novella

Kozma Lilla Rita: Utcamesék (részlet)

Néztem a sárgás bőrű, sápatag arcát, ami már közel sem volt olyan, mint amikor megismertem. Emlékszem, a szélső dohánybolt korlátjánál fogódzkodott, sörrel a kezében. Akkor valahogy más volt az arca. Vagy csak én akartam másnak látni. Nem tudom.

Kovács bácsi története

Kovács bácsi a mentőautó matt ablakán bágyadtan nézett kifelé. Én tördeltem a kezeimet és nem tudtam levenni a szemeim róla. Láttam, ahogy a sofőr kelletlenül vágja be maga mögött az ajtót, ahogyan fertőtlenítőt nyom az egyszer használatos kék kesztyűjére. Persze, amikor egy pillanatra összeért a tekintetünk, arrébb néztem. A leheletet úgy lehetett látni a levegőben, mint a tömény füstöt. A kezeim már majdnem lefagytak, amikor a zsebembe mélyesztettem és lenéztem a sötétbarna, oldalt rózsaszín csíkos bakancsomra. Kovács bácsit már nem láttam, amikor a mentőautó elindult, aztán befordult a sarkon. Meredten néztem utána, percekig álltam ott megdermedve. Aztán megszólalt valami csengő a fejemben, akkorra már sokadjára. De nem tudtam, mi ez mélyről jövő érzés, ami mindent körbeölel bennem. Ez volna a tehetetlenség érzése? Az, amikor már látod, hogy nincs semmi, de te mégis akarod, hogy legyen valami. Hogy mindenáron akarod. Két kézzel kapaszkodsz utána, mész mész, aztán semmi. A végén meg mi marad? Az a bazi nagy üresség. Ezt érzed minden egyes döntésnél. Hogy a végére nem marad semmi. Az egészből, de leginkább belőle. A napjaidat a csend veszi körül. Felkelsz, bemész, leteszed a holmidat a kisasztal előtti székre, leülsz, támasztod a fejed, és nem érted, mi történik. Mintha megállt volna az idő, és nem akarna semerre sem mozdulni. Felpillantasz a mágnestáblára, a sötétfekete írásod Kovács bácsi nevével ott díszeleg a „Kórházban” oszlopban. Eldöntöd, hogy érdeklődsz, mégis hogy van. Hogy mire lehet számítani. Kint farkasordító hideg van, a fákat fújja a szél. Ülsz a számítógép előtt, a gombos telefonba pötyögöd be a kórház számát. A kakaós csigád félbehagyva terül az asztal sarkában. „Kérem, várjon, míg az osztályos nővér felveszi a vonalat.” Aztán vársz. Vársz, vársz, vársz. Nézed, hogy a csigád leesik a földre, próbálsz utánakapni, de a telefon zsinórja nem ereszt. Száraz a szád, a vonal meg olyan recsegő, hogy alig hallasz valamit. Igen, igen, tegnap vitték be a Lehel térről. Igen, szociális munkás vagyok. Próbáltunk lábadozót intézni, igen, tudom, azt nem olyan könnyű, segítene? Segítek. Bontjátok a vonalat.

Kovács bácsi őszes hajú, szakállas, bajszos úriember, aki derűs önmaga maradt. Nevetett a rossz vicceimen, amiket tőle tanultam. Mosolygott a zöld katonai takarókon, a konzerveken meg a pezsgőtablettákon is. Kovács bácsi őszinte tekintetében megláttam magamat.

„Miért nem érdekel az senkit, hogy én mit szeretnék?” – kérdezi Kovács bácsi ingerült hangon.

Pár percre át is fut az agyamon, hogy igaza van. Felnőtt ember, aki nem akar semmi mást, csak élni az életét, ahogy mindenki.

„Jó lesz ott magának, Kovács bácsi! Ott kihúzza a telet, higgye el, minden rendben lesz” – válaszoltam neki. Hogy a fenébe ígérhetek ilyet? Tudja ő, hogy már semmi nem lesz rendben. Már olyan régóta van utcán, hogy nem hisz abban, hogy valami rendben lesz. A minap mesélte, hogy amikor fiatalokat lát az aluljáróban, visszahúzódik a takarók alá. Fél a bántástól, a tekintetüktől. Meg szégyelli magát. Ezt nem mondta, de láttam rajta. Minden egyes „nem megyek én, angyalom, sehová se be, meg a jó itt nekem, majd, ha nagyon hideg lesz” mondatában. Akkor is, amikor szétterülve feküdt a jéghideg betonon mínusz tízben. Ott feküdt kifejezéstelen tekintettel és várt. Mondanám, hogy biztosan ránk. De nem hiszek benne. Felmentésre várt igazán, azt hiszem. Valakire, aki azt mondja neki, hogy most már soha többé nem kell ingyen adományt elfogadnia. Valakire, aki azt mondja, hogy lakhat nála. Vagy valakire, aki feloldozza minden bűne alól.

Hosszú folyosó vezet a szobájához. Már kívülről tudom az utat. Kopogok, belépek az ajtón, leteszem a csomagot az éjjeliszekrényre és várok. Azt mondja a nővér, aki épp infúziót köt be egy öregembernek, hogy nemrég aludt el, szerinte hagyni kellene pihenni, és később visszajönni. Kihúzom az ágy alól a kis kerek fehér puffot, kicsit megpihenek. Várom, hátha felébred és el tudom mondani neki, hogy most ennyi holmit tudtunk csak hozni, és igen, tudom, hogy cigaretta nincs benne, de hosszasan ígérném, hogy legközelebb lesz. Csak tartson ki addig, és ne bóklásszon semerre.

Kovács bácsi hajlamos volt szökdösni a kórházakból. Kivéve, ha volt cigarettája. Az mindegy volt, hogy milyen, csak legyen. Szeretett pöfékelni. Egyszer, mikor rákérdeztem, hogy úgy mégis egy nap mennyi fogy el, azt mondta, hogy nem akarom én azt tudni. Azt meg pláne nem, hogy miből van rá mindig pénze. Mert ő nem koldult. Csak mindig mindent elfogadott, amit a járókelők adtak neki. Igaza volt, én sem tettem volna másképp.

Nem igazán volt arra példa, hogy panaszkodni hallottam volna. De mikor legutóbb bent voltam nála, sápadt tekintetével csak annyit kérdezett, hogy mi van a többiekkel. A barátaival. A sorstársaival. Mert nem látogatták meg egyszer sem. Bezzeg őneki az első lett volna, hogy menjen a kórházba, ha Julis vagy Jenő bekerül. De még a Gézát is megnézte volna. Pedig vele nincsenek is olyan jóban. De higgyem én el, hogy ő mindenkit megnézett volna. Legalább egyszer.

Néztem a sárgás bőrű, sápatag arcát, ami már közel sem volt olyan, mint amikor megismertem. Emlékszem, a szélső dohánybolt korlátjánál fogódzkodott, sörrel a kezében. Akkor valahogy más volt az arca. Vagy csak én akartam másnak látni. Nem tudom. Ott álltam vele szemben, és nekem szegezte a kérdést: miért? Lehet, hogy arra értette, amit én már hónapok óta nem tudok megfejteni magamban. Erre sem tudtam a választ. Ahogyan arra sem tudtam, hogy a többiek miért nem látogatják. Miért nem tudják, hogy Kovácsnak ez fontos? Éreztem, hogy valamit vár, hogy szóljak. De nem tudtam.

Az aluljáró az ő igazi otthona. Ezt mondta, amikor megannyi cókmókkal beszálltunk az autóba. Elindítottam az autót, bekapcsoltam a fűtést, és elindultunk. Útközben Kovács bácsi szótlan. Mintákat rajzol a párás ablakra.

Fékezek, megállok. Társammal kisegítjük az öreget az autóból, elindulunk lefelé az aluljáróba. Összehúzom a kabátomat. Kovács bácsi megágyaz a szokott helyén, a jegyautomaták árnyékában. Már amennyire el lehet ott férni. Hálózsákot terít le, pléddel takarja. Nyugovóra tér, eljövünk.

Üresség. Újfent ezt érzem.

Olyan ez, mintha valaminek háttal, valamivel szemben létezne körülöttem minden. Nem szólok. Elfordítom a kulcsot, gázt adok. Magamban morgolódok valamit arról, hogy ennek nem így kellene lenni, kinyitom a szám, becsukom a lelkemmel. Hullani kezd a hó, alig lehet látni a kivilágított körutat. Az ablaktörlőt a legmagasabb fokozatra kapcsolom, idegesít a csapkodása. Mellettem a kollégám csendben figyeli a padokat. Általában akkor szól, ha szerinte meg kellene állnunk. Nem túl bőbeszédű. Néha azt hiszem, hogy csak velem nem beszélget. Hogy csak én nem tudok róla semmit. Mert bezzeg a többiek. A többiek azt is tudják, hogy melyik a kedvenc kajája, meg azt is, hogy milyen meccseket néz a tévében. Csendben ül az anyóson és bámul kifelé az ablakon. Pedig most annak örülnék igazán, ha beszélni kezdene. A semmiről, a mindenről, magáról.

Azon gondolkodom, hogyan kezdhetnék beszélni Kovácsról. Az érzéseimről. Addig-addig ízlelem magamban a szavakat, hogy megérkezünk a következő helyszínre. A kolléga kipattan a kocsiból, rágyújt egy cigire. Szerintem már várt erre. Szótlanul sétálunk egymás mellett a kopár Margitszigeten, és egyszer csak megszólal.

– Nem tudom, mi lesz így a Kováccsal – morogja maga elé, és rászív egyet a cigire.

– Kimegyünk hozzá minden nap, ahogy eddig, aztán meglátjuk majd.

Igazán el sem hiszem a válaszomat. Azt is gondolom, hogy érzéketlennek tart miatta. Vagy nemtörődömnek. Valahogy mindig ezt érzem vele kapcsolatban. Egyszer egy kedves barátom azt mondta, nem az a fontos, hogy én mit gondolok, hogy mások mit gondolnak, hanem az, amit mások valójában gondolnak. De igazság szerint ez sem fontos. Szeretném elmondani neki, hogy mennyire megérint Kovács bácsi ügye. Az, hogy valamiért mindig kudarcba fulladunk. Szeretném megérteni, hogy miért. Megint csendben maradok. Némán sétálunk tovább egymás mellett.

Már későre jár, amikor újra bekanyarodunk Kovács aluljárója irányába. Kerestük, de nem találtuk az automaták árnyékában. Benéztünk minden zegzugba, még a dohányboltba is. Hátha. De nem találtuk sehol sem. Csak a bazi nagy üresség maradt utána.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: