novella

Sike Orsolya: Puerto Vallarta

Csak a repjegybe meg a költőpénzbe kellene kicsit beszállnod. Gondolom, ha valami szállodaláncban szállunk meg, kedvezményt kapnánk a nevedre. Ami az én nevem is, ha úgy vesszük (kuncogott). Tudod, Albert milyen smucig, ő egy fillért sem fog adni.

Amikor Gaby a fűszeres, langymeleg toszkán paradicsomleves és a hideg előétel, a franciásan készített tapenade között bejelentette, hogy hosszas gondolkodás után úgy döntött, hat hónapra Puerto Vallartába költözik, megállt bennem az ütő, és elöntötte agyamat a vér. Legszívesebben azonnal az étterem piszkossárga falához vágtam volna a tapenade-os tányért a levessel együtt, mérhetetlen kielégüléssel nézve, ahogy a piros és barna lé egy szempillantás alatt szétfröccsen. A tányérok szarrá törnek, mindenki sikoltva felugrik, és amíg a pánik tart, jól képen törlöm ezt a zsibbadtagyú, bolond picsát. Eleve már az ebéd elején felidegesített, szemmel láthatóan még mindig azt hiszi: ha főétel helyett valami kulimászt eszik a leves mellé kenyérrel, az olyan, mintha nem is enne semmit.

Gaby, mintha nem is a húgom lenne, vér a véremből: világéletében megátalkodott hülye volt, egyetlen alkalmat sem szalasztott el, hogy feldühítsen.

Vártam tíz másodpercet, vettem egy mély levegőt, a ropogósra keményített szalvétával megtöröltem a szám mindkét sarkát, majd higgadtan annyit mondtam:

– Te teljesen megbolondultál?

Gabynak szeme se rebbent. Szenvtelenül sorolni kezdte az ócska érveit. Hogy neki ez jár. Hogy amikor én elköltöztem az egyetem miatt, akkor ő maradt otthon és törődött a szüleinkkel. Hogy később meg a gyerekekre áldozta minden idejét. Meg arra az idióta férjére, Albertre (akit mellesleg mindig is utáltam). Meg hogy ő amúgy már húsz éve festeget. Olajjal, vászonra, titokban. De a titkolózásnak most vége. Most eljön az igazság pillanata, mindenki bekaphatja. A férje is, meg a gyerekek is. Én is, természetesen. Engem, mint egyetlen testvérét, mindig is versenytársnak tartott, pedig nekem csak azért volt könnyű, mert nem nőnek születtem. Előttem minden ajtó megnyílt. Elsőszülöttként, fiúként anyánk meg apánk mindenben engem támogatott. Őt meg mindenki kiröhögte, ő volt a másodosztály, a Segunda Division. De ennek egyszer és mindenkorra vége! Ő megy Puerto Vallartába, Mexikóba, a bolond barátnőjével, azzal az idióta, alkesz Mariával, aki telebeszélte a fejét, és elhitette vele, hogy még lehet belőle valódi festő. Ő megy, csá. Viszlát. Egyszer és mindenkorra. Én bekaphatom, és a többiek is velem együtt.

A hosszú, teátrális monológ után úgy tűnt, Gaby elfáradt. Utolsó cseppig kiitta a szépen levegőző vörösbort az asztalon álló metszett kristálypohárból, és máris a még félig telt üveg felé pislogott. Lesütöttem a szemem, ujjaim idegesen doboltak a vakító, hófehér abroszon. Egyszerűen nem méltó, hogy ez a boszorkány lett a húgomból. Ő is a kezével babrált, szépen manikűrözött körmei végigszántottak hullámos, fekete haján. Sóhajtott.

– Manuel, te ezt nem értheted. Nekem is élnem kell egy kicsit már. Mit gondolsz, velem mi történt az elmúlt harminc évben? Elárulom neked: a nagy büdös semmi.

­– Jó, jó, de miért pont Puerto Vallarta? Mexikó, az isten szerelmére! Nem tökmindegy neked, hol pingálod azokat az istenverte szarokat?

Ekkor kishíján elsírta magát, de még időben sikerült lenyelnie. Puerto Vallarta gyönyörű hely, ha nem tudnám, mondta. Bizonyára ismerem. Ő évekkel ezelőtt hallott róla először, több ismerőse is nyaralt ott, nagyon kellemes. Igazi művészparadicsom, lehet, hogy ez elkerülte a figyelmem, ami elég ciki, ha már ilyen sokra vittem a divatszakmában. A partról látni a tengerben boldogan lubickoló, ezüsthátú delfineket. Maria minden vágya, hogy egyszer eljusson oda!

Gondolatban hozzátettem: te is csak azért, mert miattam lehetőséged volt rá, te ostoba tyúk. De nem szóltam semmit. Fölösleges. Minden épeszű ember tudja, hogy Puerto Vallarta a síkagyú amerikaiak számára felépített, cukormázzal lefújt turistafosztogató, ahol ezt a két nőt garantáltan mexikóinak fogják nézni az első pillanattól. Micsoda szégyen.

– És Albert meg a gyerekek mit szólnak a remek ötletedhez? – kérdeztem jobb híján.

­– Semmit. Albert kivan természetesen, még azzal is megvádolt, hogy talán van köztünk valami Mariával! Agyrém. A gyerekek flegmáznak, szerintem nem hiszik el – csavargatott Gaby idegesen egy tincset a feje tetején.

–Jól van, esetleg majd beszélek a fejükkel, ha megemésztettem ezt az őrült és teljesen eszement ötleted. – Adtam meg lassanként magam, nem is értettem, miért. Aztán nyeltem egyet, mert tudtam, hogy a családi hagyományokhoz híven nekem kell majd finanszíroznom ezt a hosszú és valószínűleg igen költséges vakációt. –  És mennyibe fog ez nekem kerülni?

Gaby ekkor mosolyodott el először. Számított a kérdésre.

– Nem sokba. Csak a repjegybe meg a költőpénzbe kellene kicsit beszállnod. Gondolom, ha valami szállodaláncban szállunk meg, kedvezményt kapnánk a nevedre. Ami az én nevem is, ha úgy vesszük (kuncogott). Tudod, Albert milyen smucig, ő egy fillért sem fog adni.

Hát igen, neked meg, mivel az utóbbi harminc évben elfelejtettél dolgozni, nincs egy vasad sem – egészítettem ki a megjegyzést, ismét csak gondolatban.

– Csak a repjegybe meg a költőpénzbe, Gaby? Az igazán semmiség!

­–Manuel, ne játszd itt nekem az álszentet! Te aztán tényleg ne! Azok után, amit mindannyian tettünk érted, a karrieredért, Mamával és Papával együtt! És utána nem láttunk évekig!

– Jól van, jól van, na, majd utalok amennyi kell, csak küldj egy mailt a költségekről az asszisztensemnek – legyintettem.

Lehet, hogy a kelleténél idegesebben reagáltam erre a Puerto Vallarta-i ötletre, de egyébként is gondterhelt voltam a három nappal ezelőtti szülinapi blama miatt. Szerettem volna méltón, dekadensen megünnepelni az évfordulómat, azaz adni a spanyol művészvilág krémjének egy ordas nagy pofont – de nem jött össze, legyen elég ennyi. Ezek után ez a kis pumpolás már egyre megy, pláne, hogy a húgom az első és az egyetlen személy, akit hajlandó vagyok fogadni ezalatt a tetves madridi kirándulás alatt. Illetve még valakit rajta kívül.

– Gaby, azért megengeded, hogy amíg itt vagyok a városban, beszéljek Alberttel? Kíváncsi lennék, ő mit szól ahhoz, hogy fél évre elhúzol egy másik kontinensre a világ legmegbízhatatlanabb pihent agyú nőjével, akivel – ki tudja – talán tényleg van köztetek valami???

Vártam, hogy Gaby ordítani kezd, de ehelyett megint elővette a hajcsavargatást, tanácstalanul forgatva közben a szemét.

– Persze, kezdd csak te is ezt a baromságot mondogatni. És hogyne, Maria a bolond, amikor ő az egyetlen, aki kicsit is ki akar rángatni engem ebből a penészből, meg a depresszióból!  Albertből elegem van. Elég, ha meglátom azt a kenetteljes pofáját, már felmegy a vérnyomásom. De beszélj vele, ha akarsz. Örülni fog, ha felkereshet a Four Seasons-ben, gondolom, te ki se teszed a segged, amíg itt vagy.

Az utolsó mondat alpári megjegyzése kicsit szíven ütött, bár Albertről én is hasonló véleménnyel voltam. Mindenesetre – forgattam ujjaim közt a poharat némán – ha már az igazságot keressük, azt minden oldalról meg kell vizsgálni. Ennyit megtanultam vénségemre. Gondoljuk végig… Puerto Vallarta, Gaby Mariával…

Újra szemügyre vettem a húgomat. Ki tudja, lehet, hogy igaza van. Felnőttek a gyerekei, megteheti. Lehet, hogy jobb is, ha megy. De Maria a lehető legrosszabb ötlet. Ettől vissza kell tartanom, akkor is, ha van valami köztük, akkor is, ha nincs. Albert, Maria, csöbörből vödörbe. Gabynak normális társaság kellene, barátok, akik mellett fejlődhet. Akik megmutatják neki, mi a valódi, nagybetűs Művészet, mi csupán ócska látszat. És akik nem hagyják, hogy átbasszák az első sarkon.

Biccentettem egyet, megragadtam a borosüveg nyakát, és újra töltöttem mindkét pohárba. A lágyan elomló, bíborszínű ital most is elkápráztatott. Ha minden szar is Spanyolországban, a Riojában azért még meg lehet bízni. Ittam egy kortyot, azonnal elolvadt a nyelvemen a savanyú, gazdag íz, mint egy fekete bársonnyal borított, fénytelen és néma atomrobbanás. Éreztem, ahogy másodpercek alatt megindul a vérkeringésem. Hagyjuk a múltat, bármi is volt. Sose késő új lappal indítani!

–Tudod mit, Gaby, igazad van. Kell neked is egy kis pauza. Menj el Puerto Vallartába, fogd fel úgy, mint elő-karácsonyi vagy születésnapi ajándékot tőlem, bármikor is van egyik vagy másik. Mindent fizetek. Fessél, mit bánom én. De! Van cserébe egy ajánlatom: veled megyek én is. Pont erre lenne szükségem, egy tanítványra, az isten verje meg! Így igazságos. Végre tényleg visszaadhatok valamit a sok év külön-létből, ugye?

Gaby ledöbbent tekintete sokáig velem maradt, évek múlva is emlékeztem rá. Megremegett a keze, de állta a sarat. Egyetlen hang nélkül felvette a metszett poharat, koccintott velem, lehúzta egyben, és lekonyuló szájjal ugyan, de áldását adta a közös útra.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: