Az Úr 1728. esztendejében nyár idusán történt, amikor a törökök több, mint tíz esztendeje elhagyták Magyarországot, és még negyven esztendőnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a bécsi udvar megelégelje a kivégzésekkel végződő kínvallatásokat, és Mária Terézia az egész monarchiában betiltsa a boszorkánypereket.
A megtörtént események periratait levéltár őrzi, és ha a rémtetteket mesévé is oldják az évszázadok, a Szegedi Boszorkánysziget nem hazudik. Ha a Tisza felől fúj a nyári szél, a vérrel átitatott sziget földjén növekedett fák ágai égett hús szagát kavarják a levegőben. S ha az éj leszáll, az ártéri erdő felől az alsóváros félszigethez közeli utcáiban tisztán hallani ahogy nők, férfiak és gyermekek jajveszékelése, nyögése és halálhörgése sűrűsödik össze csontig hatoló hömpölygő morajjá.
– Ördöggel van-e, avagy volt szövetséged?
– Micsoda szándékkal és alkalmatossággal?
– Mily helyen történtek a találkák? – kérdések süvítenek a vértől ragacsos cellában.
Hórihorgas, az átlagostól jóval magasabb, szikár férfi magasodik a lány teste fölé. Arca beesett, mint farsangi maszk feszül aszott bőre koponyájára. Parázslón metsző tekinteténél csupán hangja élesebb. Sűrű fekete szemöldöke van, pengeéles szája soha nem ismert becéző szót. Durva szövésű, fekete csuhát visel, vércseorrából hosszú szőrszálak lógnak. Hajol, hajol egyre közelebb, már Rózsa ajkánál liheg.
– Mikor lett meg az ördöggel szövetséged?
– Mennyi ideig, s hány esztendeig? – fejével biccent a vallatók felé, és a kövön elterülő nő cafattestén újabb, erősebb rántás, szorítás, inak pattanása, hús mállása, és a nő, Rózsa sikításának szünetében hörögve válaszol.
– Igen! Igen, az ördöggel cimboráltam. Vele halálomig szövetségre léptem. Neki testem és lelkem kincsekért, pénzért, vagyonért eladtam.
– Van-e ördög szövetségérűl való jeled? – vigyorít kéjesen a csuhás. – Tested bármely hajlatában mutass stigmát, boszorkányságodnak látható jelét! – És már tépi is tovább Rózsa vértől és vizelettől mocskos ingét.
– Isten dicsőségére megérdemli a máglyát! – kiáltja, s mint kielégült szerető bömböl féktelen üvöltéssel hitének patás ördöge. Hirtelen kitépve kötelékéből felkapja Rózsát, feje fölé emeli, s győzelmi mámorban felfut vele a pince kőlépcsőjén és kilép a városháza terén ácsorgó csőcselék elé. – Boszorkány! – üvölti.
Az emberek ellepték az egész teret, mely egyemeletes épületszárnnyal van körbe építve, s csupán egy hatalmas boltíves kocsibejárón lehet bejönni a zárt udvarra. Különös eseménykor, egyházi személy avatása vagy kivégzéskor megnyitják a nép számára a kaput. Most a város apraja-nagyja itt van, hogy lássa az ördöggel cimboráló boszorkányokat.
A több hónapos aszály kiapasztotta a városi kutakat, kiszárította a földeket, kérgessé faragta az emberi lelkeket. Már dél felé jár az idő, elviselhetetlen a hőség. A tömeg hajnal óta várakozik az utolsó, tizenharmadik végítéletre, hogy a bűnösök végre elnyerjék méltó büntetésüket, és a Mindenható Isten harmatot és esőt küldjön szomjazó bárányainak.
A csuhás saját tengelye körül körbe-körbe forog, a nő hajlékony teste, mint gyönge faág, lehanyatló feje, tulipánvirág, karja, puhán lengő nyírfavessző, szétnyíló lába kecses gabonaszár, köldöke alatt három édes szeder folt.
– Boszorkány! Boszorkány! – visszhangozza a tömeg – máglyára vele!
– Égjen a parázna bestia! – visít egy fogatlan asszony mankójára támaszkodva.
– Nem tagadhatja, hogy az ördöggel fajtalankodott, ott vannak hasán a bűnjelek! – kiáltja több ember és asszony az egyre fokozódó hangzavarban.
– Röpül a kismadár, röpül az én kismadaram – hallom apám éneklő hangját, amint pörget körbe-körbe maga körül, finoman fogja csuklóm és bokám, hullámoztat a levegőben, és én röpülök boldogan. – Még, még, édösapám, még! Mingyár’ mögfogom a pihefelhőcskét ott a messzi égön – sikoltozom önfeledten. Négyesztendős löhetök, vagy öt. Két kis szőke varkocsomba édösanyám piros pántlikát font, szoknyácskámat ángyikám varrta, fehér pruszlikomra néném hímzött sárga kalászt, kék nefelejcsöt. Kacagok a szélben, kinyújtom kezecském, nyújtózom erősen, becsukom szömem, puha, csibefinom felhőn ringatózom – itt vagyok édösapám, itt vagyok édösanyám.
A türelmét vesztett tömegben elszabadul az indulat. Lökdösődve, egymást taposva igyekeznek közelebb kerülni az ördög jegyeséhez, hogy cafatokban lógó ruhájába csimpaszkodjanak, fejéből hajcsomót tépjenek.
Fékevesztett őrjöngésében gyorsul a tébolyult férfi körforgása, és kioldódik a derekára csomózott kötél, fekete csuhája alatt megjelenik bíborvörös főpapi tógája.
Szeged belvárosától fél óra járóföldre, a Tiszába nyúló félsziget közepén három hatalmas farakást raktak. Mindegyikébe magas cölöpöt építettek, ezen cölöpökre erős kötelekkel négy-négy félholtra kínzott gonosztevőt felkötöztek. Ekkor három hóhér égő fáklyával alágyújtott mindhárom máglyának. Rózsa holttestét az utolsó máglyán csüngő négy felkötözötthöz hajították, és teste 12 elevenen tűzhalálra ítélt boszorkánnyal együtt hamuvá égett.
Barak Rózsa élt 27 esztendőt.
„A gyászos történet mindenkire bizonyos megkönnyítő hatással volt. A közönséget az a tudás és megnyugvás töltötte el, hogy a közjóra és az isten dicsőségére ezen példaadó büntetés mily szükséges és hasznos volt és hogy a keresztény társadalom ezáltal mily nagy veszedelemből lett megmentve. Sokan örvendeztek és a tanács bölcsessége és erélye fölött még hálálkodtak is. A hatóságot mindenfelől üdvözölték, a bűn gyökeres kiirtására irányuló további tevékenységre, kitartó munkásságra serkentették.”
Hírlapi közlemény, Frankfurter Zeitung, 1728. augusztus. 27.