Kopog az eső a szélvédőn, csak az ablaktörlő mozgása az, ami megzavarja a reggeli bambulásom a dugóban.
Miközben a járdán kullogó, bőrig ázott gyalogosokat figyelem, eszembe jut, hogy ma jön az új kolléga, az Isti. Talán majd ő felvillanyoz.
Amikor állásinterjúra jött, olyan kedvesen mosolygott rám.
Ma mindent megtettem, hogy jól nézzek ki, reggel ötkor keltem, hogy hajat mossak, sminkeljek, szoknyát vettem fel és a szebbik szemüvegemet. Csak is nyert ügyem lehet – gondoltam ezt reggel hatkor.
Zuhog az eső. A nagy igyekezetben kicsavarja a kezemből az esernyőt a szél. Ahogy küzdök az ernyővel, nagy lendülettel elmegy mellettem egy autó, ami beterít vízzel. A hajam csapzottan tapad a fejbőrömhöz, a gondosan elkészített sminkem egyre lejjebb csúszik. A szempillaspirál, a vízzel keveredve, fekete folyamként ömlik a blézeremre. Ebben a pillanatban döbbenek rá, hogy a maszkom otthon maradt.
Mint egy hároméves, toporzékolva hisztizek, hogy nem, ezt nem hiszem el.
Vissza. Ajtónyitás közben kiesik a kulcs a kezemből, végigcsúszik a lábamon, ezáltal kiszakítva a 3580 Ft-os Calzedonia harisnyámat. Talán ezen a ponton kellene visszafeküdni az ágyba.
De annyi könyvet elolvastam már a pozitív hozzáállásról, hogy megpróbálom ebben is megtalálni a jót. Előbb találom meg a maszkomat, mint a napi jót. Rohanva becsapom az ajtót, és már szaladok is, mert késésben vagyok. Bevágódom az autóba. Jelenleg hét óra van, araszolva haladok a kocsisorban.
Ahogy közeledem a munkahelyemhez, egyre inkább érzem az izgatottságot, hogy vajon milyen lesz a kolléga, mert hát Ili azt mondta, hogy egy fantasztikus csávó, olyan nekem való és nincs családja sem.
Mondjuk ez elég gyanús.
Miközben éppen lepörög előttem, hogy jutunk el az első kézfogástól az első csókig, megcsörren a telefon.
– Szia kislányom, milyen idő van nálatok?
– Zuhog az eső.
– Óh, ne is mondd, itt még rosszabb. Mi a mai terved?
– A gyerekek az apjukkal vannak, én meg gondoltam, elmegyek, veszek magamnak egy új kabátot.
– Ugyan már, minek? A múltkor megszámoltam, 89 vállfa van a szekrényedben, minek ennyi gönc?
– Anya, nem kértem, hogy te fizesd ki.
– Jaja, persze, csak hát ez a felesleges költekezés… te is tudod, így, hogy elváltatok, jobban oda kell figyelned. Amikor én elváltam az első férjemtől, akkor egyedül is helytálltam, úgy, hogy közben két gyerekről gondoskodtam, és három műszakban dolgoztam. Nem volt segítségem.
– Igen anya, tudom, már mondtad.
– Jaj, kislányom, nem tudod te, milyen idők voltak azok! Most bezzeg itt ülök az apáddal, aki arra nem képes, hogy…
– Anya, most mennem kellene, ne haragudj, majd legközelebb folytatod.
Leteszem. Mintha még egy centivel kisebb lennék, és nem azért, mert az elázott hajam összeesett.
Anyu nagyon ért ahhoz, hogy vidáman induljon a reggel. Négy éve járok terápiára miatta, mert soha nem fogok neki megfelelni. Hiába költöztem el, most is érzem azt a fojtogató érzést, amivel szép lassan rámfonódik. Már pusztán a gondolataim miatt bűntudatom van. Mást ütnek, vernek, engem meg csak lassan elfojtanak. Nem tudom, mi a jobb, de ki vagyok én, hogy eldöntsem ezt.
A Waze azt mutatja, három perc és megérkezem. Ezerrel megy az ülésfűtés, hátha megszárad a szoknyám, amíg beérek. Nos, jelentem, nem sikerült, viszont úgy leizzadtam, hogy még bezsebelhetem a büdi kollegina jelzőt is.
A lift tükrében próbálok emberi ábrázatot varázsolni magamra, de esélytelen. Mi lenne, ha ma be se mennék?! Te jó ég, anyám mekkora lúzernek tartana! Jaj, kislányom, csak azért, mert egy kicsit eláztál, még nem dől össze a világ! Mondanám, hogy nem esik le a karikagyűrű az ujjadról… de már rég leesett. Ahogy hallom anyám sipítozó hangját a fejemben, miközben épp egy hullámcsatot próbálok szétfeszíteni a fogaimmal, hirtelen megáll a lift a 3. emeleten.
– HR osztály – mondja be Vanda, a lift intelligens kezelője.
Beszáll. Ő. Az új kolléga. Isti.
Olyan hirtelen vágódik be elém, hogy talán fel sem ismer. Előttem áll. Érzem a parfümje illatát, látom, hogy frissen mosott, élére vasalt inge van… meg is fordul a fejemben, vajon ki vasal rá? Az anyja, vagy ő ilyen kényszeres? Cikáznak a gondolataim, a másodperc törtrésze alatt egy kész előítélet lista áll össze bennem.
Közben végigmérem magam, olyan szagom van, mint egy ázott kutyának, izzadok, de ha nem lenne melegem, is levert volna a víz az izgatottságtól. Ő kiszáll a negyediken, én eggyel feljebb megyek, benézek Krisztihez, hátha van egy pótharisnyája és egy blúza. Szerencsém van. Bevetem magam a mosdóba, a kézszárítóval megszárítom a hajamat, átveszem az újonnan szervált cuccokat, rajzolok egy új fejet…
De nem akarom, hogy rájöjjön, hogy én vagyok az ázott kutya ábrázatú csaj a liftből. Leveszem a szemüvegem, így nem látok, felveszem a maszkot, így nem látszom…. és azzal a naiv tudattal, hogy ha én nem látok, engem sem látnak, és ha én nem látszom, mások sem vesznek észre, bemegyek a reggeli meetingre.
Nem ma lesz a hódítás napja. Megsemmisültem, nem csak ma, és ugyan főnixmadárként éledek újjá nap mint nap, néha ezek a tollak csapzottabbak, mint ahogy szeretném.