Álmában Szent Ágnes megkérdezte tőle, hogy csakugyan mind beszari alakok-e? Félelmük és éhségük erőszakot szül egy átkozódó öregasszonnyal szemben? Elvehették volna a kecskéjét anélkül, hogy a szipirtyó vérét ontják.
Rigó Bence megriadt, felült. Körülötte újonc bajtársai nyugtalan katonaálomban aludtak első harcuk előtt. Toldi alá osztották be őket, tisztek nélküli utóvédként néhány nap alatt zárkóznak majd fel a derékhadhoz az ütközetben.
Tekintete találkozott az őrségben lévő Rozgonyi szemével.
– Aludjál még.
– Nem tudok. Szent Ágnes vont kérdőre a tegnapi miatt.
– A szüzek oltalmazója?
– Az.
– Mit véd az egy vén boszorkányt?
– Haragszik a bakákra. Katonák próbálták meggyalázni, de mind megvakultak.
– Aztán mi lett vele?
– Máglyán akarták megégetni, de a fahasábok nem égtek. Végül lefejezték.
– A lándzsa sem rosszabb.
– Az sem.
Rozgonyi vállat vont. Még egy nap sem telt el, hogy Rigó Bence elhajított lándzsája úgy járta át az idős asszony szikkadt porhüvelyét, mintha egy ív pergamen volna. Miután a többi regruta a banya átkozódását boszorkányságnak vélte, és meg akarták égetni, Rigó Bence kegyelmesen gyors halálban részesítette. A nő kevéske életnedve hamar távozott az aszott testből, a kiszáradt földön összekeveredett levágott kecskéje vérével, amit a kiéhezett had elvett tőle, ő pedig ezért egyre vadabb átkokat szórt rájuk. Rigó Bence a vörös patakot nézte, ahogy folyt a kövek közé, hogy azokon keresztül lassan, egyre lejjebb, a sötét föld mélyére jusson, a lángoló pokol hatalmas katlanába, ahol addigra már ott pörkölődött a vén boszorkány kárhozott lelke. Látta maga előtt, ahogy a tisztítótűzben égő vénség nyeldesi a pokol mennyezetéről szájába csöpögő vérét, azt fröcsögve újra és újra megátkozza az egész bajvívó regimentet.
– Megfog minket az átka? – kérdezte Rozgonyitól.
– Hogy mind pusztuljunk el? Csatába megyünk, jó eséllyel vár ránk a vég.
– Csatában elesni, az más. Az öregasszony kínok kínját kiabálta ránk.
– Nem segít, ha ezen töröd a fejed.
– Nem tudok másra gondolni.
– Akkor vedd át az őrséget. Majd én alszom helyetted.
Rozgonyi befordult a köpenye alá. A tűz lassan leégett, Rigó Bence az eget nézte, ahogy szállt a pernye a villódzó csillagok közé, amelyek mit sem tudtak a háború vérfürdőjéről, amely felé félve és éhesen tartottak a tapasztalatlan regruták, mert a csillagokat nem érdekli semmi a földön, sőt az égen sem, se Isten, se ember, még egymással se foglalkoznak, csak ékítik a hatalmas sötét égi boltozatot, hogy ne legyen olyan unalmas éjjel felnézni a mennyre, hanem éledjen az emberben hit és vágy, ahogy a fény átjárja a szemet.
– Mi lehetett a neve? – kérdezte Rozgonyi, hátán a tűz fényével.
– Tán a sírkeresztre írnád?
– Úgy lenne tisztességes.
– Aludjál.
Reggelre harminc regruta bajvívóból kettő nem ébred fel. Titokban megitták az öregasszony egyik flaskájának tartalmát, amit pálinkának véltek, de nem az volt. A széttört ibrik ott hevert kettőjük kimeredt teste közt, a méreg maradéka pont úgy folyt a földre, ahogy két napja a banya vére. Letörölték szájukról a kínhalál habját. Sírba tették őket, imát mondtak rájuk.
Délben ketten összevesztek a kecske maradékán, és pár darab szikkad kenyéren. Az éhesebb kést rántott, a másikba arcába döfte. Az nem halt meg azonnal, előbb szablyájával felvágta támadója hasát, aztán pusztultak el egymásra borulva. Az ételüket elosztották. Nekik sekély sírt ástak, kurta imával mentették fel őket.
Este egyet megmart egy keresztes vipera, miközben a dolgát végezte, ott múlt ki a saját piszka mellett. Mind azt fájlalták, hogy már megvacsorálta a porcióját. Földet lapátoltak rá, keresztet vetettek.
A kecskéből egy csepp zsír sem marad. A fogyatkozó éhes sereg egymást méregette, kinek lehet még rejtett elemózsiája. Suttogva beszélték páran, hogy az átok, lám, megfogant.
Rigó Bencétől álmában Szent Bertalan azt kérdezte, nő-e már a zabszem a seggükben? Érdemes volt-e orozni és ölni? Csak remélhetik, hogy harcban esnek majd el, nem pedig a rontás végez velük.
Rémülten ült fel. Riadt tekintetét elkapta az őrködő Rozgonyi szeme.
– Rémálom megint?
– Megint. Szent Bertalan azt kérdezte félünk-e már.
– A… a vargák védőszentje?
– Az.
– Mit tud az a félelemről?
– Úgy lett Krisztus vértanúja, hogy megkínozták, megnyúzták, majd lefejezték.
– Rossz sors.
– Az.
Rozgonyi legyintve aludni tért. Még volt néhány napjuk, hogy odaérjenek a csatatérre, addig nem érdemes azon rágódni, ott esnek-e el, vagy útközben éri őket a vég.
Nem voltak csillagok az égen, így Rigó Bence most nem a menny felé, hanem a tűzbe meredt, az elégő hasábokra, ahogy a lángok között a fák karjainak csonkjai narancsra, majd vörösre váltanak, izzásuk melegével szolgálva az embert, hogy aztán megszürkülve semmivé legyenek.
– Sok szentet tudsz megnevezni? – kérdezte Rozgonyi.
– Mit számít az?
– Hogy hány álmatlan éjjeled lesz, ha mind egyesével elősorjázik neked.
– Sokat. Majdnem pap lettem.
Reggelre a harminc regruta bajvívóból néhányan hitszegők lettek. Megölték az őrt, aki Rigó Bence után következett a sorban, és elszeleltek a hegyek felé. Nagyjából tucatnyian az árulók után indultak bosszúért, a csapat többi része lassan továbbment. Kora estére érte be őket, aki a tucatból megmaradt. Harcban az álnokokat mind megölték, hullájukat az árokba lökték, megköpdösték. Lettek sebesültek és haltak meg vitézek, az elesettekre köveket raktak sírhalom gyanánt, imára nem szántak időt.
A sebesületek közül egy még este kilehelte a lelkét, a másik lázat kapott. Napközben sötét káprázat kínozta, elkezdte kiáltozni, hogy a banya rontása végez mindükkel, egyre zajosabban replikázta sikoltva az átkot. Rigó Bence végül kardjával a földhöz szegezte. Mindannyian megkönnyebbültek.
Két napja nem ettek. Úgy döntöttek, alvás helyett is menetelnek tovább, fáradtan, éhesen, megátkozva, de együtt, és eljutnak a számukra rendelt ütközetbe. Csendes, halálhangulatú csatadal kélt köztük, rímtelen vaksorokkal teli szomorúság füzére, borúsan terjengett az éjszakában a sebesülés és pusztulás szólama, sodródott az útról az ösvényeken és csapásokon át a csalitosba, áradt a fák közé, elért a rengeteg legmélyére, amerre szólt, ott a vadak megdermedtek, meglapultak, másfelé fordultak, vagy ha meglelték a hangjuk, keserű vonyítással feleltek a vonulók komor, boldogtalan kórusának.
A harminc regruta bajvívó maradéka egész éjen át éhesen menetelve, magából kifordulva érkezett meg reggel a tusa színhelyére. Az ütközet már javában dúlt. A még be nem vetett tartalékok félve kotródtak el az eszelős tekintetű regruták útjából. Azok nem szóltak senkihez, vérben forgó szemmel kerestek ételt, de nem volt. Leltek egy hordót, csapra verték, itták, szájukon, mint vér fröcsögött a vörösbor. Parancs nélkül, vállt vállnak vetve indultak meg vad hadrendben, egyenest a harc közepébe, hogy az ellenfél fegyvere végre levegye róluk a rossz átkot, az éhséget és a rettegést. Dolgozott nyíl és kard, buzogány és dárda. Rossz állásból küzdötték fel magukat az ellenfél sáncára, vér áztatta lábuk. Tombolt a maradék regruta bajvívó. Jól vívtak a daliák, szilaj mérgük erőt adott a sereg többi részének. Fordult a hadakozás sorsa, megfutott az ellenség, aki ottmaradt, levágták.
A harc végeztén Szent Sebestyén Rigó Bencétől azt kérdezte, jól esett-e, ahogy a szart is kipurgálta az ellenségből? S milyen itt állani bajtársak holt halmai közt győztesen? Lám, csak ketten maradtak harminc regruta bajvívóból.
Megállt Rigó Bence markában a kard. Mellette Rozgonyi is abbahagyta már a harcot. Összetalálkozott vérben forgó pillantásuk.
– Szent Sebestyén azt kérdi, elég-e nekünk a harcból?
– Ő az, akit katonák nyilakkal tűzdeltek tele, de nem halt meg?
– Ő.
– Aztán végül halálra verték és egy csatornába dobták?
– Úgy.
– Hát üzenem neki, hogy nyalja ki mind az összes szent.