A portás úgy vizslat a tűszemeivel, mintha nem látna három éve minden nap. Egy kurta mosoly, ennyi telik tőlem, erőltetett nyugalommal kutatom a belépőkártyát, amit már vagy nyolcszor elvesztettem. Rohannom kéne, ezt persze nem tudja, öt percem maradt és a szakadt bélés mögé bújt kártyát is meg kéne találni. Ingerülten pillantok a portásra, hogy engedjem már be, nem vagyok idegen, ha tudnám a nevét, most biztos odaszólnék, de csak megy a plasztik a kezem elől, fut, lohol, keringőzik az ujjaim között, halkan ki is csúszik egy öblös káromkodás. Talán Zoltánnak hívják a portást, talán ha odapillantok, és némán könyörögve fohászkodok, beenged, de olyan rondán néz, hogy a neve biztos nem Zoltán, hagyom a fenébe, keresem tovább. Izzadt markomnak végül megváltás a laminált, mint életem díját, felmutatom, nem érdekel mögöttem a sor. Majd holnap kedves leszek, gondolom, de most rohannom kell, négy perc. Talánzoltán nem tudja, hogy Dávid nem késik, Dávid két és fél éve egy másodpercet sem késik.
Egész éjjel a Rubik-kocka műanyagdarabkáit színezgettem. Nagyjából két éve tervezem, hogy Dávid meg én, egy randi, de nem hívhatom el csak úgy, mert leblokkol, de talán ma igen, mert szülinapja van, de ezt is csak én tudom. Mi még azokon az extra kínos munkaszüneti ebédeken se tudunk beszélgetni, mert a tökfőzeléke nem érhet hozzá a rántotthúsához, a légkondi és az ablaknyitogatás ötvözetével pedig huszonegy és fél fokon kell tartania a hőmérsékletet. Dáviddal még flörtölni se lehet, mert kerüli a tekintetet, az érintéstől görcsölve „bezár”, mint amikor HR Klára valami frankó programozásért megölelte. Dávidnak nagyjából azóta van külön irodája hangszigetelt ajtóval és fejhallgatóval. Nem bírja elviselni a kávéfőző zaját, ezért lassan már fél éve minden hétköznap reggel én készítem neki a feketét. Szívem szerint hétvégén is, majdnem mondtam neki egyszer, hogy amúgy örömmel.
Az órámra pillantok, már csak három perc, idegesen nyomkodom a kávéfőző gombját, így bizonyítottan gyorsabban folyik le a presszó. Már csak azt remélem, hogy a kocka megfelelő oldalaira rajzoltam fel a S, É, T, A betűket és a kérdőjelet, mert Dávid nehezen dolgozza fel, ha valami megoldhatatlan. Mi van, ha elrontom a napját, a hetét, az egész hónapját, megutál és soha többé nem kérdezi halkan ebédszünetben, hogy „szópoén?”, én meg soha többé nem súghatom boldog félmosollyal, hogy igen Dávid, ez egy vicc volt. Aztán eszembe jut a használati utasítás. Rohanok vissza a fekete lyukhoz, nyakig belezuhanok, átkozom magam, ostoba!, ostoba!, mert tudom jól, hogy Dávid egyszer azt mondta, a legóban és a Kinder tojásban is a használati utasítást szereti a legjobban. Már csak két perc, bélés mögött van, mély levegő, minden frankó lesz.
Dávid ajtaja előtt toporgok, bal kezemben a Rubikkal, jobbomban a presszóval. Épp csak erőt gyűjtök pár lélegzetvétellel, könyökkel kibűvészkedem a kilincset. Másfél perc, nagyjából ekkor dől el minden. A kis csésze a faasztal jobb oldalára megy, alulról az ötödik csíkhoz, egy vonalba a ceruzatartóval, füllel jobbra igazítva. Hatvan másodperc. A kockát csak úgy leteszem, még nincs pontos helye, remélem csinál majd neki, és megüzeni, ahogy a presszóval is. Ötven. Kár, hogy a levelezéseinkhez a cég rendszergazdái is hozzáférnek, így elveszik a varázs, rosszabb, mint a Tinder. Negyven. Igazából kit érdekel, Dávid nincs fent se Facebookon, se Instagramon, kincs minden mondat, amit tőle kapok. Harminc. Ha nemet mond a sétára, maximum felmondok, igazából nem nagy cucc. Húsz. Kell a pénz számlára, majd a WC-ben ebédelek és megkérem HR Klárát, csinálja meg ő Dávid reggeli kávéját. Tíz. Veszek egy nagy levegőt, lépek ki az irodából, Pénzügy Robiba botlom.
– Figyi, Dávid hómofiszban van. És ne csinálj neki több kávét, mert nem szereti, nekem adja mindig.