Nálunk a családban nem volt fellelhető se hálózsák, se sátor, de Dóra azt mondta, lesz sátor, ezen ne aggódjak. Egyedül pakoltam össze, szóba sem jöhetett, hogy tizenhét éves létemre anyám felügyelje a ruháim sporttáskába kerülését. Arra gondoltam, míg a másoktól örökölt, bolyhos és fakó cuccaim közül próbáltam kiválogatni a vállalhatóbbakat, hogy nyár közepén bizonyosan meleg lesz. Semmi egyébről nem kell gondoskodnom, mint rövidnadrágról, fürdőruháról, pólóról. Persze legyen csinos ruha is, mert hátha elmegyünk diszkóba, és hátha a diszkóban, azokban a különös villódzó és forgó fényekben, ahol még az ismerős arcok is egyszeriben izgalmasabbakká változnak, eszébe jut Zsoltinak, hogy mióta néz már tétlenül engem, s hogy én mióta nézem őt.
– A vonat csak Celldömölk, Boba, Devecser, Ajka állomásokon áll meg – a hangosbemondó négyszer-ötször is elismételte ezeket a városokat, melyek közül nekem csak az első mondott valamit, még sosem jártam ott sem, de oda igyekeztem, ott csatlakozik majd hozzám Dóra, hogy együtt felszálljunk a Balatonra tartó szerelvényre.
A vagonban forrón sütött a karcos ablaküveg, a zökkenő fékezéseknél folyton az arcomba lebbent a poros, vastag szövetfüggöny. Jobb lett volna talán behúzni, akkor nem főzött volna meg elevenen a prizmán szinte füstölgő nap, de úgy meg nem láttam volna ki, és akkor az utastársakkal kellett volna farkasszemet néznem, melyhez semmiféle bátorságot nem éreztem magamban. Vagy lehunyhattam volna a szemem, hogy úgy tegyek, mintha nyugodtan aludnék hőségben és idegenektől körülvéve egy csattogva zakatoló járművön, de ezt megjátszani meghaladta minden képességemet. A műbőr üléshez ragadt a meztelen combom, mire végre beértünk Cellbe, és Dórával a peronon, mint két málhás ló sodródtunk egymás mellé, szabad kéz híján üdvözlés nélkül. A nagy rántással indult balatoni szerelvényen Dóra azonnal beszélni és enni kezdett, a kettőt egyszerre. A margarinos, szalámis szendvics fényes csíkokat rajzolt minden harapásnál az arcára, én pedig álmélkodva néztem, milyen fesztelen, milyen természetes, milyen jó neki. Azt magyarázta széles karmozdulatokkal, hogy amit hozott, az egy vadonatúj sátor, kétszemélyes, és Heni meg én pont elférünk majd benne, vagy a három fiúból kettő is akár, meglátom majd, milyen tágas, és egész egyszerű felállítani. Bólogattam izgatottan, még sosem aludtam sátorban, és úgy képzeltem, hogy a békahangos éjszakában milyen jó lesz valakihez hozzábújni, titkokat sugdosni egymás fülébe, kuncogni a mögöttünk álló nap strand-élményein.
Révfülöpön fél órát gyalogoltunk az összes cuccal, míg ráakadtunk egy kempingre, ami igazából egy zuhany-blokkból meg egy füves udvarból állt. Ledobtuk a málhát, kifizettük a sátorhelyre a fejenként ötszáz forintot, kicsit fájt a néhány ezresemből ezt odaadni, de gondoltam, majd – mint tányér közepére a kevés ételt – összehúzom az igényeimet, amik amúgy sem olyan nagyok. Aztán visszamentünk a buszpályaudvarra és megvártuk, míg a többiek járata becammog Sümegről. A fiúk első napirendi pontként hallani sem akartak a kempingben való letelepedésről, inkább, mint vadászó ősemberek, kocsmát kerestek nyomban, hátukon a teherrel, nyomukban az asszonyokkal, vagyis lányokkal.
Álmodozva néztem Zsoltit, ahogy a sör hideg habját lenyalja a felső ajkáról. Egy pohár csapvíz árválkodott előttem, megkóstoltam volna a sört is, de csak Zsoltiét, és leginkább a szájáról szerettem volna. Zsolti nemigen vett tudomást rólam, nagyon bugyuta vicceken röhögtek, Dóra kiválóan be tudott illeszkedni ebbe a sehonnan sem induló, sehova sem vezető társalgásba. Az osztály legszebb csaja, Heni csendben ült velem egy darabig, aztán amikor elfogyott a söre, kiment a mosdóba, és visszafelé, mintha csak véletlenül tenné, leült Kristóf mellé. Így szorongtak ők a szemközti padon, míg nekem jutott egy egész üres. Kényelmesen elfértem, mégis pont a kényelmetlenségtől zsugorodott olyan kicsire a gyomrom, hogy a vizet sem bírtam kikortyolni a pohárból.
Öt óra felé enyhült valamicskét a meleg, árnyékba borult az üres kempingben a szerény sátorhelyünk. A fiúk röhögve és folyamatosan Dórát ugratva próbálták a három sátrat felállítani, aztán mindenki behányta a cuccát, össze-vissza, ahogy eszébe jutott, az én nyikorgó fülű sporttáskám a kis piros sátorba került, Zsolti utánavetette a terepzöld katonai zsákját. Megdobbant a szívem, ahogy a két nagy táskát néztem egymáson, mint két jóbarát, vagy annál több, mert összesimulva…
Esni csak azután kezdett, hogy megmártóztunk a langyos Balcsiban, és találtunk egy fedett büfét, ahol a többiek nézhették a foci EB-t. Sült krumplit ettek, pár szemet én is bekaptam, amikor megkínáltak, magamnak nem mertem venni, féltem, hogy a hátralévő három napra nem lesz elég a pénzem. A krumpli meleg volt és sós, nagyon lassan rágtam, hogy a nyálammal keveredve keringőzzön a számban, mintha mindjárt leves is volna. A meccs sokáig tartott, a srácok hangosan kiabáltak, én nagyon unatkoztam, mert Dóra és Heni ugyanolyan boldogan nézték a pici képernyőt a büfé ablakában, mint a fiúk, nem akartak lányos dolgokról beszélgetni velem, se sétálni, se a vasúti felüljáróról nézni a fényeket a tó körül. A büfés kilenckor megszánt minket és kisütötte a maradék palacsintatésztát, végre enyhült kicsit a gyomrom korgása, nem bántam, hogy a többiek elmarták az összes kakaóst és nekem hagyták a két lekvárost. Bőrig áztunk hazáig, a zuhanyzóban több volt a padlón a sár, mint a csőben a meleg víz, én a leghátsó fülkében hallgattam, hogy Dóra sikítozik, mert hol Zsolti, hol Kristóf, hol az eddig csendes Balázs ugrottak be a bezárhatatlan ajtón, hogy kilessék szőke és vékony barátnőm idomait. Engem békén hagytak.
Nem sok értelme volt a zuhanyzó párájában szárítkozni, mert az egyre sűrűbben zuhogó esőben kellett aztán hálóingben visszavergődni a sátrakig. Akkor már csupa libabőrré változott a testem, de várakozva gondoltam arra, hogy a zseblámpa fényében otthonosan berendezem majd azt a kis háromszöges lakot, ahol talán Zsoltival fogok aludni. Vajon, milyen lesz megmelegedni mellette? Zsolti zsákja már nem volt az enyémen, mikor négykézláb bekúsztam a nyitott cipzáron, de arra a következtetésre jutottam, hogy elvitte magával a fürdéshez. Majd mindjárt visszajön… Az egyik sarokba toltam a szépen összerendezett pakkomat, bebújtam a pokróc alá, és álmodozva vártam. A szöszmötölések odakint felerősödtek, a fiúk kurjongatva tértek vissza a fürdésből, majd tisztán kivehető volt, hogy a két másik sátornak felhúzza valaki a cipzárját.
– Ne, már! Itt nem fértek el! – méltatlankodott Dóra, aztán pont úgy nevetett, mint akit csiklandoznak, s azt a csiklandozást szívesen veszi.
– Kristóf, te hol a szarban vagy? – ordított ki a sötétbe Zsolti.
Nem jött rá válasz, így megtoldotta az előbbi kérdését azzal, hogy „Hol vagy, te mocsokláda?” Mire Heni nyugodt, bársonyos hangját lehetett hallani:
– Nálam.
A bokámtól kúszott fel a vacogás, belerándult mindkét térdkalácsom. Az eső kérlelhetetlenül verte a sátor tetejét, de a zaj sem tudta elnyomni a másik két alvóhely féktelen viháncolását. Dóra ál-haraggal korholta Zsoltit és Balázst, amiért nem hagyják aludni, a fiúk erre törvénytelenül röhögtek, újra és újra. Heniéktől néha kihallatszott egy fojtott sóhaj és nyögés, hol női, hol mutáló, hol mindkettő. Átöleltem a mellkasom, hogy lefogjam a reszketést, hasztalan. A vékony pokróc nem segített, kellett volna az a hálózsák, amit még sosem próbáltam, de akkor úgy véltem, kályhameleg lehet. Egy olyanban bizonyosan nincs fagyott lábfej, borzongó derék és nyilallóra keményedett mellbimbó. Oldalra fordultam, felhúztam a térdeim a mellkasomhoz, összeszorítottam a fogsorom és próbáltam magam elé idézni a napsütéses reggelt, amire ébredünk majd… Három napig esett.
A csinos Samsonite bőröndöt az első fizetésemből vettem. Könnyedén lendítettem fel az Intercity kényelmes ülései fölé erősített csomagtartóra, meg sem tántorodtam a magassarkúban. Menetiránnyal szemben ültem le, magam alá simítottam a szűk szoknyát, és nyomban felnyitottam a laptopot, hogy a cikket még egyszer átnézzem, mielőtt leadom. A szöveg silabizálása közben hirtelen, ok nélkül néztem fel a monitor képernyőjéből. Egy barna szempár nézett rám kedvesen. Helyes pasi. Halványan elmosolyodott, mikor észrevette, hogy észrevettem, és nem keresett alibit a tekintetének.
– … Boba, Devecser, Ajka állomásokon áll meg – kiabált bele kettőnk szempár-lassúzásába a hangosbemondó.
A hideg a forró fűtőtest mellől támadta meg a harisnyás bokám, felsétált a térdemhez, be a szoknya alá, fagyossá tette az ölemet. Visszafordultam a szövegszerkesztőhöz, és a szembogaram fókuszából el sem engedtem a betűket a végállomásig. A barna szempárt azonnal elfeledtem, csak a fázás, az nem akart szűnni.