A hónap témája novella

Nieto Mercedes: Villanófények

Emlékszem, ahogy az augusztusi csillagok kötéllétrát dobtak nekem, amikor éjszaka kiszöktem az udvarra. Anyám fojtott hangját feloldotta a langyos szél.

Emlékszem a kertkapun futó trombitavirágok hangyákkal pöttyözött, fonnyadt rózsaszínjére, a szagtalan bokor-árnyékra, ami a végtelen hosszú nyarakon át besötétítette a sárház legkisebb szobáját, ahol aludtam. Emlékszem, nagyanyám utálta a virágokat, az ő kertjében nem lehetett büntetlenül nyílni – anyám szerint.

Emlékszem az első repülőútra, amit egyedül tettem meg. A tájak és városok vízfestékkel összemosott képe, mint egy kopott puzzle, leszálláskor elemeire bomlott, egymáshoz kapcsolódni képtelen szigetekre. Emlékszem, a távolság és a félelem endorfinja izgatóan idegenül áradt szét a testemben.

Emlékszem a selymes tollú libanyakra, ahogy borzongtam a kukoricaszemek kemény érintésétől, a pihék közé ékelt apró gombszemek kérdő mélysötétjétől. Óvatosan terelgettem a vékony bőr alatt bűntudatom mázsás köveit, ahogy Bözsi néni az állat nyakához szorította a kezem. Simogatásnak képzeltem, emlékszem.

Emlékszem a szabadság friss szellőztetés utáni illatára, a keményített fehér érintésére a hotelszobákban.

Emlékszem, városi puhány, borsószem-hercegnő volt a becenevem, miközben öcsém ötévesen puszta kézzel szúrta fel a kukacot a horogra és pucolta meg a halakat, amiket Feri papával fogtak az öreg Vágból. Pedig tudtam biciklizni is.

Új-Fundland felett járunk, onnan már csak 2131 km a Kennedy reptér, emlékszem. Még kérek egy zacskó mogyorót.

Emlékszem, ahogy nagyanyám undorító szagú savanyú tojáslevest csurgat, szemöldöke közti mérgesráncok kárörvendő nevetését apám szégyenkezve ignorálja. – Tudja, hogy nem eszi meg a gyerek. Anyám titokban libamájkrémes szendvicset csinált nekem a konyhában.

Emlékszem az összes távolsági szerelem visszaszámlálós ölelésére. A reptéri neon volt az én holdfényem.

Emlékszem, ahogy az augusztusi csillagok kötéllétrát dobtak nekem, amikor éjszaka kiszöktem az udvarra. Anyám fojtott hangját feloldotta a langyos szél.

Emlékszem az utolsó közös születésnapi színjátékra, amikor nagyanyám kilencven éves lett. Pesti dobost vittünk neki, a kedvencét. Büszkén pózolt a fotókhoz. Apám talán tényleg boldog volt, emlékszem, a kerti slaggal locsolt le zuhanyzás helyett és nevettünk. 

Emlékszem, 24 hétvége itthon, 28 hétvége valahol máshol az év.

Emlékszem, lecsúszott a fehér rózsa, amit apám koporsójára dobtam, de azt a kettőt, ami rajta maradt, azt is elnyelte a földdarabok hűvös októberi kopogása. – Most már ti is árvák vagytok – mondta nagyanyám.

Emlékszem, mennyire akartam felejteni, aztán meg emlékezni. 

Emlékszem, nemrég azon gondolkodtam, honnan van mindig friss virág az apám fényképe előtti kis mázas vázában, amit nagyanyám a ragacsos vezetékes telefon és a műanyag gyógyszeres doboz közé ékelt be a nyikorgó kertajtó melletti sarokasztalkán.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: