A nővérszoba nyitott ajtaján keresztül a brotehrlouie recseg a folyosó magas falai közé.
– Modern Talking – dünnyögi Laca. Mosolyog, bár sem a hely, sem az alkalom nem ad okot a jókedvre. Kabátját vállára veti, nagyot sóhajt, sietne, de kifut az erő a lábából, csak vonszolja magát a kórház kijárata felé.
Ezerkilencszázkilencven, egy hegyháti kis falu presszója, trabantos és kockaladás fiúk, dauerolt hajú lányok, puffos vállú török bőrdzsekik, kétkazettás Sanyo magnók, B. Tóth László, alámondásos Chuck Norris-filmek – a rendszerváltás követő évek meghatározó esszenciái.
Nem akar emlékezni, ahogy a kórházba sem akart bejönni. Csak Adri miatt tette. A felesége ismeri őt, és a legtöbbször igaza van.
– Laca, tudom, hogy megbocsáthatatlan! De menj be hozzá, amíg nem késő! Magad miatt.
Két fiatal fiú alakja jelenik meg Laca szeme előtt: ő és Zola, akit a csajok a Modern Talking párosához hasonlítva istenítettek. Zola sötét, vállig érő haja, kreol bőre, vékony, nyúlánk alkata Thomas Anderst, míg az ő kék szeme, szőke, bundesliga frizurája Dieter Bohlent idézte a falusi lányok álmaiba.
A kórház kapuja puffanással csapódik mögötte. Szüksége van egy kis időre, mielőtt hazamegy Adrihoz és a kölyökhöz.
– A kölyök – suttogja maga elé. A szemközti szökőkút felé lépked, cipőjével a murvát kotorja. Az öreg fűzfa alá ül, egy törött támlájú padra. Dagadt galambok burukkolnak körülötte.
– Szaros galambok! Tűnjetek innen! – belerúg a kavicsba. Zolára gondol, a nagy dumás, a csajok álma Zolára.
Gyerekkoruk óta a legjobb barátok voltak. Zola jómódú gazdálkodó család egyetlen fia, de a gazdaság iránti rajongása az első Simson motor beindításakor szertefoszlott. Attól kezdve szétszedett és összerakott minden motort, autót, amit a haverok rábíztak. Apját nem érdekelte a fiú hóbortja, csak a munka, a gazdaság sikeres működése. Zola nem mert ellentmondani neki. Megtette, amit elvártak tőle, de iskola és munka után azt csinált, amit akart. Ahogy serdült a bajusza, az éjszakákat a helyi presszóban töltötte, egyre többet nézett a pohár fenekére, pénzét cigire, lányokra és kockaladájára költötte.
Ő az anyjával élt a faluvégen, egy régi parasztházban. Apja korán meghalt, rokonait nem ismerte. Amíg alsósok voltak, Zola gyakran megosztotta vele tízóraiját, iskola után pedig együtt tanultak. Lassan több időt töltött Zoláéknál, mint otthon. Tetszett neki a nagy gazdaság, az apát övező tisztelet, a gondos, szerető anya. Szívesen segített barátjának a házkörüli munkákban, de a kisebb-nagyobb csintalanságokban is benne volt. Egyszer majdnem leégették a szénás pajtát, amikor titokban újragyújtották a felnőttek által eldobott csikkeket. Egy másik alkalommal a traktort indították be a mezőn, és belehajtották a szomszéd présházba. Kamaszkorukra Zola a KISZ-ből átmentett ifjúsági klub vezéregyénisége lett. Az autók, motorok iránti rajongása még az idősebb fiúkban is elismerést keltett. Laca csendben követte barátját mindenhová, buzgón bólogatott, ha Zolának megerősítésre volt szüksége a lányok előtt. Neki esélye sem volt bekerülni a menő társaságba, csak Zolával jutott el a Balatonra, vagy a szomszéd falvak diszkóiba.
Később ugyanabban a szakközépben tanultak, nyaranta Zola apjánál dolgoztak. Zola egyre jobban utálta az egészet: az iskolát, az állatok és a föld szagát. Az autókat szerette, a motor dorombolását, a féknyikorgást, a kipufogó durrogtatást. Autószerelő műhelyt akart nyitni, nem pedig apja gazdaságát továbbvinni. Minderről csak neki beszélt, titokban, félrészegen.
Az érettségi után mindketten a gazdaságban álltak munkába. Laca hálásan követte Zola apjának minden mozdulatát. Zola csak annyit végzett el, amennyit kötelezően rábíztak, nem izgatta a vágómarha ára, ahogy a takarmányszárítás fortélya sem. Egyre többször maradt ki éjszaka, csak délelőtt jelent meg, kiszívott nyakkal, kialvatlanul, alkoholtól bűzlő lehelettel. Aztán egy nap apja nem tűrte tovább a kicsapongásait:
– Elegem van belőled. Mindened megvan, de te csak züllesz minden éjszaka. Csak a pia, a nők, meg a furikázás! Hát mit képzelsz te magadról?! Ezért küzdöttem? Ezért dolgoztam anyáddal éjt nappallá téve? Nézd meg Lacát! Annak bezzeg nem kell könyörögni. Hát mi lesz így veled, te semmirekellő?! Ha nem akarsz dolgozni, takarodj a háztól!
– Úgyis ezt akartad, nem?! Gyűlöllek, az egész rohadt gazdaságoddal együtt! Te csak melengesd Lacát! Hisz ő a kedvenced, nem igaz? A kis mintafiú. Nekem nem kell tőled semmi! – sarkon fordult és elrohant.
Ő a konyha sarkában állt és némán hallgatta a vitát. Szédült Zola szavaitól, és rettegett attól, hogy a biztonságos menedéket jelentő család kártyavárként omlik össze körülötte.
Mikor rátalált, Zola a presszó teraszán ült, kezében egy pohár unicummal. Idegesen dörgölte jobb szemöldökét, mint mindig, amikor tehetetlennek érezte magát. Nem kérdezte, leülhet-e mellé. A vaskos faasztal repedezett lapját nézték, a boros és pálinkás poharak marta szabályos köröket.
– Minek jöttél utánam?! – fortyogott Zola. – Menj vissza az apámhoz! – felhajtotta a keserű italt, bekiáltott a pincérnek egy újabb kupicáért.
– Zola, ne csináld! Nyugodj már meg!
– Nyugodjak meg? Nyugodjak meg?! Nem számít, mit akarok! Senkit sem érdekel! Téged sem, te szemét!
– Ez nem igaz! A barátom vagy. Te vagy a legjobb barátom!
– Rohadt kis áruló vagy, nem barát! Undorodom tőled! Takarodj innen!
– Ne mondd ezt, Zola! Mi az Isten bajod van neked?! – szemrebbenés nélkül nézett barátja szemébe.
– Elárultál! Befurakodtál a családomba, elvetted az apámat, elvettél tőlem mindent!
– Hagyd abba! Te mondtad, hogy téged nem érdekel gazdasága, nem?! – idegesen mozgatta mutatóujját az asztalon. – Gyere, hazakísérlek! Beszélned kell apáddal. Te vagy a fia. Téged szeret a legjobban ezen a kurva világon.
– Tűnj már el! Hát nem érted? Végeztem veled! Takarodj vissza az iszákos anyádhoz!
Zola a földhöz vágta a poharat, felpattant az asztaltól, és megütötte Lacát. Laca megbillent, vérrel keveredett nyála a koszos asztallapra fröccsent. Felugrott, és egyetlen mozdulattal a betonra lökte barátját.
– Ne merd a szádra venni anyámat! Mit akarsz, te, elkényeztetett úri gyerek?! Mi?! Mindened megvan. Csak élned kellene vele! Igaza van apádnak. Semmirekellő vagy – átlépett Zola kifordult lábán és elviharzott.
Laca másnap felmondott a gazdaságban. A városban vállalt munkát, új életet kezdett. Csak ritkán járt haza, de Zoláék házát messziről elkerülte.
Adrival a városban ismerkedtek meg, a lány huncutsága, égkék szeme, szeplős, pisze orra rabul ejtette Laca szívét. Mikor hazalátogattak anyjához, épp locsolóbált rendeztek a faluban. Szerette volna bemutatni Adrit a régi társaságnak. Remélte, hogy elkerülik Zolát, de nem így történt:
– Menjünk! – ragadta meg a lány kezét hirtelen.
– Miért? Talán ördögöt láttál? – kérdezte a lány nevetve.
– Nem. Csak van itt valaki, akivel nem szívesen találkozom.
– Ki az? – forgolódott Adri. – Mutasd már! És mesélj el mindent!
Laca röviden elmondta a történteket.
– Nem lehet, hogy örökre haragban maradjatok! Mutass be neki!
– Nem akarom! Inkább menjünk haza! – a kijárat felé indult, maga mögött húzta a lányt.
Zola a kijárat mellett állt a régi haverokkal.
– Szevasz Laca! Be sem mutatsz a barátnődnek? – kiáltott oda Zola, mintha mi sem történt volna közöttük.
Kelletlenül lassított, Zola felé fordult. Egyikük sem nyújtott kezet.
– Helló, Adri vagyok! – törte meg a csendet a lány. – Már hallottam rólad.
– Tényleg? – nézett kérdőn Zola. – Én még semmit sem hallottam rólad.
– Hát, pedig lassan a menyasszonya leszek – csacsogott tovább Adri.
Egy lány, akihez Zolának nem volt köze. Nehezen oldódott, de lelke mélyén örült Zolának. És büszke volt, hogy bemutathatta neki Adrit. Az este további részét hármasban töltötték. Az estét közös programok, vacsorák, nyaralás követte. Zola sokat segített Adriéknak, amikor visszaköltöztek a faluba. Segített az esküvő szervezésében, és még akkor sem hagyta cserben őket, amikor a lagzi előtt három héttel összevesztek egy hülyeség miatt. Laca néhány napot Zolánál aludt, aki végül a vitát is elsimította közöttük.
– A kölyök! – ismételgeti sírva a padon, arcát tenyerébe fekteti.
Boldog volt Adrival és a gyerekkel, Még emlékszik, milyen aprócska volt, mikor megszületett. Ujjaival követte arcvonásait, szempillája ívét, cirógatta hullámos, sötét haját. De aztán minden megváltozott.
Ahogy a kisfiú cseperedett, haja egyre göndörebb lett. Kreol bőrét a nap sem pirította. Ötéves volt, amikor egy apai szidás után a kisfiú idegesen megdörgölte jobb szemöldökét. Elállt a lélegzete.
– Az egész akkor történt, amikor pár hétre szakítottunk. Emlékszel? – potyogtak Adri könnyei. – És csak egyszer történt meg, esküszöm. Nem jelentett semmit! Kérlek, higgy nekem!
– Hogy tehettétek?! Hogy hazudhattál nekem, Adri? Ennyi éven keresztül hagytad, hogy sajátomként neveljem!
– Sokat ittunk, és egyszerűen megtörtént. Magányos voltam, hiszen otthagytál. Össze voltam zavarodva, értsd meg! Nem voltam biztos, kié a baba. De téged szerettelek és most is szeretlek! Ő semmit sem jelentett nekem! Hidd már el! Nem akartalak elveszíteni!
– Mindketten hazudtatok! Esküszöm, megölöm azt a férget! – ordította, dühében arrébb lökte a széket, majd elrohant.
Kopogás nélkül rontott be Zoláékhoz:
– Te istenverte! Mi kell még tőlem, te rohadt, önző állat? Hogy tehetted ezt?! – ököllel esett neki. Zola a padlóra esett, mozdulni sem bírt a karjai alatt.
– Az Isten szerelmére, hagyjátok már abba! – üvöltötte Zola apja.
Laca összegörnyedve rogyott a földre, két kézzel verte a padlót, végül feltápászkodott és zokogva támolygott ki az ajtón. A presszóig jutott.
Másnap reggel Adri jött érte, az asztalra borulva találta, körülötte összetört poharak és szétgurult üvegek hevertek. Adri a kezét nyújtotta. Nem szóltak semmit. Csendben beültek az autóba és hazamentek. Soha többé nem beszéltek a dologról.
A kölyök tizedik születésnapja körül érkezett az üzenet. Zola jó ideje beteg volt. Apja halála után nem tudta kézben tartani a gazdaságot, az alkohol teljesen úrrá lett rajta. Két elvonókúra, a harmadik visszaesés már pusztított. Az vizsgálati eredmények alapján májcirrózis, a hátralévő idő pár hét.
Nem akart bejönni a kórházba. Nem akart Zola szemébe nézni. Gyűlölte mindenért, amit velük tett.
Egy zsebkendő után kotorászik a kabátzsebében. Egy kockás papírt húz elő, amit a nővér nyomott a kezébe:
– Várjon! Maga Laca?
– Igen.
– Ez a magáé, Zoltán meghagyta, hogy adjuk át, ha nem ér ide időben. Nagyon sajnálom!
Remeg a keze, ahogy szétnyitja a félbehajtott lapot. A papíron egyetlen mondat áll: Vigyázz a fiókára, haver!
A szökőkút vize apró vízcseppeket szór Laca tenyerébe, a betűk lassan folynak szét a vonalak között, olvashatatlan, égkék pacákká olvadnak össze.