Félig megpakolt kézipoggyásszal léptem be a repülőtérre. A kora szeptemberi melegben nyáriasan öltöztem, egy papucs volt rajtam, egy lenvászon nadrág, póló – talán sötét – és napszemüveg. A fülem még mindig be volt gyulladva, alig tudtam összezárni az állkapcsomat, a gyomrom kikészült az antibiotikumtól, pedig probiotikumot is szedtem minden étkezésnél, ahogy előírta az orvos.
Mindössze három napot töltöttem Budapesten. Szülinapra érkeztem, és ez a pár nap, mintha sose lett volna, elillant, mint könnyű szellentés a szélben. Hullafáradtan haladtam keresztül a jegyellenőrző automatán és alig vártam, hogy egy székre leroskadva végre nyugalmam legyen. Ha valaha próbáltál pihenni a reptérre tartó 100E járaton, te is tudod, hogy ez lehetetlen. A sofőr nyomja neki, ami kifér a csövön, nem törődve a kátyúkkal és a szerencsétlen utasokkal, akiknek fájó fülük miatt a gödrök kábé olyanok, mint egy Prince Naseem – Mike Tyson meccs: esélytelen és rettentő fájdalmas.
Rutinosan kipakoltam mindent az átvilágításhoz a szalagra. Mindig nézem az ellenőröket, akik ülnek a monitor mögött és az a dolguk, hogy kiszúrják a gyanús darabokat a poggyászodban. Soha egyik se nézi a képernyőt, amikor az én csomagom halad át rajta, mindig épp másokkal dumálnak. És ha bomba lenne a táskában? Hoppá kisapám, akkor nagyon rácsesznél!
Húztam magam után a könnyű kofferem keresztül az újságoson, a pacsuliszagú parfümösön. Bár kaptam egy értesítést arról, honnan indul majd a gép, biztos, ami tuti, megálltam a nagy reptéri kijelző előtt és végigpásztáztam. Persze, hogy rossz infót küldtek. Gyökerek. Valahogy mindig menőnek érzem magam, amikor nézem a járatokat. Azt képzelem, hogy az emberek próbálják kitalálni, hova megyek. Persze, amikor csak béna helyek vannak a táblán, gyorsan elhúzok onnan, ki akarja, hogy bárki azt gondolja, Glasgow-ba repülök, vagy Pozsonyba, esetleg Brüsszelbe Fuj. Desztinésön Dáblin.
A törzsőrmester, az utolsó utáni kapu őrzője, a végső magyar bástya lazán, és a rendőr-sztereotípia megtestesítőjeként mutatta, hogy lépjek már közelebb, aztán intett, hogy vegyem le a napszemüvegem. Nem tudom, miért nem szólt inkább, ott álltam előtte és hallottam volna, lehet, hogy csak integethetnékje volt. Ismét intett, hogy menjek tovább. Oké. Alig öt perc séta után már a kapunál voltam, megnéztem a kijelzőt, megnyugodtam, hogy jó helyen vagyok. Leültem az első üres székre és mélyeket lélegeztem. A fülem még mindig baromira fájt, és minden szívdobbanásomnál felrobbant benne egy kisebb méretű szovjet kézigránát.
Lassan csordogáltak az emberek a kapu felé. A fapados személyzet is megérkezett, hoztak magukkal két magyar rendőrt is. Eleinte furcsállottam a dolgot. Elég gyakran repülök és még sosem láttam rendőröket a beszállító kapunál, de ugye új rendszer van, Covid-világ, nem törődtem velük sokat. Átnéztem az online okmányaimat, oltási igazolás feltöltve, személyi, beszállókártya megvan. Dupla Cataflam mellett döntöttem, ha nyitva lett volna valamelyik bár, lelocsoltam volna egy dupla whiskyvel, hogy tuti kiüssem magam a majd háromórás útra.
Szőke becsekkoló reptéri asszisztens intett magához. Odaadtam neki a telefonom, ő beszkennelte a beszállókártyát, ellenőrizte az oltási kódot.
– Szuper – mondta, majd rám nézett, elmosolyodott és gyönyörű fogsora mögül sziszegte:”píelszít kérnék szépen”.
– Hogy mit tetszik parancsolni?
– Píelszít. Passenger Locator Form-ot.
–Ja, máris adom.
Kitöltöttem én valami formanyomtatványt, kikerestem gyorsan a telefonomból, megtaláltam, odaadtam neki. A fülem lüktetett, ahogy még soha. Ránézett, majd ugyanazzal a mosollyal visszaadta.
– Sajnos ezt nem tudom elfogadni, ennek nem sárga a teteje. – Hozzáteszem, sajnálkozásnak semmi nyomát nem láttam a szemében.
– Miért kell, hogy sárga legyen a teteje? – Esküszöm, nem akartam kötözködni, semmit sem akartam jobban, mint leülni a gépen, rendelni egy vödör töményet és elájulni.
– Mert az a hivatalos.
Nagy levegőt vettem, próbáltam vizualizálni a baromi drága relaxációs tanfolyamon hallottakat, orron be, szájon ki „arossebé’ fizettemegyrakatpénzthaegyilyenszitutnemtokmegoldani”. Orron be.
– Honnan szerezhetek sárga… ööö…fejlécest?
– Azt én sajnos nem tudom, nekünk sárga tetejű kell. Kiállna a sorból, kérem, beengedném a többieket?!
Arrébb álltam, elővettem a telefonomat, és vadul keresni kezdtem a passenger locator formot. Meg is találtam azonnal, közben még három embert kiállítottak mögülem. Lúzerek. Kitöltöttem, kifizettem a €29-et, nekem már mindegy volt, csak leülhessek. Megjött a számla, mutatom a bigének, remélve, hogy megkegyelmez. Ő rám néz, elkerekedik a szeme.
– Ugye nem fizetett ezért? – kezdte, és ekkor már tudtam, hogy nem fogok könnyen szabadulni.
– De igen – mondtam –, huszonkilenc Eurót. Ha összeadom azzal, amit önök a poggyászomért és az ablakhoz szóló jegyemért kértek, egy rekesz single malt-ot vehettem volna belőle. – Hogy én mennyire gyűlöltem a kitaposott, kopott, olcsó cipőjét és az egyenharisnyáját, Úristen!
– Önt sajnos átverték – folytatta sajnálkozó hangon, és előadta, hogy ugye ennek még mindig nem sárga a teteje, és nem én vagyok az első, nem is az utolsó, aki bedől ennek. Arra a kérdésemre, hogy vajon ők ezt miért nem kommunikálják a weboldalukon, egy laza vállrándítással válaszolt, és még mindig engem bámulva nyújtotta a kezét a következő áldozat felé. Picsa.
Ismét félre kellett állnom, de most már messzebb a többiektől. A kezem remegett, a lábaimat nem éreztem, a fülem… hagyjuk a fülemet! Megkerestem a hivatalos nyomtatványt, közben azon kattogtam, hogy le kell tiltanom a kártyámat ASAP. És egyszer csak ott volt előttem. A képernyő tetején egy angyali sárga sávban az ír kormány hivatalos ’’Tartózkodási hely’’ formanyomtatványa világított a pofámba. Ingyen. Úgy ragyogott a telefonomon, mintha csak rám várt volna teremtésétől kezdve.
Két percen belül már a függőfolyosón találtam magam, újra éreztem a lábaimat, ismét éles fájdalom hasított a fülembe. Már kezdett helyreállni a rend a világban, amikor egy reptéri alkalmazott –ezúttal egy magas, vékonydongájú pasi – lépett hozzám.
– Elnézést, uram! –a folyosó tömve volt, úgy éreztem, vagy nyolcvanan bámultak rám. – Száz százalékos biztonsággal állítja, hogy ez az ön bőröndje?
Egy pillanatig nem tudtam eldönteni, hogy komolyan kérdezi vagy csak utánam küldte a szemét lotyó, hogy szórakozzon velem.
– Aha – böktem ki –, ő pedig tovább lépett és egy másik utasnak is feltette ugyanezt a kérdést. Attól az utastól ugyanazt a választ kapta, majd egy harmadikhoz is odafordult, ekkor láttam meg a szemem sarkából a két rendőrt, amint felénk tartottak. A férfi nem is válaszolt a kérdésre, tudta, hogy erre a repülőre ő már nem fog feljutni. Feltette a kezét és elindult a rendőrök irányába, a reptéri asszisztens felhúzott egy gumikesztyűt, megfogta a bőrönd fogantyúját és maga mögött húzva eltűnt a bejáratnál.
– Hoppá, ez se megy Dublinba – röhögött mellettem egy utas és laza kacaj futott át a tömegen. Lassan megindultunk befelé. Hamarosan elfoglaltam az extra tíz Eurós ablak melletti 11A-t, bekötöttem magam, elővettem a zsebembe készített Frontint – a biztonság kedvéért kettőt –. Nem volt nálam víz, se whisky, de azért lecsúsztak a tabletták. Bekötöttem magam, végighallgattam a biztonsági tájékoztatót, amíg a gép lassan gurulni kezdett. Az utaskísérő percenként sürgette az embereket, hogy tegyék le a seggüket, nem sok sikerrel. Bámultam kifelé az ablakon, az elmúlt három napot próbáltam összegezni a fejemben, de csak a fülem néma dübörgését éreztem az egész testemben. A gép egy pillanatra megállt a kifutó elején, a világítást a felszállás idejére az előírásoknak megfelelően kikapcsolták, az utasok lassan elcsendesültek, kivéve a 32F-en ülő kisgyereket. A motor felzúgott, felgyorsultunk, a gép felemelkedett a kifutópályáról és a futóműveket azonnal behúzva suhantunk Dublin felé. Bye-bye Budapest, love you.