Visszatérő rémálom riaszt. Rózsaillatba burkolózik a nyár. Máskor örülök a perzselő napfénynek, a víz illatának. Most fullaszt. Délután van, de ő még mindig nem öltözött fel. A nyers kővel burkolt, tágas teraszon egy kecses fémvirágokkal burjánzó kovácsoltvas fotelben üldögél viseltes boxerban, az ócska holmi anyaga megnyúlt, bő, láttatni engedi a testét. Régen nem hagyta volna, hogy ilyen szánalmas helyzetben lássam. Legalább húsz kilót szedett fel, a hasa a combjára ereszkedik. Kosz feketéllik a körme alatt. Durva, repedt a bőr a talpán. Elszívott reggel óta másfél doboz cigarettát, görgeti vég nélkül a telefonja képernyőjét, időnként felnyerít valami olcsó viccen, vagy felolvas hangosan – nekem? saját magának? – egy szerinte fontos bejegyzést.
Percek telnek el, mire a szemem kapaszkodót talál a sötétben, és zakatoló szívvel tudatosul bennem, hogy a saját ágyamban vagyok.
Szépen vasalt, elegáns inget vett föl, előzékenyen nyitotta előttem a kocsiajtót, vacsorázni vitt, tudta fejből, milyen fogásokat kedvelek. Lehajtotta a tetőt, hogy élvezhessem száguldás közben a szelet és a napot. Turisták által nem ismert csodákat mutatott. Dicsért, istenített, elhalmozott. Lenyűgözött a tettrekészségével. Mindenre tudta a választ. Azokra a dolgokra is, amiket nem kérdeztem. Bármikor elmondta, hogy mit érzek, mi zajlik a lelkemben. Eltervezte a jövőnket. Megbántva nézett, ha másképp gondoltam. A delejes vágyak hozták el mindig a feloldást. Elég volt egymásra nézni, mindent ki tudtunk olvasni a másik pillantásából. Szikrát vetett az érintése, elemésztett a tűz. A szerepeim egymást váltogatták. Néha egy valóra vált mese hús-vér hercegnője voltam, máskor meg olcsó mozifilm cédája. Imádtam mindkét arcomat. Egyiket sem ismertem korábban, hálás voltam neki, hogy felébresztette az addig szunnyadó énemet. Tele voltak izgalommal az ellopott délutánok. Aranyesőtől kacagó tavaszi hegyoldalak, kakukkfű illatú nyarak, bíbor és aranyszínű őszi erdők, jégtől szikrázó telek varázsoltak el. Legtöbbször a holtágnál, a nyaralóban találkoztunk. Magunkra zártuk az ajtót, csak ketten voltunk az egész világon. Azt főztem neki, amit szeret. Máskor rákot és kagylót vettünk, pezsgőt ittunk. Szeretkeztünk hajnalig.
Ha mégsem jött meg a kedve, méltatlankodva engem okolt.
Késő volt, mire ráeszméltem, mennyire szorítanak az abroncsok, amiket a ragaszkodásából körém kovácsolt.
Rossz ember vagyok, vágta oda, aki becsapja a szeretteit – én meg heteken át rettegve néztem mindenki szemébe. Gyertyafényes vacsorával enyhített meg.
Azt mondta, csaló vagyok, szégyelljem magam az egész világ előtt – és én csalónak éreztem magam, és szégyelltem magam az egész világ előtt. Reggel a kapunk előtt állt bűnbánó arccal.
Kérdezte, hogy vagyok képes tükörbe nézni, nem undorodom-e magamtól. Huszonhétszer hívott, mire felvettem. Sírt. Ne haragudjak rá, nem érti, mi volt vele, én vagyok élete szerelme, zokogta.
Az asszonynevemen szólított, hogy a gyönyör pillanataiban se feledjem a kényszerű köteléket. Másnap rózsákat küldetett a munkahelyemre.
A fejébe vette, hogy van valakim, a nevét akarta tudni, ismerős férfiakat kevert gyanúba, fotók után kutakodott. Hosszú levélben esdekelt. Értsem meg, írta többezer leütésben, hogy tele a lelke kétellyel, ezért bizonytalan, ne hagyjam el, képtelen élni nélkülem.
Sunyi vagyok, hazudok neki, nézett rám mélységes megvetéssel. Mindezek ellenére szeret és megbocsát, búgta aztán lágy hangon.
Aljasnak nevezett, aki képmutatással éli az életét. Másnap felhívott. Bocsássak meg, nagyon berúgott, suttogta, nem gondolta komolyan az sms-t, engem szeret a világon a legjobban.
Tudja, hogy nekem a mocskos férfiak jönnek be, így hát én magam is mocskos vagyok, fröcsögte. De örökké imádni fog, hiányzom neki, ha nem vagyok vele, mosolygott később.
Semennyi vodka-narancs nem segített, hogy elviseljem az érintését. Összeszorítottam a szemem, amíg fölöttem lihegett. Égette a bőrömet a verejtéke. Elfordítottam az arcomat, hogy ne tudjon csókolni. Nem voltam ott. Kitaláltam egy arcot, egy testet, azt láttam olyankor, és ezzel az ismeretlen alakkal repültem. Nem akartam elképzelni, hogy nikotinréteget hagy a nyelve a testemen. Reszkettem a sötétben a takaró alatt. Karmolta az agyvelőmet a részeg horkolása. Sírtam, vártam a virradatot, hogy a fény kiragadjon az éber rémálomból.
Belőlem táplálkozott. Kiszívta az életet a sejtjeimből.
Már mondani sem volt erőm, hogy menni akarok.
Hónapokon át írta az üzeneteit. Remegett a kezem, miközben olvasás nélkül töröltem. Egy év telt el, mire újra lélegezni tudtam, mire engedett a lelkemben a fagy. Sok év, mire átaludtam az éjszakát.
Néha már nem ugrik be azonnal a keresztneve.
Egyszer hátha arra ébredek, hogy nem tudom felidézni az arcát.