A női emancipáció szele először ’94-ben, nyolc éves koromban csapott meg Szabó nagymamám konyhájában. Matek leckét kellett volna írnom, de a szemem sarkából megláttam, ahogy a Mama a kisbárddal szeleteli a pörköltnek való húst, és dobálja a nagy fehér zománcos vájdlingba, ami annyira hátborzongató látvány volt, hogy – mint valami rossz horrorfilmet – muszáj volt végignéznem. A gond ott kezdődött, hogy a fintor észrevétlenül kiült az arcomra, és a Mama emiatt jól kiosztott.
– Hogy fogsz te így elkelni, ha nem tudsz majd egy rendes pörkőttet megfőzni az uradnak? – kérdezte felháborodottan.
A válaszom, amit fogalmam sincs, hogy nyolcévesen honnan vettem, a mai napig nagy büszkeséggel tölt el:
– Nekem nem uram lesz, hanem férjem!
A Mamából kitört a nevetés, aztán lekicsinylőn legyintett a véres kezével, és folytatta a szeletelést, én meg duzzogva írtam tovább a matekot, és arra gondoltam, hogy én soha nem akarok olyan lenni, mint a Mama.
Sok évvel később jöttem csak rá, hogy tulajdonképpen ő volt a feminizmus előhírnöke a családunkban. Falun nevelkedett, nagy szegénységben, és miután élete szerelmét elvitték katonának, de kellett a dolgos férfikéz a családba, a szülei hozzáadták a vér szerinti nagyapámhoz. Házasságkötéskor a Mama azt a jótanácsot kapta az anyósától, hogy ha a Gézuka a kocsmából hazajövet bicskával a kezében kezdi fenyegetni, akkor ne ijedjen meg, csak maradjon határozott és utasítsa rendre. A Mama nagyon büszkén mesélte, hogy ő olyan vagány asszony volt, hogy ez minden alkalommal sikerült is neki. Az egész történetet olyan könnyeden adta elő, hogy gyerekként egy vicces fekete-fehér némafilmként jelent meg a fejemben, amiben mellesleg késsel kergetőznek valami ragtime zenére.
Végül aztán a Mamának nem volt kedve sokáig “vagánykodni”. Alig született meg Apám, már elváltak, dacára a fenyegető szegénységnek és a falu várható ítéletének. Később jött az én Papám, a Mama “nagy fogása”, aki bár hét évvel fiatalabb volt, boldogan feleségül vette gyerekestül. A falu ezt sem hagyta szó nélkül, de minél jobban csámcsogtak rajta, a Mama annál jobban kihúzta magát. A Papa egy kicsit bűnhődni kényszerült az előde tetteiért, és kocsmába például egész életében legfeljebb titokban járhatott, de, ahogy mondták, szépen éltek együtt.
Az aranylakodalmukat egy szép májusi napon ünnepeltük az utcafronti tisztaszobában egy szupergiccses esküvői tortával, olyannal, amire az igazi napján biztosan nem futotta volna nekik. Még menyasszony és vőlegény figura is volt a tetején, no meg indokolatlanul sok hamis-marcipán vörös rózsa. Fotók is készültek róluk, ennek örömére a Mama kivételesen fehér blúzra és fekete nadrágra cserélte az otthonkáját.
Én próbáltam végig láthatatlan maradni, mert az előző nap szakított velem életem első szerelme, és ott voltam a kemény 23 évemmel, szégyenszemre “szalmán”. A család eleinte próbált tapintatos maradni, de ez körülbelül a második pohár pancsolt háziborig sikerült nekik. Utána Bernát bácsikám előadta aggodalmát, hogy ha így folytatom, életem végéig a szüleim nyakán maradok. Apám bólogatott, és sajnálkozott, hogy a legszebb éveimet a társadalmi tanulmányok szakra, meg arra a málészájú Bencére pazaroltam, aki még csak rendesen berúgni se tudott, ahelyett, hogy egy rendes vőt kerestem volna, akivel ő eljárhat sörözni a Halászkertbe.
– Az élet értelme a család, kislányom! – tette hozzá a Mama, én meg zokogva felpattantam az asztaltól, és elrohantam.
A Papa egy darabig szaladt utánam kiabálva, hogy “Gyere vissza, kislányom!”, de a pacemakere nem bírta a strapát, így végül megállt a kapuban.
A Mama szavai sokáig a fülemben csengtek, annak ellenére, hogy az egyetemen vagy egy tucat gender tematikájú szemináriumot végeztem el színötösre. A Párkapcsolat, mint az önbecsülés téves forrása címűre olyan esszét írtam, hogy a kivonatát még az egyetemi újságban is publikálták, de az aranylakodalom után sajnos rá kellett döbbennem, hogy olyan hatalmas szakadék tátong az elmélet és a gyakorlat között, hogy csoda ha valaha is kimászom belőle. Végül aztán sikerült, és – pár kudarcos ismerkedési kísérlet után a környék válogatott idiótáival – már biztosan tudtam, hogy nincs szükségem párkapcsolatra a boldogsághoz.
Pontosan egy hónappal később szerettem bele Ivánba. A Szabó Mamának már csak eljegyzéskor mutattam be, és akkor is félve, de végül tetszett neki, azzal együtt is, hogy egy budai ficsúr, aki ráadásul vegetáriánus.
– Pösti a fiú, kicsit hóbortos, de nagyon rendös – összegezte a telefonba Mariska néninek, a barátnőjének, amikor elújságolta, hogy végre az én életem is elnyeri az értelmét.
Sajnos a ceremóniára már nem tudott eljönni. Előtte három héttel agyvérzést kapott, és épp, hogy elkezdett felépülni belőle. A nászajándékra azért gondja volt: elküldte a Bernát bácsival a nagy fehér zománcos vájdlingot, benne egy tömött borítékkal, amire kívülről a világ legjobb pörkölt receptje volt felírva. Potyogtak a könnyeim, ahogy olvastam.
Az esküvőt egy szép májusi napon tartottuk Óbudán. A férjem fellengzős nevét a feminizmus jegyében nem vettem fel, hiába utáltam a sajátomat, de a szüleim meg a vidéki rokonok kedvéért menyasszonytánc azért volt, szigorúan mulatós zenére. Egész jó kis summát hozott, de a felét egy nőjogi szervezetnek adományoztam, hogy csökkentsem az elveim feladása miatti bűntudatom.
A család nagy megelégedésére már a nászúton teherbe estem. Hamarosan az is kiderült, hogy a baba Vilma lesz, amire Apám együttérzően annyit reagált, hogy másodjára biztos összejön egy Vince is.
Ivánnal megbeszéltük, hogy gender ügyileg maximálisan felvilágosultan fogjuk nevelni a Lányunkat, bár abban egyetértettünk, hogy a fodros-szoknyás babaruhácska a túlárazott Petite Madame nevű butik kirakatában cuki. Másnap Iván titokban meg is vette, öt másikkal együtt. Az egyik ráadásul rózsaszín volt és tüllös, “Princess to be” felirattal. Megindultunk a lejtőn. A szülinapi tortáján már unikornis is volt szivárvánnyal.
Másodszorra aztán – Apám nagy örömére – Vincét vártunk. Alig értünk haza a kórházból, a család már ott toporgott az ajtóban. Bernát bácsi ragyogó arccal gratulált Ivánnak (Ki másnak?) a “trónörököshöz”, és elismerése jeléül úgy hátba verte, hogy szegény majdnem lefejelte az előszobafalat.
A Mama és a Papa már nem örülhettek a fiamnak. Az előző évben vesztettük el őket, szinte egyszerre.
Valahányszor ránézek a vájdlingra, rájuk gondolok. Most is itt van előttem, épp aprítom bele a pörköltnek való húst. Elég undorító, de holnap lesz a 35. szülinapom a családdal, és muszáj olyat főznöm, amit mindenki megeszik. Kivéve Ivánt, persze, ő majd eszik rántott sajtot. Végül is a férjem, nem az uram.
Vince autókat tologat a lábaim körül, Vilma pedig egy Lego űrhajót röptet, és néha szörnyülködő pillantásokat vet rám meg a húsra.
– Anya, ha űrhajós leszek, nekem nem kell húst vágnom, ugye? – kérdezi aggódva.
– Nem – válaszolom, mire megkönnyebbült mosollyal távozik a konyhából.
Nagyon büszke vagyok magamra, bár kicsit azért bízom benne, hogy nem akar igazából űrhajós lenni. Iszonyatosan aggódnék érte. De bárhogy is lesz, a fehér zománcos vájdlingot neki már biztosan nem fogom továbbadni.