A tárgyalás már legalább két órája tartott. A bíró pöffeszkedve helyezte testének súlyát egyik oldalról a másikra. A teremben temetői csend honolt, csak a sok ezer oldalas beadványok papírmadarai suhogtak fel időnként a gépíró ütemes kopogásaival kánonban. – Mondja hát el, mi történt azon a napon! Zoia szemei először bizonytalanul újra végigpásztázták a zavaróan tágas helyiséget, majd félénk tekintetének egészen ellentmondva határozottan szólalt meg. Higgyen nekem! Mintha egyszerre a végítélet napja jött volna el! Volt valami izgatottság a levegőben. Papuska aznap is korán kelt és szinte azonnal az íróasztalához ment. Mindig azt mondta, hogy mindenki képessége szerint dolgozzon, és szükséglete szerint részesüljön a javakból. Én már előkészültem addigra, a személyes tárgyakat becsomagoltattam, mindenféle értéket, festményt, szobrokat, festett bútorokat másnap akartam elszállíttatni. Ragaszkodtam hozzá, hogy csak ő menjen, a mama később követte volna. Mégiscsak a szülei a legfontosabbak az embernek, nem igaz? Az utolsó szavaknál a kezei között cafatokra gyűrött zsebkendőjére meredt, majd jóformán hadarva folytatta tovább. Igen, meg akartam menteni. Egy cetlire firkáltam a vágány számát és odaadtam neki. Remegő kezével zsebre tette, homlokon puszilt és elindult. Ekkor Zoia testméretéhez képest hatalmas sóhaj szakadt fel a torkán. Majd az előzőeknél sokkal halkabban folytatta, kicserepesedett ajkai között újra formálni kezdte a szavakat. Talán egy óra telt el, amikor Papuska vérző fejjel jött vissza, a szemében félelemmel vegyes haragot láttam. Azt mondta, hogy baleset történt, és hogy majdnem odaveszett. Megállítottam a vérzést. Még aznap este autó vitte el a másik telekre… Kénytelen voltam elmenni arra az állomásra, Papuska ugyanis elhagyta az erszényét, amiben az aranyak voltak. Azt csak nem hagyhattuk ott. Mire odaértem, szörnyű sötétség borította be a helyet. Nem mertem odanézni, mert valaki haldoklott… A bíró ekkor csendre intette a nőt, majd gépiesen annak a szalagnak a lejátszását kérte. Nehézkesen indult el a felvétel, alig hallható zakatolás moraja olvadt össze egy idősebb férfi hangjával. De alig kezdődött el, szinte rögtön meg is állíttatta azt. – Először is, kérem, rögzítsék a jegyzőkönyvbe, hogy a hangfelvételek minőségének javítására különös tekintettel legyenek a kihallgatást végző szervek. Ellenben a feladat végrehajtásában meglehetősen akadályoztatva van a Tisztelt Bíróság. Most pedig kérem, hogy folytassák a lejátszást tovább! …az az orvos mondta kérem szépen, hogy a reggeli szíverősítő jó nekem. A kis vodka a reggeli előtt. A kezem sokat remegett tőle, de megmelegített. Előző nap volt egy kis zavargás, rendbontás, de a Sec *rövid szalaghiba* vezetője azt mondta, hogy csak felbujtók voltak. Semmi különös. Zoia zavart volt, ideges. Ő akarta, hogy menjek el. Végül beleegyeztem, akartam *rövid szalaghiba* a Siralom-völgyi házunkba. *rövid szalaghiba* mindenki a teljesítménye szerint. Aki jól dolgozik, az jobban részesüljön a javakból. Ezt akarom folytatni. Zoia egy papírt nyomott a kezembe. A cetlin csak az állt, hogy 3-as vágány. Még a lovakat is befogadtatta előre kérem szépen a szekér elé, az vitt ki. A vonat berendezése jó volt, úrias *rövid szalaghiba* a következő állomáson estem neki annak a nyomorult deszkának, ajtó volt vagy mi a jó isten. Tévedés történt. Zavart elemek, felbujtók *rövid szalaghiba* rendet kell tenni. Kiáltott *hosszan elnyúló szalaghiba* szerintem azokat megölte, bár az egyik mintha hörgött volna *rövid szalaghiba* Velem is végezni akart a nyomorult! De nem sikerült neki! A fejem vérzett. A kísérőkkel hazavitettem magam. Zoia jó kislány, ápolt engem. De rajtam nem foghat ki egy ilyen kis semmi eset, több vagyok én annál. Még este a telekre mentem *rövid szalaghiba* hát kérem szépen a Gyilkos-tó mellé. A hangfelvétel részlete véget ért. A bíró egyre csak csóválta a fejét. A szalag minősége is felbőszítette, ráadásul az imént jelezték neki, hogy az utolsó szemtanú átvilágítása és azonosítása is elhúzódott, így késve ér a tárgyalásra. Az ismeretlen járókelő azonban végül pontosan időben érkezett meg. Fekete ruhája messziről bűzlött. Kidülledt koponyacsontja, üveges ábrázata annyira rémisztő volt, hogy még a bíró sem állta a tekintetét, pedig ő már látott egyet s mást. Inkább zavartan az órájára nézett. Abban a pillanatban szólalt meg a közeli templom mély gongja. Igyekezett a bíró túlharsogni, hiszen az ügymenetnek a megszokott mederben haladni kellett tovább. Még alig száradt meg a jegyzőkönyvben a feketetintás neve, már bele is kezdett, hogy elmondja, mi történt azon a napon. Túl sok lett már a meggyilkolt halott. Alig fértem el tőlük. Igen, ők tették, éveken keresztül. Tudja, hogy van ez. Rettegnek tőlem egész életükben, de végül annak a kezétől halnak meg, akiben mindvégig megbíztak. Utána meg én foglalkozzak velük. Nekem feladataim, napi kötelességeim vannak. Hogy is végezhetném ezeket így el? Úgyhogy megelégeltem a sok halottat, ez nem mehetett így tovább. De azon a napon céltalanul bolyongtam. Unalmasan, eseménytelenül telt az idő, kavicsokat dobáltam. De hát a végzet már csak ilyen. Meg is csináltam magamnak megint a munkát, de a sors útjai kifürkészhetetlenek ugyebár. Bár nincsenek véletlenek, az egyik kaviccsal mégis véletlenül eltaláltam a vasúti váltót és a következő pillanatban elsuhanó vonat kisiklott. Az egyik vasúti kocsi pedig elterült. Éppen annak a rémült embernek a feje kandikált ki. Neki most szerencséje volt, vele később újra találkoztunk. A másik öthöz viszont rögtön odasiettem, már csak az egyik hörgött. A történet többi részét már tudják. A bíró ekkor hevesen bólogatni kezdett. Mozdulatában a helyeslés helyett azonban nagyravágyó elégedettsége sejlett fel, amelyet a tárgyalás közelgő lezárásának ígérete jelentett.
Zoia Ceausescut az egész tárgyalás-sorozat végén a bíróság végül az összes vádpont alól felmentette. Szüleit, Nicolae Ceausescut és feleségét még két hónappal korábban, 1989. december 25-én végezték ki.