A tavasz illata könnyű lepelként borul az iskola előtti térre. A fák már virágba borultak, a gyakran feltámadó szél az újjászületés ígéretével tölti meg a levegőt. Felnézek az előttem tornyosuló fehérre meszelt épületre. Nincs már sok hátra, hamarosan magam mögött hagyom az általános iskolás éveket.
A padon ülünk, Peti és én. Átöleljük egymást, a külvilág megszűnik számunkra létezni. Jól esik a karjaiban lenni, biztonságot nyújt. Szeretem, ahogy a keze átkulcsolja a vállamat, melegséget sugároz. Mélyen magamba szívom az illatát, nem akarom, hogy véget érjen a pillanat. Az iskola udvara gyerekzsivajtól visszhangzik, de mi szinte meg sem halljuk. Kizártuk a zajokat és vele együtt minden mást is, most csak mi létezünk.
A gyomromba ideges remegés költözik, lassan haza kellene mennem. Már semmi keresnivalónk nem lenne itt, hiszen mindkettőnk órája véget ért. De én még nem akarok elindulni, mellette szeretnék maradni, nehezen engedem el a pillanatnyi boldogságot. Peti ajka az enyémhez közeledik, nem állok ellen, az ajkam nyílik, aztán már csak a puha melegséget érzem. Átadom magam neki, a szemem csukva, hagyom, hogy az érzés teljesen magával ragadjon.
De az idillt hirtelen megtöri az iskola bejárati ajtajának nyikorgása. A szemem kipattan, a levegő besűrűsödik, a szívem pedig a torkomban kezd dobogni, amikor megpillantom az igazgatónő alakját.
– Azonnal takarodjatok innen! – szólít fel minket, és könyörtelen kék szeme lángokat szór.
Mindketten felpattanunk a helyünkről, és döbbenten hallgatjuk az igazgatónő szűnni nem akaró gyalázkodását. Petire rá sem néz, egyenesen hozzám beszél. A szavai összemosódnak, szeretnék reagálni, bármit, akármit de képtelen vagyok rá. Nem kellene kurválkodni az iskola előtt, mondja, majd a hátsó udvar kerítésébe kapaszkodó kisebb gyerekekre mutat.
– Hát mégis milyen példát mutatsz nekik? – kérdi tőlem, és a hangjából kicsendülő szemrehányás miatt szeretnék láthatatlanná válni.
Szapora léptekkel távolodunk, ám ő csak áll a lépcső tetején, és elhord mindennek. A szégyen fojtogat, azt kívánom, bárcsak abban a pillanatban meghalnék. Igazgatói megrovás. Miután kimondja a végső ítéletet, hátat fordít, és eltűnik a szemünk elől.
Megsemmisülve leülök az út szélére, és a sírás fojtogat. Rettegek, mit fog ehhez szólni anyám. Az időzítés nem is lehetne rosszabb. A továbbtanulás már a küszöbön áll, és hogy bekerülhessek az általam olyannyira vágyott középiskolába, ő a gimnázium igazgatójával találkozik. Hogyan fogom neki elmondani, hogy megrovást kaptam?
De nincs más választásom, mert vagy megteszem én, vagy megteszi valamelyik jóakaróm. Egy ilyen kis faluban semmi sem maradhat titokban. Így amint beesik az ajtón, közlöm vele a hírt. Pont úgy reagál, ahogy arra számítottam. Üvölt velem. Hogy tehettem ezt vele pont ma, amikor ő lábát is lejárta miattam? Nem tudom elmagyarázni neki, hogy semmi rosszat nem tettem, pláne nem szándékosan. Én csak ültem azon a padon, és megcsókoltam a fiút, akit szeretek.
Mégis mocskosnak érzem magam, bűnösnek, hitványnak és mindenre méltatlannak. Kurva. Valóban az lennék? Hát ki más csinál ilyet az iskola előtt a kisebb gyerekek szeme láttára? Igen, kurva vagyok. Ha nem az lennék, nem érezném ennyire rosszul magam a bőrömben.
A cirkusz azonban még nem ér véget. Másnap rendkívüli megbeszélést hívnak össze az aulában. Ott az egész iskola, minden tanár és minden diák, a legkisebbektől a legnagyobbakig. És az igazgatónő elmondja a történteket, és azt is, hogy a bűnösök megkapták méltó büntetésüket. Én meg csak állok ott, és azért imádkozom, hogy minél hamarabb vége legyen. Csak legyünk túl rajta.
De nem leszünk, mert nem engedik, hogy elfelejtsem. Hetekig erről beszél az egész falu, az iskolában összesúgnak a hátam mögött, a tanárok elejtett megjegyzéseket tesznek az órán. Nem engedik, hogy részt vegyek a helyesírási versenyen, amire továbbjutottam. Nem csak én nem mehetek el, hanem senki sem. A bűnömért mások is vezekelnek. A versenyt szervező tanárnő hirtelen agyvérzést kap, és a fél oldalára lebénul. Ő a kedvenc tanárom, mindenkinél jobban szeretem.
Amikor megtudom, hogy mi történt vele, meg vagyok róla győződve, hogy az egész az én hibám. Rengeteget sírok, és minden korábbinál jobban gyűlölöm magam. Szeretnék meghalni, fáj levegőt venni, a szégyen és a bűntudat mázsás súlyként nehezedik rám. Meg kell szabadítanom magam ettől a kíntól.
Egy nap, mikor senki sem figyel rám, keresgélni kezdek az iskola udvarán. Eleinte magam sem tudom, mit, de aztán a kezembe akad egy éles tárgy, és már látom, mit kell tennem. Bemegyek a mosdóba, és felhasítom a bőrt a csuklómon. Az apró üvegszilánk nem elég éles ahhoz, hogy komolyabban kárt tegyek magamban, de ahhoz igen, hogy vért fakasszon. Nézem a kiserkenő véremet, és valami kellemes bizsergés jár át. Igen, pontosan ezt érdemlem.
A pillanatnyi felszabadulás azonban nem hoz tartós javulást. Továbbra is ott a súly a mellkasomon, és nehezen kapok levegőt. Nehezen alszom el. Néha meghúzom a nevelőapám konyakos üvegét, amikor senki sem látja. Szeretem ezt az újfajta lebegést, amit kivált. A fájdalom eltűnik belőlem.
Egy nap arra ébredek, hogy piros pöttyök tarkítják a testem. Először olyanok, mint egy kis pattanás, de elkezdenek viszketni, és a viszketés egyre erősödik. Beterítik a testem. Először a törzsemen jelennek meg, később a combomon, a karomon és a fejbőrömön is. Mindenhol ott vannak, így orvoshoz megyünk. A diagnózis pikkelysömör, az okai tisztázatlanok, gyógyítani nem lehet. Az orvos szerint próbáljunk ki néhány kenőcsöt.
Nem használnak. Mire eljön a tanév vége, és a ballagásom, a mellkasomban lévő nyomás valamelyest enyhül. A bőröm nem javul, de megtanulok együtt élni vele. Csak még egy ok, amiért szégyellhetem magam, már fel sem tűnik. A figyelmemet az olvasásra fordítom, és a saját világomba menekülök. Valahogy már egyáltalán nem érdekel, ami odakint történik. Néha irigylem Petit azért, mert őt teljesen hidegen hagyják a történtek. De miért is venné magára, hiszen mindenki úgy viselkedik, mintha az egész az én hibám lenne.
Mint utólag kiderül, felmerül, hogy bizonyítványosztáskor megjutalmazzanak. Kiváló tanulmányi eredményeim indokolttá tették volna. De végül a nevemet kihúzták a listáról. Hogyan tüntessenek ki egy olyan személyt bármivel is, aki igazgatói megrovásban részesült?
Igazuk van. Nem érdemlem meg, hogy elismerjék a tanulmányaimat. Velem valami nagy baj van, ezt kár is lenne tagadni. Kurva vagyok. És nagy valószínűséggel az is maradok.