Ma én vigyázok a húgomra, nincs más, mindenkinek dolgoznia kell. Egy kicsit izgulok, korábban is keltem a szokásosnál, hogy mindent időben előkészítsek, mielőtt felébred. Végiggondolom a teendőket: öltözés, reggeli, délelőtti séta, ebéd. Azt tervezem, ebéd után rajzolni fogunk, míg valaki hazaér. De addig sok még a dolog.
Először teavizet forralok és fölteszek négy tojást is. Amíg főnek, széthúzom a függönyt és megterítek. Odakint nagy hófoltok borítják a fagyott földet, a ház mögötti szilvafán két csapzott, fekete varjú ül, mint két öregasszony, hangosan kárognak. A távolabbi fákat a köd sűrű homályba borítja, mintha valahonnan a múltból derengenének, nem innen a kertek végéből. Az ablak alatti étkezőasztalra azt a pipacsos abroszt terítem fel, amit Gitta annyira szeret. Kiteszem a két terítéket: tányért, kést, villát, szalvétát, bögrét. A bögrék aljába mézet csorgatok, a teafiltert is belerakom, hogy csak a vizet kelljen ráöntenem, amint felforr. Örülnék, ha kicsit hűlne, mire Gittával kijövünk, nem szeretném, ha leforrázná magát. Kikészítem a vajat, kenyeret szeletelek, összevágom a paradicsomot, a paprikát, hogy a lehető legjobban induljon a nap.
Átmegyek a hálószobába, Gitta hunyorogva ébredezik. Ahogy meglát, elmosolyodik, a karját nyújtja. A haja borzas, álmosan pislog. Megsimogatom a kézfejét. Megkérdezi, hogy szabad-e már felkelni. Szabad – mondom –, kész a reggeli, öltözz fel gyorsan! Kiül az ágy szélére, összedörzsöli a két talpát, meleg piros gyapjúzokni van rajta. Segítek neki kibújni a pizsamából, ráadok egy trikót és egy magas nyakú, kék garbót. Úgy ítélem meg, a bugyi maradhat, bonyolult lenne lecserélni, tegnap este adtuk rá tisztán. Jöhet a nadrág. Egyedül veszi fel, csak a gombolásban kell segítenem. Hallom, hogy forr a víz odakint, de nem akarom itt hagyni Gittát félkészen, mert még képes visszavenni a pizsamát. Amint elkészülünk, a kezébe nyomom a hajkefét, megfésülködik.
– Szép vagyok? – kérdezi.
– Világszép! – felelem. Mosolyog. Mennyire szeretem a mosolyát! Tíz év van köztünk, emlékszem, milyen volt, amikor megszületett. Én voltam a világ legbüszkébb tízévese, amikor anya a karomba tette. – Óvatosan fogd, vigyázz rá, Mimikém, ő a kishúgod, Gitta – mondta anya. – Mindig vigyázni fogok rá – ígértem.
– Gyere reggelizni! – hívom, és indulok a konyha felé. Utánam ered, de megáll, visszafordul, a tollászkodó varjakat bámulja az ablakból. Kézen fogom, húzom magam után, mert már erősen fogy a tojások alatt a víz. Kicsit vonakodva, hátrafelé nézegetve követ. Leültetem az asztalhoz, megcsodálja a terítéket.
– Nagyon szép! – dicsér meg, még tapsol is. A forró lábast hideg víz alá tartom, hogy lehűtsem, aztán egy konyharuhába szedem a tojásokat, megtörlöm őket, egyet odapottyantok Gitta tányérjára. Azonnal nyúl is érte.
– Ne! Forró! – kiáltom. Riadtan kapja el a kezét.
– Rosszat csináltam – motyogja. Szemét elönti a könny, rázza a fejét, legörbül a szája.
– Semmi baj! – nyugtatom. Visszaveszem és óvatosan megtisztítom a tojást, majd a többit is. Kettőt kap ő, kettőt én. A sajátjaimat felnegyedelem, Gitta figyeli, amit csinálok és utánozza a mozdulataimat, ő is negyedel. Megsózom, ő is sóz. Harapok a kenyérből, harap ő is. Együtt eszünk. – Nagyon finom – mondja félpercenként. Nem válogat, jó étvágya van, mégis zörögnek a csontjai.
Még javában reggelizünk, amikor megszólal a telefon. Felveszem.
– Szia, Mimi! Nagymama hogy van? – Liza az, Gitta legkisebb unokája.
– Jól vagyunk, Lizám, épp reggelizünk.
– Délután ötre otthon leszek és felváltalak, vacsorát is adok neki, azzal már ne fáradj! – mondja. Sőt, a te fájós derekadra is viszek egy új kenőcsöt, a professzorom javasolta – teszi hozzá.
– Köszönöm, ne aggódj, megleszünk ma, délután pedig várunk! – köszönök el. Hálás vagyok a gondoskodásáért, valódi kincs ez a lány, az orvosira jár, neurológusnak készül. Okos és erős, épp, mint Gitta volt az ő korában.