novella

Szalontai Erika: Felejtés blues

Az egyik reggel egy elegáns, fekete bundás nő pénzt vett ki a falba épített automatából. Rájuk nézett, zavartan megrezzent, és letett a takarójukra egy ezrest.

A férfi egy hátizsákban és két szatyorban hordta az életét. Az egyikbe pokrócokat gyűrt és egy megviselt, barnás foltokkal tarkított matracot. Összetekerte, erős madzaggal kötötte át, úgy hurcolta magával. Ha valahol lefekszik, ne az a kemény és hideg beton legyen!

A másik szatyorban egymásra gyömöszölt pulóvereket őrzött. Vastagok voltak, szürkék és barnák, a lakótelep szemetesében találta őket. A többi ruháját állandóan magán viselte, a teste mégis mindig átfagyott. Az a huncut szél befújt alájuk. Hiába dugta be őket a nadrág korcába, mindig volt egy rés, ahol utat talált a testéhez, a bőréhez. A csontjai ilyenkor szinte megdermedtek, törékenyek lettek. Néha megpróbált felidézni magában egy kályhát, amiben pattog a tűz, és néha megroppannak benne a fahasábok. Egyre kevésbé sikerült.

A hátizsákban kenyérvégek is gyűltek, kicsit penészesek vagy kőkemények. Néha elrágcsált egy kis darabot, amikor sajgott a gyomra az éhségtől.

Hogy keveredett mellé az a nő, nem tudta. Hogy hol és mikor? Egyszer csak ott volt, és követte őt, mint egy hűséges kutya. A férfi néha ránézett a felpüffedt arcra, a hidegtől vörösre csípett kézre, mert a nő állandóan azt dörzsölgette, hogy ne fázzon annyira. Vagy talán viszketett a fagytól, ezt se kérdezte meg tőle soha. Ormótlan teste volt a sok rétegnyi ruhában, a vastag kabátban, aminek hatalmas válltömése is volt. Ezt a férfi mulatságosnak találta. Úrinők hordanak ilyet, nem egy csavargó.

Minden éjjel máshol aludtak. Néha összebújtak egy ritkás erdőben vagy egy elhagyott, kihalt állomásépületben. Éjszakánként vonatok zakatolása kísérte az álmukat. A hangjukra mindketten felültek, és nézték az embereket az elsuhanó szerelvényben. Nem is az utazást irigyelték, hanem a meleget, a puha vonatüléseket.

– Emlékszel még? – fogta meg ilyenkor a nő kezét. – Biztosan te is utaztál ilyen vonaton. – De a nő csak a fejét csóválta, és egy szót suttogott a fülébe: felejtés.

Máskor egy mélyre ásott veremben gömbölyödtek össze, ahol nedves földfalak védték őket. A nő ilyenkor hozzásimult, vacogott, ő pedig dörzsölgette a hátát. Végigfutott a keze a gerincén, kidudorodtak rajta a csigolyák, mintha nem is lenne körülöttük hús. Vékony és csontos, nyelt egy nagyot, jobb életet érdemelne. Nem beszéltek sokat, csak rövid szavakat, mondatokat. Még a nevét sem kérdezte meg, minek az?

Amikor igazán hideg lett, egy bolt mellé költözködtek. Nekitámasztották a hátukat, úgy aludtak. A benti melegből jutott egy kicsi nekik is a falakon keresztül. Legalább egyetlen oldalról védte őket a széltől, ami állandóan ott táncolt körülöttük.

Figyelték az embereket, akik a boltba mentek, később pedig gőzölgő kávéval és barna papírzacskóval jöttek ki. Az illat alapján igazi, forró péksütemények lehettek benne. A járókelők átnéztek rajtuk, mintha láthatatlanok lennének. Lehet, hogy azok is voltak. Áttetszővé váltak, lassan eltűnőben ebből a világból.

Az egyik reggel egy elegáns, fekete bundás nő pénzt vett ki a falba épített automatából. Rájuk nézett, zavartan megrezzent, és letett a takarójukra egy ezrest. Szép volt az a pénz, kék színű, mint a nyári égbolt és ropogósan friss. De nem engedték be őket a boltba. Elmentek a Keletihez, az éjjel-nappalihoz, ahol egy nagydarab eladó állt a pult mögött. Amikor a csavargó átnyújtotta neki az ezrest, a férfi nem fogadta el. Telepakolt egy szatyrot friss zsemlével. Mellétett egy üveg bort, egy darab parizert, sajtot, és kávét nyomott a kezükbe műanyag pohárban, ajándékként. Hosszú ideje nem laktak már ilyen jól.

Két nap múlva elzavarták őket a bolt mellől, valaki jelentette, hogy közterületen fekszenek. Zavarták a betonlátványt, a rendes munkásemberek reggeleit. Akkor megint máshová mentek, mert nem volt helyük sehol.

Olykor, mikor köd ülte meg a várost, leköltöztek egy aluljáróba. Legalább a fejük védve volt a vastagon terpeszkedő párától, nedvességtől. De nem szerették a helyet. Túl sok volt az inger, a zaj, a tömeg, ami folyamatosan hömpölygött mellettük a mozgólépcsők irányába. Zavarta őket a sok álmos, fáradt arc, a kényszeredetten munkába igyekvők lemondása. A nő ilyenkor a férfi fülébe suttogott újra: felejtés.

Egy éjszaka bemásztak egy kovácsoltvas kerítésen egy elhagyott kertbe. Hátul, a nyitott fészerben nyárról megmaradt virágosládák, cserepek sorakoztak egymásra halmozva. A nő percekig forgatta, simogatta őket, mintha emlékezne. Kigöngyölték a matracot, összekapaszkodtak rajta, úgy aludtak el, hogy le ne guruljanak róla, mert nagyon keskeny volt.

Hajnalban egyszerre ébredtek fel. Egy közeli házból zene szólt. – Blues – suttogta a férfi, és fájdalmasan megrázkódott a hangoktól. Először egy gitár sírt fel, aztán megszólalt egy rekedt hang, és régi emlékekről énekelt. Az utcai lámpa körül, mesebeli fényben, fehér pelyhek szállingóztak.

– Emlékszel? – kérdezte a férfi, a társa pedig bólintott. – Most nem akarunk semmit felejteni – suttogta a férfi fülébe. A csillagkristályok megmaradtak a ruháikon, vékony rétegben lepte be őket a hó. A férfi akkor meghajolt a nő előtt, táncra kérte. Lassan lépdeltek, összekapaszkodva, ringatózva, halkan dúdolták el egymásnak az emlékeiket…

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: