regényrészlet

Stájn Emma: Anyaszomorítók

Sötét van. Nem látok semmit, de azt hiszem, valahol a szabadban vagyok, mert érzem az arcomon, hogy fúj a szél. Évi itt van velem. Látni nem látom, de érzem.

Az őz keresztülvonszolta magát az úttest melletti árkon, azután térdre rogyott a gazban. Egyetlen ép, mellső lábával még kapart néhányat a porhanyós földön, végül nem bírta tovább; az oldalára fordult és elterült. Egy termetes, zöld hátú légy körözött kitartóan a feje felett. A magatehetetlen, vörhenyesbarna test szabálytalanul kapkodta a levegőt, úgy lihegett, mint egy kutya. Már arra sem volt ereje, hogy ritka pilláival intve elhessegesse a szemtelen jószágot. Tekintetét közönségére szegezve, hangtalanul könyörgött megváltásért.

Ketten álltak a félholt állat mellett. A jellegtelen arcú, sovány nő hosszú, csontos kezét a bokájáig érő, sötétkék kötényruhája zsebébe süllyesztette és szálfaegyenesen, mozdulatlanul bámult a semmibe. Észre sem vette, hogy néhány percre magára hagyták; csak állt ott, szinte megbabonázva, miközben a megkönnyebbülés könnyei peregtek végig az arcán. Végre nem volt egyedül; ha csak egy rövid időre is, de talált valakit, aki némán, vele együtt haldoklott.

Az izmos, szikár férfi a kocsi előtt térdelt, és igyekezett felmérni a károkat, miközben verejtékező homlokát meztelen alkarjába törölgette. Míg az acélos karok puszta kézzel próbálták az első lökhárítót a helyére kalapálni, a magas, vörös hajú fiú kivette a csomagtartóból a krokodil-emelő rúdját. A sofőr továbbra is a horpadásra összpontosított; képtelen volt elviselni az aszimmetriát.

 A piros vasdarab egyetlen, magabiztos ütést mért az ellenoldali, szemeket és fültövet összekötő képzeletbeli vonal metszéspontja fölé, majd a csontnyélben végződő penge mindkét oldalon gondosan átvágta a nyaki verő- és egyéb ereket, hogy a kivérzés haladéktalanul és bőségesen beinduljon.

Örülök, hogy újra látom Levin, bár nem gondoltam volna, hogy még összefutunk.

– Üdv. Azért ne élje nagyon bele magát; ha nem muszáj, én még egyszer nem paktálok le egyetlen agyturkásszal sem!

– Alaposan fontolja meg, amit most mondok: a maga és a húga két évvel ezelőtti eltűnése, majd az ön titokzatos előkerülése, most meg ez a kis késes akció igencsak felkeltette a helyi hatóságok érdeklődését. Rendes gyereknek látszik, ezért alkut ajánlok: eljön hozzám néhány alkalommal és megpróbálunk a dolog végére járni; cserébe szemet hunyunk a fölött a másfél centi fölött, amivel a bökője hosszabb, mint kellene. Ha nem, eljárást fognak indítani maga ellen engedély nélküli fegyvertartás bűntette, valamint, mivel még fiatalkorú, a szülei ellen is: kiskorú veszélyeztetése miatt.

***

A viharsarki kisközség könyvtárának olvasószobája vitán felül nyugodt hely volt. A dohos, áporodott levegőből és az ujjnyi vastagon álló porból ítélve úgy harminc éve járhattak itt utoljára.

A zöld színű, durva tapintású padlószőnyeg elnyelte a léptei zaját, így szinte nesztelenül kelt át a szobán, hogy levegyen egy újságot a fakóbarna, faltól-falig polcrendszerről; majd kényelmesen elterpeszkedett a három részes bőr ülőgarnitúra leghosszabb tagján, és szórakozottan lapozgatni kezdte a Popcorn 1991/4 kiadását.

Az olcsó csipkefüggönyt a magasba repítette az ajtónyitással érkező kereszthuzat.

– Örülök, hogy mégiscsak eljött, Levin! Elnézését kérem a késésért, még be kellett ugranom a jegyzeteimért az őrsre.

Becsukta az ablakot, majd félig behúzta a sötétítőfüggönyt, kizárva a tűző napot, ezzel kellemes félhomályt – de nem sötétet – teremtve a szobában.

Közelebb tolta a fotelt a kanapéhoz, ahol Levin terpeszkedett hanyagul szétvetett lábakkal. Nem élesen szembe, hanem azzal egy kisebb szöget bezárva; majd ő maga is helyet foglalt a fotelben, és kinyitotta a jegyzetekkel teli dossziét.

  2016. augusztus 10.

Bejelentés kiskorú gyermek(ek) eltűnéséről

Gyk. Fischer Éva (9) és Fk Fischer Levin (15)

Utolsó ismert tartózkodási helyük: MOL bányászati telephely, Szionda külterület

Az apa munkavégzés céljából kereste fel a telephelyet, ahová a gyermekeit is magával vitte. A testvérpár az épületet elhagyva a környező majorokba indult felfedezőútra gyalogosan, szülői kíséret nélkül. Harmadik személy jelenléte, közreműködése nem ismert. Az eltűntek külföldön (Németország) élő magyar állampolgárok, anyanyelvük magyar. Helyismeretük nincs.

Személyleírás: Gyk Fischer Éva kb. 150 cm magas, vékony testalkatú, hosszú, szőke hajú, arca vékony, ovális. Az eltűnésekor kék farmer miniszoknyát, minta nélküli fehér, rövid ujjú pólót és kék, vékony kötött kardigánt, fehér balerina cipőt viselt. Fülbevalót, ékszert nem visel. Különös ismertetőjegye (anyajegy, tetoválás, heg) nincs.

Fk Fischer Levin kb 170 cm magas, vékony testalkatú, rövid, vörös hajú, arca ovális, erősen szeplős. Az eltűnésekor farmer térdnadrágot, egyszínű, fekete pólót és sötétszürke cipzáras, kapucnis pulóvert viselt, magas szárú, fekete Converse cipővel. Különös ismertetőjegye nincs, ékszert, karórát nem hord.

Az eltűnés oka nem ismert. Körözés elrendelve.

***

Sötét van. Nem látok semmit, de azt hiszem, valahol a szabadban vagyok, mert érzem az arcomon, hogy fúj a szél. Évi itt van velem. Látni nem látom, de érzem. Amikor hétvégén sokáig tévézünk, mindig elalszik mellettem és olyankor ott ragad az ágyamban. Biztosan tudom, hogy ő az: öblítő, nyál és otthon szaga van. Gyakran van mellettem, de igazából sosem zavar; hozzám tartozik. Mindez most először tudatosodik így, ilyen formán bennem; a jelenléte eddig olyan természetes és magától értetődő volt, mint a lélegzés. Utána tapogatózom a sötétben; a jobb lába épp egy karnyújtásnyira van tőlem. Vakon ráfogok a bokájára. Olyan vékony, hogy körbeérik az ujjaim. Nem ijed meg, ismeri az érintésem; a kezeivel utánam kutat és a vállamba csimpaszkodva hozzám bújik.

Fogalmam sincs, hol vagyunk és, hogyan kerültünk ide. A fű puha és nyirkos a fenekünk alatt. Felállok, hogy jobban lássak és talpra állítom a húgomat is. A világ végén lehetünk, mert sehol nem látok fényeket, se házakat, se közvilágítást. Évi csendben van; arra vár, hogy megszólaljak, de nem tudok neki mit mondani. Kínomban felnézek az égre; na, nem mintha a csillagok a segítségemre lennének a tájékozódásban: semmit nem tudok róluk. Ekkor egy nagy, sötét felhő végre arrébb vánszorog és előbújik a Hold. Ettől én is megvilágosodom, és őrült tempóban kezdem átkutatni a zsebeimet a mobilom után. Mivel nem találom, mindketten négykézlábra ereszkedve tapogatjuk végig a földet magunk körül az egyetlen reményünk után kutatva. Semmi. A telefon nélkül elveszettnek és kiszolgáltatottnak érzem magam. Kezdek kétségbe esni, ami szokatlan, mert általában ura vagyok a legtöbb helyzetnek. Az életem alapvetően unalmas és kiszámítható, kivéve persze, ha online vagyok a Call of Duty-ban. Mostanában a Modern Warfare-ben likvidálom a mocskos oroszokat. A teljesítményem átlagon felüli; simán hozom a küldetéseket.

Egyre világosabb van, a távolban házak körvonalai rajzolódnak ki a hajnali égbolt fakókék fényében. Továbbra sem tudom, hol vagyunk és, hogy hogyan kerültünk ide. Csak abban vagyok biztos, hogy segítségre van szükségünk, hogy hazajussunk. Vagyis nem haza, hanem vissza Sziondára.

Percekig fülelünk, de nem hallunk semmit. Se busz, se vonat; se autók. Belém hasít valami, és ahogy körbenézek, már egyre több mindent látok. Illetve nem látok: sehol egy parkoló autó, az utat nem borítja aszfalt és hiányoznak a villanyoszlopok is. Azért van olyan sötét, mert nincs közvilágítás!

Aztán a szemem sarkából mozgást érzékelek. Egy sötét alak tart felénk a túloldalon. Egy férfi az. Hosszú szövetnadrágot, feltűrt ujjú, fehér inget, egy bő kabátot és egy béna, régi kalapot visel.

***

­– Hát tik meg kik vagytok, hunnan gyüttetek?  Egyenesen a szemembe néz, miközben én egérutat keresek. Érzem, hogy tudja, mire készülök, de nincs más lehetőségem, ki kell cseleznem valahogy. Megpróbálok bedobni egy Neimar trükköt: balra lendítem a felső testemet, mintha arra indulnék, de a csípőm az ellenkező irányba fordul, és jobbra próbálok kitérni. Nem mozdul rá a csalira, hanem Évi után nyúl, és elkapja a karját. Erre megint nem számítottam, de ahogy meglátom a húgomat a kezei között, elvesztem a fejem és gondolkodás nélkül nekirontok; abban a percben semmi más nem számít rajta kívül.

– Vedd le róla a kezed, te perverz állat! – ordítom olyan hangosan, ahogyan csak bírom; hátha valaki meghallja, és a segítségünkre siet.

Egy akkora pofon rá a válasz, hogy ismét kisebb sokkot kapok; de már ki számolja. Leblokkolok; még soha, senki nem ütött meg és fogalmam sincs, mi ilyenkor a teendő. Az, hogy visszaüssek, meg sem fordul a fejemben; igazából még soha életemben nem verekedtem. A híresen demokratikus, gyermekközpontú Németországban, ahonnan én jövök, ez ismeretlen opció.

Évi sírni kezd. Az idegen neki is beígér egy nyaklevest, ha nem hagyja abba, de végül nem üti meg. Kábán hagyjuk mindketten, hogy magával vigyen minket. A húgomat a karjánál fogva, engem meg maga előtt taszigálva haladunk végig az utcán. Nem kell lehúznunk a fejünket az ablakok alatt, bujkálás nélkül tesszük meg a párszáz méteres utat.

A ház – ahová befordulunk – külsőre olyan, mint az összes többi a sorban: fehérre meszelt, régi építésű, fakeretes, apró ablakokkal, mintha valami skanzenben járnék. Az udvar sem valami bizalomgerjesztő. Az első, amit észreveszek, a hegyekben álló szar a kert végében. Nemcsak a mérete, a szaga is figyelemre méltó, akár csak a gazdájának.  A többi épületet nincs időm szemrevételezni, mert a házigazda betessékel minket.

Alacsony a mennyezet és félhomály van odabent, így nem tudom még csak megsaccolni sem a belmagasságot; reflexszerűen húzom be a nyakam az ajtófélfa alatt áthaladva. A konyhában isteni illat fogad. Egy fejkendős asszony áll háttal nekünk, és főz. Még sose láttam senkit kora reggel főzni. A falhoz lapulva automatikusan a villanykapcsoló után tapogatózom, eredménytelenül.  Szerencsére a szemem kezd hozzászokni a gyenge fényviszonyokhoz. Amikor a nő megfordul, ismét meglepődöm: nem lehet idősebb anyunál, mégis úgy van öltözve, mint egy vénasszony. Az álla alatt megkötött fekete kendő szorosan a fejéhez simul. Bár maga az arca fedetlen, a fején lévő hülye fityula mégis úgy álcázza, mint Darth Vadert a sisakja.

A meglepetés kölcsönös, szótlanul méregetjük egymást mindaddig, amíg a férfi egyet lök rajtam, és ő is belép utánunk a helyiségbe.

– Zsigmond, kik ezek és hunnan szedte össze űket kend mán korán reggel?

– A Bolond toronynál ólálkodtak, amikor a dógomat intéztem; nem hagyhattam ott őket, na.

– De hát hogy néznek ki ezek a nyomorultak? Mi van rajtuk?

– Fura a beszédjük is, biztos Pestrül menekültek ezek is, mint azok, akiket a Horváthék fogadtak be!

Megköszörülöm a torkom. A szorongás ellenére is zavar, hogy úgy beszélnek rólunk, mintha ott sem lennénk.

Zsigmond leül az asztalhoz, de minket nem kínál hellyel. A nő megterít neki és valami krumplis-tojásos ételt mer a tányérjába. Évivel nem tudunk nem odanézni.

Az asszony Évi kezébe ad egy nagydarab, sárga követ és a fal mellett álló állvány felé int, ahol egy zománcos tálban víz van. Mégse olyan vademberek ezek, ha még a kézmosásra is figyelnek.

A víz tetején apró zsírcseppek úszkálnak; Zsigmond valószínűleg már túl van egy cicamosdáson – fintorgok, de nem akarom megsérteni a háziakat. A felszínen lebegő pacákat diszkréten arrébb tessékelve próbálok viszonylag tiszta vízhez jutni, amivel úgy-ahogy be tudom nedvesíteni a kezem. Évi egyik lábáról a másikra állva toporog mellettem és fintorogva bökdös a kezében lévő sárgásbarna kődarabbal.

– Mi ez? – suttogja halkan.

– Gőzöm sincs – vonom meg a vállam, miközben a szemeimmel folyékony szappan után kutatok.

Kiveszem Évi kezéből az izét, majd a véres tenyerét felmutatva a háziasszonyhoz fordulok, hogy szappant kérjek tőle.

Összeráncolja a szemöldökét, miközben hitetlenkedve leszegi a fejét; a nyakán lötyögő bőr szottyadt tokaként fodrozódik az álla alatt.

– Bolond vagy te gyerek, vagy mi? Hát ott van a kezedbe! – azzal megcsóválja a fejét és visszafordul a tűzhelyhez.

– Hát akkor ez van – vonom meg a vállam Évire nézve, majd nagy levegőt veszek, mielőtt megadóan csuklóig merítem a szappant tartó kezemet a tál vizébe.

Két nagy szelet kenyér meg egy-egy kupa fehér folyadék van az asztal két oldalára készítve. Megtorpanunk; azért attól még messze vagyunk, hogy otthon érezzük magunkat és hívás nélkül asztalhoz üljünk.

– Ehun e! – int a fejével az étel felé, jelezve, hogy helyet foglalhatunk.

Az asztalon heverő kenyér még meleg és olyan jó illata van, amilyet még sosem éreztem azelőtt. Mindketten boldogan melengetjük vele a kezünket, szinte sajnálunk beleharapni. A zománcos bögrében valami sárgás-fehér színű folyadék van. Langyos és föle is van, mint a túlmikrózott tejnek, de annál sűrűbb állagú.

Évi látszólag teljesen megnyugodott és bókolni akar; boldogan cincogja bele a csendbe, hogy milyen jó szaga van a kenyérnek.

– Szaga csak a szarnak van, fiam! – dörren rá Zsigmond, majd lemondóan legyint egyet egy hosszú „áh” kíséretében, és ellöki maga elől a patyolat tisztára tunkolt tányért.

Én türelmesen várok a krumplis-tojásos csodára; olyanra, amilyet a ház ura kapott, de amikor a felesége a kötényébe törli a kezét és leül hozzánk az egyetlen, szabad székre, világossá válik, hogy a napi menü nekünk csak az előttünk heverő két fogásból áll.

Óvatosan belekóstolok a tejszerű folyadékba. Rettentő zsíros, ugyanakkor nagyon selymes és meglepően édes is. Köze nincs a tehénhez, az tuti, de nem merek rákérdezni, hogy miféle bio cucc; jobb a békesség. Ha lenne más választásom, bottal sem nyúlnék hozzá; anyu se tudott rávenni soha, hogy megigyam a hülye zab, rizs- meg szója tejnek csúfolt szörnyűségeit, de most először életemben győz az éhség és a jómodor, így apró kortyonként, sok kenyérrel végül csak legyűröm az utolsó cseppig. Évi azonban még kicsi, és mint általában, most sem tud uralkodni magán: az első slukk után, egy óriási grimasz kíséretében úgy löki el magától a bögrét, hogy az nekikoccan Zsigmond asztal közepén árválkodó, virágos táljának. A háziak arcára van írva a nyilvánvaló sértés. Tisztában vagyok vele, hogy ha csak átvitt értelemben is, de rajtuk múlik az életünk és a lehetőség, hogy mihamarabb visszajussunk, így mindenre elszántan a bögre után nyúlok, hogy mentsem, ami még menthető, és egy húzásra magamba öntöm a tartalmát. Az undor, mint az epe, végigmarja a nyelőcsövem teljes hosszát, majd félúton hátraarcot parancsol a folyadéknak. Kétségbeesésemben átnyúlok az asztal fölött és kitépem a húgom kezéből a kenyérbelet, hogy azzal fojtsam el a torkomban liftező tejutat. A szám után a szememet is szorosan összezárom, hogy kiiktassam a hat, leplezetlenül engem bámuló szempárt.

Beletelik némi időbe, mire résnyire kinyitom a szemem. Évi aggódva, a háziak inkább érdeklődve fürkésznek az asztal túloldaláról. Zavarban vagyok, ugyanakkor a szégyenérzet mellé némi büszkeség is párosul; ismerős bizsergés fog el, miután felismerem, hogy egy fontos küldetést teljesítettem, és nem is akárhogyan. Kétség nem férhet hozzá: egy igazi hős vagyok.

A stressz, a tej vagy mindkettő hatására azonban az aktivitás egyre fokozódik a gyomromban. Eleinte még uralom a testem, de hamarosan rájövök, hogy sürgősen indulnom kell, mielőtt még késő lenne. A helyzet fokozódik, de Zsigmond ügyet sem vet rám és a felesége se reagál a könyörgő pillantásaimra. Néhányszor megpróbálok szóhoz jutni, de sikertelenül. Végül nem bírom tovább és a jelenlévőkkel mit sem törődve feltépem a hozzám közelebb lévő ajtót, remélve, hogy az a fürdőszobába vezet. Egy szobában találom magam, de nincs időm szemrevételezni a helyiséget, mert minden idegszálammal arra koncentrálok, hogy ne fossam ott helyben össze magam. Hallom ugyan magam mögött a döbbent és felháborodott kiáltásokat, de nem tudok érdemben foglalkozni velük, csak a WC megtalálása lebeg a szemeim előtt. Elviharzom a vendéglátók mellett és feltépem a konyhából nyíló másik ajtót is. Nem ez a szerencsenapom, az biztos, mert az is egy szoba.

– A picsába! – szakad ki belőlem az elkeseredett kiáltás. Hol a francban van a WC?

Már szinte sírok, mert érzem, hogy másodpercek kérdése, és nem bírom tovább.

– Hát hun lenne, te szerencsétlen: kinn az udvaron!

Az útbaigazítás a ház sarkánál ér utol; mint később kiderül, csak néhány lépésnyire a megváltást jelentő kis fabódétól; de sajnos már túl későn.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: