Ez lesz az első kontroll az utolsó beavatkozás óta. A ritkán jelentkező fájdalmak ellenére, kívül-belül teljesnek érzem végre magam! Könnyű a bőröndöm, mégis időnként meg kell állnom a check-in pultig, mert feszít még a hónaljamnál. Alig maradt időm a kapu bezárásáig. Talán sportcipőt kellett volna választanom az utazáshoz a fekete lakk helyett. Ez az egyetlen döntésem, amit mostanában utólag megkérdőjeleztem.
Amikor felszállok a Boeing 747-esre, már zsúfolásig tele van. Gyereksírás, a légiutaskísérők és a kapitány hangszórón érkező hangja. Alig várom, hogy a kényelmes ülésemben elővegyem a magazinjaimat, rendeljek egy whiskeyt és átadjam magam az élvezeteknek, amiket egy ilyen nehéz időszak után mindenképpen megérdemlek.
Várom, hogy az előttem terpeszkedő nyakigláb kérés nélkül húzza be a lábát az ülése elé. Az egyik sztyuárdesz látja, hogy nem haladok egyről a kettőre. Csinos egyenruhájában rám mosolyog, azt mondja, menjek utána, én pedig szó nélkül indulok vele. Egy kicsit bosszankodom, hogy a bal szárnynál kapok helyet, innen a legnehezebb a mosdóig eljutni, nekem pedig akadnak mostanában vizelettartási gondjaim. Az ablak melletti ülés az enyém. Legalább a látvány kárpótol. Viszont keresztül kell másznom négy utastársamon, akik már elfoglalták a helyüket. Lábak és mellkasok behúzva, csipőbillentés előre. Elnézést, excuse me, sorry… sorolom halkan, sajnálatomat leszegett fejjel igazolva. Leülök. Várok néhány percet, majd előveszem a magazinokat, az ásványvizet, meg a rágógumit.
Veszek egy nagy levegőt. De megakadok. Ez az ő illata! Alig merek felnézni, mégis hajt a kíváncsiság, valóban ő az, vagy valaki más viseli ezt a parfümöt? Kifújom a levegőt, óvatosan felnézek, felé fordítom a fejem. Nem hiszem el, itt ül kettővel mellettem! Milyen szép most is! Olyan vékony, feszes! Könnyedén veti keresztbe egymáson kecses lábait. Magassarkúban van, mint mindig. Biztosan versenyre megy…
Annak idején együtt repültünk a táncversenyekre. Gondolom, odatart, hiszen december van. Minden évben ilyenkor rendezik a World Latin Dance Cup-ot. Los Angelesben, ahová én is utazom. Vele, akit két éve hagytam el, éppen egy ilyen verseny felkészülési idejében.
Akkor még nekem is ez volt az életem. Legalábbis, azt hittem. Imádtam a csillogást, ami ezzel az életformával együtt jár. A flitteres ruhákat, az erős sminket, amit ráadásul én készítettem a barátnőmnek. Már akkor jobb érzékem volt ehhez, mint neki. Tudta ezt ő is, mégsem vallottam be az igazat előtte. Helyette egy kedd délutáni próbánk végén, annyit mondtam, nem megy. Nekem ez így nem megy. De hogyan, kérdezte. Nem tudom, valami nem megy, válaszoltam. Nem hagyta ennyiben. Nem hitt nekem. És milyen igaza volt! Jól ismert engem. Ő volt a lelki társam, a legjobb barátom, a szerelmem. Minden egy személyben. De nem voltam képes így tovább élni. Őt pedig nem tehettem ki ekkora megrázkódtatásnak.
Tudom, hogy nem a legalkalmasabb, mondtam halkan, miközben ő a sírástól csak dadogni tudta, hogy a verseny… a verseny… Nem szeretem már, kérdezte. Hogy vége legyen ennek a jelenetnek, végül azt válaszoltam, nem, már nem szeretem. De nem lett vége, folytatta, hogy egy másik nő. Nincs másik nő. Kikelt magából, takarodjak, takarodjak innen, tönkretettem az életét, ordította zokogva felém. Én magamat győzködtem, hogy akkor teszem tönkre mindkettőnkét, ha maradok. Kirohantam a próbateremből, sírni kezdtem.
Pár nappal később a telefonra sem válaszolt. Két héttel azután, amikor a verseny kezdődött, elküldte a cuccaimat. Én pedig egyenesen egy ruhakonténerhez vittem a dobozokat. Nem volt már szükségem rájuk. Új ruhákat vásároltam, új munkát kerestem. Minden maradék pénzemet félretettem és a következő nyáron először utaztam Los Angelesbe.
Nem tudom, mi lett vele. Abban az évben szándékosan nem követtem a latintáncos híreket. Gondolom, táncpartner nélkül ő sem vett részt a versenyen. Most mégis úgy tűnik, oda utazik. Próbálok figyelni, hogy a köztünk ülő fickó hozzá tartozik-e, de nem mutatják ennek semmi jelét. Az exem két izmos, vékony karja a keresztbe tett combjain pihen, szemét csukva tartja, ahogy nekidől a fejtámasznak. Imádom ezeket az éles, magabiztos vonásait. Ő volt az ideál, és az ideális. Most olyan nyugodtnak tűnik. Talán túl van már rajtam. Mi van, ha van valakije? Egy ilyen szép nő nem maradhat egyedül.
Tizenhárom óra. Ennyit időt kell együtt töltenem vele, anélkül, hogy lebuknék. Vajon felismerne? Mit szólna? Akarna beszélgetni?
A gép végre elindul, pár percig gurul a kerekein. Bekapok egy rágót, iszom egy korty vizet, hogy a kiszáradt torkomat rendbehozzam. De többet aztán nem engedek meg magamnak, nehogy mosdóba kelljen mennem. Igyekszem megnyugtatni magam. A gép megemelkedik. Amikor elérjük az utazási magasságot és az öveket ki lehet kapcsolni, rendelek egy pohár italt. Vagy kettőt. Az első poharat gyorsan lehúzom, a másodikat csak kortyolgatom. Fél szemmel az exem felé sandítok. Talán nem véletlen ez itt most. Ki kellene használnom a lehetőséget, hogy tisztázzam végre magam előtte. De mint annak idején, most sem tudom biztosan, mi a helyes döntés. Megpróbálok elmerülni a magazinban. Hogyan lépj túl az exeden, ezt kérdezi tőlem a huszonnegyedik oldal. Na jó, ez már túlzás! Szinte biztos vagyok benne, hogy nem lehet véletlen a találkozás. Lehúzom a második pohár whiskeymet és rendelek egy újat. Amint azt is kihozzák, bedugom a fülesemet. Két üléssel arrébb mozdulatlanság. Én látszólag teljes nyugalomban ülök a helyemen. Kicsit el is bóbiskolok, amiből arra ébredek, hogy nagyon kell pisilnem. Bizonyára a whisky miatt. Mi a fenét csináljak? Tartogatom, de fél óra múlva úgy döntök, megpróbálok figyelemkeltés nélkül kimenni. Óvatosan átlépek az első szomszédomon, de Veronika keresztbe tett lábaiban megbotlom és belezuhanok a második székben ülő utas ölébe. Ki morgolódva, ki aggódva tér magához a szendergésből. Az exem hatalmasra nyitott szemekkel néz rám.
– Veronika… Dani vagyok. Vagyis most már Daniella.