Elénekeltem az altatót. A gyerekek az ágyukban fekszenek, a nagyobb a jobb, a kicsi a bal oldalamon. Fogják a kezemet. Fura látványt nyújthatok széttárt karokkal, hátamat a két ágy közötti szekrénynek támasztva. Csak egy átlagos este. A dal még a fejemben, kilenc éve komponálta az apjuk zongorán. Neki nem tetszett, nem is lett belőle igazi zene, csak egy lebutított dallamú altató, amit már az én szívem dobolt, akkor még csak a lányomnak.
Kihunynak a fények,
lelassul az élet.
Kicsi baba, csukd le szemed, aludj szépen már.
A fények tényleg kihunytak, legalábbis nálunk. Odakint, épp az ablakkal szemben, még világít egy lámpa, a függönyön át vetít körvonalakat a gyerekszobára. Íróasztal, játéktárolók, egy padlón felejtett zokni, gyerekek a takarójukba burkolózva. Nem látom nyitva van-e még a szemük, de a szuszogásuk árulkodó, még nem alszanak.
A felső szomszéd a szokásos esti körsétáját járja fapapucsban. Léptei ritmusára lüktet fejemben a fájdalom. Be kellett volna vennem egy gyógyszert altatás előtt. A kicsi kimászik az ágyból, befészkeli magát az ölembe. Szorongatja a piros fakockát, az az ő alvókája. A lányomnak plüsscicája van, ő azzal költözik mellém. Épp csak elférünk. Átölelem mindkettőt, puszit nyomok a fejükre, magamba szívom az illatukat. Mindkettőé más, mindkettőé megnyugtató. Ezer közül is felismerném.
– Hájom kiscica – suttogja a fiam.
Belekezdek a mesébe. Szó szerint kellett megtanulnom, ha hibázom, azonnal jelzi. Maximalista. Csak a tökéletes jó, ezt várja el magától és másoktól is. A pszichiáter azt mondja, idővel majd megtanulja kezelni a hibákat. Hiszek neki. Ez már félsiker. Abban is hittem, hogy beszélni fog. Néha már két-három szavas mondatokat is mond. Rohamtempóban fejlődik, mióta megtanult olvasni. A betűkhöz köti a hangokat, neki így logikus. A mese végére érek, a lányom dúdolja az altatót, elmosolyodom, mozdul a karom, hintáztatom őket, mintha egy hajó lennék, fenntartom mindkettőt a hullámokon.
Anyukád elringat,
altatót dúdolgat.
Álommanó álompora orrocskádra száll.
A lányom tüsszent, nevetünk. Sok lett az álompor. Még elmondja, hogy várja a holnapot, aztán visszabújik az ágyába. Csajos délután lesz, elhozzuk a suliból két barátnőjét is. Már beígértem nekik a palacsintát. Közben prezentációt készítünk angolul, a globális felmelegedésről. Egy versenyre neveznek be vele. Harmadikosok. Én ennyi idősen cserebogárszárnyat ettem. Igaz, csak fogadásból. Manapság meg már mexikói fűszerezéssel árulják a szárított tücsköt, mint alternatív fehérjeforrást. Élelmiszerhiány, globális felmelegedés.
Megdörzsölöm a fájó halántékom, a lányom elkapja a kezemet, szorosan tartja. A fiam puha karjával átöleli a nyakamat, fejét a mellkasomra hajtja, hallgatja a szeretetem ritmusát. Igyekszem egyenletesen lélegezni.
Megpróbálom kifújni a fájdalmat, de tudom, hogy nem fog menni. Ha a fejem lüktet, sosem megy. A fogfájás vagy a menstruációs görcs más. Azt némi koncentrációval kilehelem magamból, ahogy a nagymamám tanította, de a fejemre kellenek a pirulák. Foggal születtél, ahogy a táltosok. Az agyvérzése óta nem mondogatja. Beszívom a levegőt, megtartom, a fájdalomra koncentrálok. El kell vezetnem az orromig, aztán huss! Kiengedem a levegőt, elfújom a bajt. Nem fújtam el. De a szívverésem lelassult, a fiamat elaltatta. Még nem teszem vissza az ágyba, még ölelni akarom. Fejemet az övére hajtom, a haja puhán simogatja az arcomat.
A lányom ujjai meg-megrándulnak. Hamarosan ő is álomba merül. Kivárom. Hallgatom a szuszogásukat, szeretem ezt az éjjeli duettet. Óvatosan kihúzom a kezemet a lányom ujjai közül, nem ébred fel rá. A kicsit beteszem az ágyba, betakarom, az oldalára fordul, kiesik a kezéből a piros fakocka. Leteszem az éjjeliszekrényére. Megállok még egy pillanatra a két ágy között, nézem az alvó gyerekeimet. Meg merjem puszilni őket? Nem akarom, hogy felébredjenek. Óvatos leszek – határozom el, mint minden éjszaka. Megkapják a nap utolsó pusziját. Sikerült, alszanak tovább. Tegnap béna voltam, felébresztettem a lányomat. Azt mondta, biztos lepusziltam az orráról az álomport. Nyugi álommanó, ma nem lesz második műszak. Már az utolsó két sornál tartok, mikor ráeszmélek, hogy újra az altatót dúdolom:
Felcsendül a varázsige: Szép, jó éjszakát!
Álomvilág kincsei, a mesék, várnak rád.
– Álmodjatok szépet! – suttogom és becsukom magam mögött a gyerekszoba ajtaját. Indulok a fájdalomcsillapítóért. Nem vagyok valami sikeres táltos. Talán, ha hinnék benne.