vers

Kelemen Ágnes: Szélhámos nyár

Tavasz volt, téged csak egy pillanatra láttalak.

A fecskéket figyeltem, mögöttük az új nyarat.

S, hogy közben mi volt,

Talán, a gólyák tudják a villanypózna tetején,

Hogy szerelmes lettem, utólag értesültem én.

Először, tényleg nem gondoltam rád többé.

Azután nem érdekelt más, sem íratlan törvény,

Sem az univerzum.

S a megírt sorsban mindenkinél jobban hittem,

Te léteztél csak. Te, és veled együtt minden.

Megváltozott. A sors, a világ, az évszakok,

Végtelen éjszakákba fordultak a nappalok.

Az éjjel, a nappal,

Végül te kergettél az őrületbe teljesen,

A mindennél is jóval többé váltál, kedvesem.

Ereimben áradó alkohol, bénító drogom,

Hamisan fénylő, részegítő esthajnal csillagom…

Hát legyen itt vége.

Inkább a hiányod öljön meg, mint te magad,

Tudod, ha nem vagy, képzeletben mindent szabad.

Ott gondolhatlak az isten elkapott lábának,

Csodának, mágiának, magának a sátánnak.

Én írom a sorsot.

Úgyhogy nem akarok többé hallani felőled,

Én te lettem, te a minden. Elég volt belőled.

Ennyi. Azt hittem, mire jön a tél, odaígérhetem

Az emléked a vastag, nehéz hófellegeknek.

Aztán, csak álltam ott.

Mikor már úgy volt, az ősz visz jó messzire mindent,

A sors nevetett. A nyár ment, és itt felejtett téged.

Kaposvár, 2019. december 14.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: