Egy helyben állt a stégen, kezében görbült a horgászbot. Mikor a damil megindult a stég alá, elkezdett ugrálni, miközben artikulátlanul üvöltött, akár egy dühös gorilla. Bencével az árnyékból figyeltük Péter bácsi küzdelmét, közben pukkadoztunk a nevetéstől. Vártuk, hogy dagadt teste alatt beszakadnak-e a stég korhadt deszkái.
Egyszer csak feltűnt János bácsi, őt követte nem sokkal Béla bácsi, végül pedig Tibor bácsi. Leültek a stégen lévő padra, és kíváncsian várták a fejleményeket. A halnak már nem sok ereje volt, Péter bácsi ügyesen a lábai közé fogta a botot, a merítőhálóval pedig az öregek nagy hümmögései közepette kiemelte a legalább hét kilós tükörpontyot. Nem győztek gratulálni, veregették a győztes horgász vállát, minket is odahívtak, hogy nézzük meg.
Mikor kigyönyörködtük magunkat, János bácsi, a nagy öreg felemelte a mutatóujját.
– Csak a férfiak fognak ilyen halat! – mondta áhítattal. – A türelem, a kitartás és a szerencse hármasa akasztotta ezt a behemótot a horogra!
Szerintem inkább az éhség, de nem szólaltam meg. Bence nem tudta levenni a szemét a barna színű monstrumról. Péter bácsi felemelte a hálót, és akár egy olümposzi hős, elindult, hogy mindenkinek megmutassa a fogást. Őt követték az öregek, akár a három királyok, mi pedig mögöttük kissé lemaradva lépkedtünk.
Aznap délután épp a mocsárban horgásztam, mikor megláttam Bencét, aki futva közeledett.
– Fogtál valamit?
A hangsúlyból hallottam, hogy egyáltalán nem érdekli, de azért a mellettem lévő vödörre mutattam. Sügér, és vörös szárnyú keszegek úszkáltak benne. Felületesen végigmérte.
– Mekkora halat fogott a Péter bácsi! – mondta irigykedve.
– Ja! – dörmögtem, miközben kiemeltem egy naphalat. – Látod ennek a hátúszóit?
– Egyszer egy ilyen hosszában felvágta a tenyeremet. Nagyon vérzett – mondtam, miközben kivettem a szájából a horgot, és bedobtam a többi közé.
Bence nem szólt semmit, csak bámulta az egyre terjedelmesebb vízinövény kolóniát, melynek közepén egy hatalmas kecskebéka napozott.
– Ha akkora halat fognánk, mint Péter bácsi, minket is ünnepelnének az öregek!
– Meglehet! – válaszoltam. – Csak nincs hozzá megfelelő pecabotunk.
– Apámnak van! – kiáltott fel néhány másodpercnyi gondolkodás után Bence. – Kicsit régiek az orsók, de működnek.
Elmélyülten néztem egy gyorsan tovahaladó siklót.
– Úgy hallottam, hogy Béla bácsi minden másnap fél mázsa kukoricával etet a parttól nem messze, viszont nem fogunk tudni gyalog odajutni, mert a stég környéke le van kerítve – mondtam el a pletykát, amit még Péter bácsi mesélt az apámnak.
– Mekkora koponya vagy, haver! – nézett rám csodálattal Bence. – Már csak egy csónak kell! Hősök leszünk!
Örömében ugrálni kezdett, és véletlenül felrúgta a vödrömet. Többórányi horgászat eredménye lett az ördögé.
– Vigyázz már jobban, te barom! – kiabáltam, miközben próbáltam menteni a menthetőt, de a végén az összes halat visszadobáltam a vízbe.
Mintha meg se hallotta volna.
– Este hétkor legyél a romboltnál, én gondoskodom a többiről! – mondta, és már ott se volt.
Miközben mentem hazafelé, megtudtam, hogy Péter bácsi nemrég egy még nagyobb pontyot fogott. Izgatott lettem, nagyon vártam már a hét órát.
A rombolt egy félig leomlott üzletet jelölt. A belső részét már kipakolták, néhány régi bútordarab maradt benne, a falait színes falfirkákkal dekorálták ki. Mikor beléptem, Bence már ott ült egy széken. A távolból hallottam a hét órás harangszót.
– Készen állsz? – kérdezte.
– Mire? – kérdeztem gyanakodva.
Ismertette a tervet. Utánanézett, ma estére szélcsendes időt jósoltak. A szomszéd éjszakára nem szokta lelakatolni a csónakját, ezért észrevétlenül elvihetjük. Beevezünk Béla bácsi felségterületére, és legalább egy nagy fogásunk lesz. Bence arca sugárzott az örömtől, de én nem voltam ilyen optimista.
– Gondolj arra, hogy a három öreg férfivá fog avatni! – mondta csodálattal, mikor látta arcomon a kételyt. – Ott állunk majd kezünkben a nagy hallal, mindenki rólunk fog beszélni. Kell ennél több?
Nem kellett. Este fél 11-re találkozót beszéltünk meg a szomszéd csónakjánál. Mielőtt bementem volna a házba, összekészítettem a csalikat, aztán egy horgászkönyvet olvastam addig, amíg apámék aludni nem mentek.
A telihold izzott az égen, mikor óvatosan kiléptem a ház kapuján, Bence már ott állt a szomszéd stégénél. Mikor be akartunk pakolni, láttuk, hogy a csónak láncát lakattal erősítették egy vasrúdhoz. Bence hatalmasat káromkodott, de nem esett kétségbe. Elindult a mi stégünk felé, ahol apám fehér csónakja ringatózott a holdfényben, oldalát piros vonalak díszítették. Tiltakozni akartam, de a jövőbeli nagy fogásra gondoltam. Beszálltunk, vízre tettük az evezőket, a csónak elindult.
– Barátom, ez holdgyőzelem lesz! – mondta hangosan Bence, és a teliholdra mutatott.
– Ámen! – mondtam, és kezet fogtunk.
Csak a békák folyamatos kuruttyolását lehetett hallani a mocsár felöl, az éj leple alatt csendben siklottunk Béla bácsi stége felé. Hirtelen pittyegő hangot hallottunk, egyszerre vettük észre a közeli stégen lévő két horgászbotot. A csónak elvitte az egyik damilját, emiatt kapást csináltunk rajta. Egy árny szélsebesen közeledett, és mikor észrevette a csónakot, nem fogta vissza magát.
– Mit képzeltek magatokról? Takarodjatok innen! – üvöltötte Tibor bácsi hangján az árnyék.
Bence gyorsan rögtönzött:
– Éppen hazafelé tartunk! – mondta kissé részeges hangon. – Elnézést, hogyha bajt okoztunk!
Tibor bácsi csak állt a stégen, és cifra káromkodások közepette figyelt minket, amíg távolabb nem kerültünk, ezután visszacammogott a házba.
– Ez ügyes volt! – mondtam leplezetlen csodálattal.
Bence büszkén kihúzta magát. Időközben bejutottunk Béla bácsi részére, óvatosan lehorgonyoztunk, felcsaliztuk a botokat és bedobtunk. Feszülten figyeltük a kapásjelzőket, de egy óra elteltével sem történt semmi. Kezdtem feladni a reményt, de Bence még bízott a sikerben. Hirtelen baljós szél söpört végig a nádason, a teliholdat eltakarta egy felhő.
– Menni kéne, jön a vihar! – mondtam, de Bence nem figyelt.
Néhány perc múlva a távolban puskalövésként hangzott a mennydörgés. Kitekertem a botot és összecsuktam, Bence végre felocsúdott és ugyanígy tett. Fel akartuk húzni a kis vasmacskát, de eleredt az eső, a szél pedig már nagyon erősen fújt, ilyen időben nem tudtuk volna irányítani a csónakot. Nem volt más megoldás, ott kellett hagynunk. Beugrottunk a hullámzó vízbe, és nagy nehezen kiúsztunk a partra, kezünkben a horgászbotokkal, és futottunk hazafelé a szakadó esőben.
Másnap apám kiabálására ébredtem. Átkozta magát, hogy nem kötötte ki rendesen a csónakot, a vihar biztos elsodorta.
– Ez inkább holdtitok lesz! – mondtam Bencének, mikor a mocsárnál találkoztunk.
– Egen! – mondta szemlesütve. – Bár ez a hajnali futam nem semmi volt! – tette hozzá.
Mikor mentem hazafelé lelkiismeret-furdalás gyötört. Már éppen arra jutottam, hogy el kéne mondani apámnak a történteket, mikor érdekes dologra lettem figyelmes. A kapunál ott állt a három öreg, meg Péter bácsi, apám nem messze tőlük guggolt a stégen a csónak mellett.
–…fogtam magam, beugrottam a vízbe, kidobtam a két tolvaj suhancot a csónakból – folytatta Tibor bácsi a sztorit. – Nem volt egyszerű, mert nagyon harciasak voltak, de mikor érezték a vesztüket, menekülve átúsztak a túlsó partra!
Apám csak bólogatott, és ahogy Péter bácsi a tükörpontyot, ő is leplezetlen örömmel simogatta a fehér-piros csónakot. ,,Nem csak nekünk lett holdtitkunk!” – gondoltam mosolyogva, és elindultam, hogy elújságoljam Bencének a jó hírt.