novella

Kováts Kata: Több mint tele

A sugárterápiás épületszárny a kórház másik felében van. Normálisan elég lenne 6-7 perc, hogy odaérjek a kemóról, de az állvánnyal negyedórát hagyok rá.

Jól ki van találva ez a kemós menetrend. Pont, amikor lelkileg összeroppannék, vagy jelez a gép és jönnek méregzsákot cserélni, vagy a sok folyadéktól pisilnem kell. Így már nem a lelkemmel kell foglalkoznom, hanem a folyóügyeimmel, ami – akármekkora is a gyakorlatom benne – hosszú perceket vesz igénybe és kizökkent a mélyrepülésből.

Farkasszemet nézek az infúziós állvánnyal. Digitális kijelzőin látható lenne, mennyi idő van még hátra a következő zacskó bekötéséig, de bosszant, hogy fekvő helyzetben nem látom a számokat, csak az ütemes villogásukat. Így nem tudok felkészülni lelkileg a fülsüketítő sípolásra, amivel a gép jelezi, hogy elfogyott a nedű.

Kedd reggelenként azzal kezdik mindig, hogy megbonthatatlan összeköttetésbe hoznak a csövekkel. Az állvány, bárhova is megyek, 10 órán át szerves tartozékom minden kemós napon. 10 hosszú órán át börtöni rabőrként áll mellettem, mintha tudná, hogy néha igenis megfordul majd a fejemben, hogy le kéne lépni. Szabadságom másfél méterre korlátozódik, az összekötő zsinór ennyi mozgásteret engedélyez. Még a budira is vele kell közlekednem, jövet-menet tolom magam előtt, beparkolom a vécékagyló mellé. Ott álldogál mellettem és vár. Zavar, mert nem tudom úgy csinálni, ha figyelnek.

Most viszont sürgőssé vált a helyzet. Kikászálódom az ágyból és betolom magunkat a fürdőszobába. Ekkor eszembe jut, hogy nemsokára mennem kell a sugárkezelésre, mégpedig tele hólyaggal, így hezitálok; lehet még, vagy már nem? Aztán mégis pisilek egy kicsit. Csak pár cseppet engedek ki magamból. Pont ilyen szar érzés lehet magömlést visszatartani, amikor az ember éppen a csúcsponton van, és önfeledt eufóriában könnyítene magán, aztán észbe kap és álljt parancsol, mert fél a következményektől, vagy mert megígérte.

Ma nem történhet meg az, ami tegnap. Akkor otthonról jöttem és nem ittam eleget. Tök ciki volt, mert félbe kellett szakítani a kezelést. Megitattak, és újabb fél óra után megint kezdődött elölről a ceremónia. Miattam borult a menetrend is, és ez nagyon zavart, de senki sem morgott velem. Még ők vigasztaltak. Hát most megmutatom, hogy tudok én tele hólyagot is produkálni.

Lehajtom a fedelet és kétszer lehúzom a vécét. Ez a szabály. Nem maradhat méreganyag utánunk. Kézmosásnál ügyelek arra, hogy ne áztassam el a kézfejembe helyezett kanül kötését. Kifelé még igazítok a hajamon egy kicsit és megpaskolom az arcom a tükörben. 

A sugárterápiás épületszárny a kórház másik felében van. Normálisan elég lenne 6-7 perc, hogy odaérjek a kemóról, de az állvánnyal negyedórát hagyok rá.

Felteszem a maszkom, majd, mint egy vallási körmenet, elindulunk. Az állvány és én.  Óvatosan tolom magam előtt a zacskókkal telelógatott szerkezetet. Megállok egy pillanatra a recepció előtt, jelenteni akarom, hogy hová megyek, de az ügyeletes nő éppen telefonál, és csak egy kézlegyintéssel jelzi, hogy menjek, mindent tud. A liftbe óvatosan tolom be a tartót, mert egy erősebb koccanás és beriaszt, amit igazán nem szeretnék sem ott, sem másutt útközben. A lift tükrében megnézem magam és megállapítom, hogy nem is olyan rossz, még alig látszik rajtam, ami odabent zajlik. 

Az földszinti aula főbejárati részén szállok ki. A kórházba érkező járóbetegek ösztönösen félrehúzódnak körülöttem. Elkapok néhány sajnálkozó pillantást, de nem haragszom miattuk, inkább hálát érzek.

Több folyósón is végig kell mennem. Örömmel állapítom meg hogy szinte minden akadálymentesített. Külön hálát érzek az önműködő ajtók feltárulkozásáért. Ezek a dolgok a múltkor fel sem tűntek.

Imbolyogva lavírozok a váratlanul kivágódó ajtók, sterilizáló automaták és a szembejövő sorstársak között.  Most valahogy sokkal nehezebben megy, mint egy héttel ezelőtt, de azért meg tudom csinálni. Még meg. Valójában a pisi visszatartása sokkal nagyobb erőfeszítést igényel, mint az, hogy ne rogyjak össze. Bosszant, hogy útközben a három eddig ismert vécén kívül még további kettőt is felfedezek, és mindegyik csábítóan hívogat. Szemétség tőlük, de ellenállok. Akkor is kibírom.

Végre megérkezem. A váró falán lévő órára pillantva megállapítom, hogy jó időt totyogtam. Öt perccel korábban, elsőként érkeztem a kezelőhöz. Nem ülök le, mert nem tudnék nyugton maradni, mászkálok, mint zsidóban a fájdalom.

Mázlim van, mert a személyzet ma korábban jött vissza az ebédszünetről és azonnal behívnak. Az egyik fiatal, szőke radiológus, kicsit viccesen megkérdi, hogy ma eleget ittam-e. Mondom, hogy talán túl sokat is, mert alig bírom visszatartani. Ebből megértem, hogy bekerült a dossziémba a tegnapi eset, hisz ez a nő nem volt itt, elvileg nem tudhatna az üres hólyagom miatti kalamajkáról. A kezelőben igyekszem mindent magamtól és gyorsan csinálni, hogy mielőbb végezzünk.

Ahmed, a marokkói ápoló srác, akivel tegnap barátkoztunk össze, segít behelyezkednem a rögzítő keretbe. Rám teríti a stólát, amit kabalaként mindig magammal hozok. A barátnőmtől kaptam, és nagyon hasznos, mert elfedi csupasz lábszáraimat, na meg – nem mellesleg – szeretete erejével, kellemesen melegít. Suttyomban a bugyin át a kezemmel megpróbálom visszanyomni a kikívánkozó vizeletet. Úgy tűnik, sikerül. A karjaimat lerögzitik a fejem felett. Ha ideszögeznének sem lehetne kellemetlenebb.

Kimegy a személyzet, és türelmetlenül várom, hogy kezdjék. Örökkévalóságnak tűnő percek telnek el, de nem történik semmi. Már nem mozdulhatok, hogy befogjam a pisilőmet, és evidenssé válik, hogy nem bírom ki. Ide fogok csorgatni, eláztatva az egész kezelőágyat, padlót, stólát, a sárga lé patakokban folyik majd a földön, mert, ha már belekezdek, tuti nem fogom tudni abbahagyni. Újabb percek telnek el. Kicsordulnak a könnyeim, mintha a szememen át törne utat magának a visszatartott vizelet. A büdös rohadt életbe, hát nincs nekem elég bajom, ilyen szarság  miatt hozom magam blamás helyzetbe. Na meg azt is tudom, hogy annyira zavar majd a megszégyenülés, hogy képes leszek abbahagyni a kezeléseket. Úristen, kezdjék már, könyörgöm, mert nem bírom tovább! De csend van. Nem jön a zakkanás, ami a gépek indulását szokta jelzeni. Épp eldöntöm, hogy feladom, és inkább elájulok, amikor nyílik az ajtó, és Ahmed viharzik be.

– Jöjjön, asszonyom, gyorsan, gyorsan, mert látszik a monitoron, hogy mindjárt szétrobban a hólyagja! – kiáltja, és egy közben beviharzó ápolónővel együtt próbálnak leszedni az asztalról, vigyázva arra, hogy az infúziós csövek bennem maradjanak. Annyi időm és erőm sem marad, hogy felhúzzam a félig letolt bugyimat, és csak úgy, csupasz seggel vonszolnak át a kezelőn, az előtte lévő belépőszobán, majd kinyitnak egy számomra eddig felfedezetlen ajtót, és át a nyilvános közlekedő folyosón betuszkolnak a személyzeti vécébe. A férfi nem teketóriázik, még abban is segít, hogy a vécére üljek és ne mellé. Aztán belőlem azonnal, Niagaraként, szabadul ki a zuhatag. Nem tudom, szülések után éreztem-e akkora megkönnyebbülést, de ez mennyei, egészen addig a pillanatig, amíg Ahmed rám nem dörömböl, és nem utasít kegyetlenül arra, hogy vigyázzak, nehogy mindent kipisiljek, mert a hólyagnak tele kell maradnia. Na, ezt aztán hogy oldjam meg? Mennyinek engedhetek szabad folyást, mennyi az, ami pont elég, nem túl sok, és nem is kevés? Miért nem találtak még fel egy húgymérőt, vagy ilyesmit? Abbahagyom a csurgatást, próbálok felállni, de még mindig annyira kell, hogy visszaülök, és kiengedek pár cseppet, aztán megszégyenülve kinyitom az ajtót, és már felhúzott bugyival, mint valami tojókacsa, áttotyogok a folyósón. A szemben lévő ajtón újra belépek a kezelő előterébe. Nem merek körülnézni sem kint, sem odabent. Nem akarom tudni, kik látnak, kik nem, csak próbálok visszaevickélni az ágyra. De még ez sem megy simán. Kabaréba illő gegként megbotlom az infúziós állvány lábába és pofával esem rá az ágy közepére. Így legalább megbizonyosodhatok afelől, hogy nem piszkítottam oda az előbb.

Bőszen és bőgve kérem bocsánatukat, aztán az idősebb ápolónő mellém lép és kedvesen megsimogatja az arcom. Letörli a könnyeimet, és azt mondja, ne izguljak, ez előfordult mással is, és majd hamarosan belejövök. Ez nagyon jól esik, annyira, hogy ennél jobban csak egy kiadós pisilésnek örülnék. Kérem, hogy siessenek, mert nekem továbbra is sürgős. Erre kimennek.

Már megint nem tudom, mit kéne csinálnom a kezelés közben. Ha lenne hitem, biztos imádkoznék. Így csak rettegek. Konkrétan attól, hogy nem csak a méhnyak rákos sejtjei és az bazi nagy daganat kap a sugárdózisból, hanem a beleim, a húgyhólyagom, vagy bármi, ami még fontos odabenn. Tudom, hogy le kell győznöm a félelmet, és örülnöm kell a lehetőségnek. Így a hálaadás a feladatom, tehát kezdem sorolni magamban, kiknek és minek mondok köszönetet. Amikor látom, hogy jön a sugárzó egység, hangnemet váltok és mint egy fanatikus fociszurkoló, biztatom a gépezetet: Élni akarok, segíts nekem. Mindent bele! Üsd, vágd a rohadékot! Aztán megijedek, hátha megérti a daganat is és megsértődik, így elhatározom, hogy holnap taktikát váltok; a sugárzó egységet továbbra is vadul biztatom majd, de a többi gép elhaladtakor inkább a rákos sejtekhez intézek majd könyörgést. Szinte észre sem veszem, amikor bejönnek az ápolók. Tehát vége?

Megvárom, míg elhúzzák az oldalfalakat, feljebb nyomják a szerkezetet, aztán próbálok feltápászkodni, óvatosan, nehogy kirántsam az infúziós csövet. Amikor kifelé megyek az öltöző felé, Ahmed kedvesen a csuklómra ragasztott kórházi dögcédulára mutat.

– Á, ma a luxuslakosztály vendége? Jó, mi? – teszi hozzá és megsimogatja a vállam. Örülök, hogy megértem a viccét, mert valójában csak kedveskedni akar.

– Nem, nem, én csak a Maratonra regisztráltam – mondom mélyen a szemébe nézve. – Tudod, versenyfutás az életért – teszem hozzá kicsit szomorkásan. Azt mondja, tudja, és biztos sikerülni fog, ne féljek. Bekísér az öltözőbe, kérdezi, segítsen-e. Intek a fejemmel, hogy egyedül is megoldom, így elköszön és becsukja az ajtót.

Aránylag hamar felöltözöm és sietek a kemós vécébe, ahol hosszan és komótosan szabad utat engedek mindennek, ami ki akar jönni. Közben arra gondolok, mellrák vagy agydaganat esetén nem lennének ilyen gondjaim. De hát engem a kutya se kérdezett arról, mit választanék a szarabbnál szarabb lehetőségek közül.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: