novella

Fischer Paula: A diófa árnyéka

Emlékszem minden évben a szülinapomra, a reggeli telefoncsörgésre és a rekedtes hangodra, amint felköszöntesz; ugyanolyan, mint gyerekkoromban.


Emlékszem az ezüstösen csillogó hajadra, amely még a sötétebb napokat is bevilágította.
Emlékszem a vastag szemüveged mögött megbújó mosolygó szempárra, és arra, mennyire féltem, mikor vált át szigorúra.
Emlékszem a ropogós zöldségekre, amiket nyáron a diófa árnyékában tálaltál, és arra, hogy a bátyám mindig késve ért haza vacsorára.
Emlékszem a lángos élesztő ízére, amit reggelire csináltál, és a megkopott papírra, amin a receptet hagytad; később szétfolyt a tinta.
Emlékszem a Balaton morajlására, a gyönge szélre, ahogy a bőrömet simogatja.
Emlékszem a színes könyvem érdes lapjaira, amit addig forgattam előtted, míg fel nem olvastál belőle.
Emlékszem a házunk előtti murvás utcára, ahogy szaladok, elesem, és észre se veszem a lábszáramon lecsorduló vért.
Emlékszem, ahogy aznap este a fürdőszoba lámpájánál törölgeted a sebem, de a fájdalomra, már nem emlékszem.
Emlékszem az ideges, riadt arcodra, arra, hogy kiabálsz, amikor belépünk az ajtón, arra, hogy bátyámat fenekeled, közben sírsz, mert fogalmad sem volt, hol voltunk.
Emlékszem a bátyám sértődött arcára.
Emlékszem, amikor együtt hógolyóztunk, és már alig gondoltunk rád.
Emlékszem, hogy új tanítót kaptunk, mert te már nem tudtál segíteni, mindmáig nem értem, de emlékszem, milyen hamar megszoktuk.
Emlékszem az évekre, amikor már alig találkoztunk, és annyi mindent kellett volna mesélnem.
Emlékszem minden évben a szülinapomra, a reggeli telefoncsörgésre és a rekedtes hangodra, amint felköszöntesz; ugyanolyan, mint gyerekkoromban.
Emlékszem, mindig furdalt a lelkiismeret, hogy én sosem hívlak fel.
Emlékszem, valamiért sokáig úgy éreztem, te örökké élsz.
Emlékszem a közös sétáinkra az utcánk mögötti kis diszkontig, a végtelenbe futó búzamezőkre, és tudom, hogy ott ma is megtalállak.
Emlékszem a panel blokkodra, ahogy a lemenő nap fényébe borul és nyugalommal tölt el.
Emlékszem, amikor aznap meglátogattunk, és harmat gyenge tested, mintha ólom húzta volna vissza a fotelbe. Én megöleltelek, és egy pillanatra még a félelmem is elmúlt, hogy összenyomlak.
Emlékszem, ahogy reménykedve kérdezed, hogy mikor leszek már anyuka, és emlékszem a görcsre a gyomromban, hogy erre nem tudok válaszolni.
Emlékszem egy szürke, esős napra, ahogy a telefonom rideg kijelzőjén meglátom az üzenetet anyámtól: meghaltál.
Emlékszem a napra, amikor utoljára láttalak, arra, hogy én értem először a templomba.
Emlékszem az urnára, a szívem koppanására, hogy te vagy ott benne, belesűrítve az életed.
Emlékszem, megszédültem.
Emlékszem a papírra a naptáramban, amire fel volt írva, hogy Marit hívni, emlékszem kitéptem dühömben.
Emlékszem rád, a diófa alatt, az ezüstösen világító hajadra, a lila pöttyös fürdőruhádra, hogy mindig mosolyogsz, a friss zöldségekre és a rádió szólamára, és a biztonságra, amit akkor éreztem talán utoljára.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: