetne rám egy olyan dologért, amit én lehet, hogy meg fogok tenni. Abortusz. Hallod, anya? Már hogy a kurva életbe ülhetnék én ott így veletek? (Ezúttal nem fejtettem ki neki, hogy amúgy a faszom se akar az egyház soraiba tartozni, köszi). Sírtam. Megértette.

Azt nem tudom, hogy ez utóbbi, vagy a monológom hatott-e rá.

Volt néhány józan pillanatom is ezekben a hetekben Váratlanul törtek be a fejembe, képek villantak fel és ott is maradtak. Az egyik legélesebb, hogy a kislányom már nagyobb és csak ketten vagyunk, megyünk hazafelé valahonnan, szabadon ugrándozva haladunk a kissé felhős kora tavaszi napfényben a Nagykörúton. Tökéletesen tiszta kép volt.

És azok a negyvenöt percek is ilyenek voltak, amikor tanítottam. Akkor nem férkőzött semmilyen rossz érzés vagy gondolat a közelembe. Élveztem, amivel dolgoztunk, amikről beszélgettünk a diákokkal, jelen tudtam lenni. Koncentráltam. Hálás voltam. 

R.-rel egyszer oda lyukadunk ki beszélgetés közben, az lenne a legkönnyebb, ha a baba döntene úgy, hogy nem akar megszületni. Ha magától elmenne. Akkor megúsznánk. Ő legalábbis. Nem is tudom, mit.  Könnyednek tűntünk, de borzalmas volt erről beszélgetni, még ha mindig ölelkezünk is közben.

Egyszer később, már jócskán benne voltunk a tavaszban, elmondtam neki: még mindennek a legelején arról beszélgettem A.-val, ha elmentem volna az abortuszműtétre, többet nem találkoztam, nem találkozhattam volna R.-rel. Akkor ott muszáj lett volna elvágni minden kapcsolatot. A fonalakat. Igazából nem akartam, akkor már kötődtem hozzá. Úgy igazán. Befogadhatatlan. Egy fájdalmas esemény mennyivel erősebb kötés két ember között, mint a boldogság maga.

R. nem értette. Egyszerűen nem fogta fel, miért ne folytathattuk volna. Én meg egyszerűen nem bírtam neki jobban megmagyarázni.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: