Anna egy nagy kérdőjelként áll a tükör előtt és próbálja felmérni az elmúlt percek meggondolatlanságából fakadó károkat. A csípőjét előretolja, kezei a derekát támasztják, ebben a boldog kismamapózban figyeli a domborodó hasát. Ha így felszállnék a buszra, egészen biztosan átadnák a helyet – gondolja magában, miközben meg is simogatja a nem létező pocaklakót. Ahogy ott áll a tükör előtt a kinyúlt melegítőnadrágjában, a kekszmorzsáktól és rácseppent tejszínfoltoktól koszos fekete garbójában, a puffadt hasát simogatva, érzi, ahogy szépen lassan elönti a forró, mardosó önutálat. Utálja magát azért, amiért megint nem volt képes normálisan kezelni a stresszt, és tele kellett zabálnia magát, amiért már megint a testét kellett büntetnie a faszságai miatt, de legjobban azért, amiért még mindig képes azt hazudni magának és mindenki másnak is, hogy minden a legnagyobb rendben. Anna egyenesen a szánalmas tükörképére bámul, és egy rég nem látott, ismerős arcot fedez fel a könnybe lábadt szempárok mögött.
Már szalad is a csaphoz, a hűvös vízsugár pillanatok alatt megtölti az egyliteres vizespalackját, ő pedig az üveg szájára tapad és úgy nyeli a kortyokat egymás után, mintha nem lenne holnap. Gyomormosás – formálja nedves ajkaival a bűvös szót, miután már egy csepp víz sem maradt a flakonban. Azt olvasta a neten, hogy ezt így hívják. Igazából nem is a módszer neve a fontos, a lényeg az, hogy már jópárszor működött az elmúlt években. Elszántan ront be a vécébe, idegesen felcsapja a műanyag ülőkét, és egy hatalmas, tompa koppanással térdre veti magát a csésze előtt, mintha csak gyónni készülne. Elfehéredett ujjakkal szorítja a jéghideg porcelánt, úgy kapaszkodik ebbe a rohadt kerámiába, mintha csak ez lenne az egyetlenegy biztos pont az életében. A tartály ütemes csobogása abbamarad, teljesen feltöltődött vízzel, Anna pedig elegendő elhatározással, hogy újra megtegye. Tekintetét a lefolyó titokzatos nyílásába szegezi, le akar nézni egészen a mélyére, ahova az emberek egyszerűen csak úgy leküldik a felesleges dolgokat.
Eszébe jut, mikor hetedikben az osztállyal a szoboszlói szennyvíztelepre kirándultak, ahol egy bajszos bácsi kedélyesen elmesélte a fullasztó szarszagú tavaszi délutánon, hogy valaki egy egész csirkét vagy a műfogsorát is képes volt lehúzni a vécén. Az osztály a kiskamaszok unottságával hallgatta az előadást arról, hogy mit szabad és mit nem szabad leereszteni a vécén, Anna azonban képtelen volt odafigyelni, olyan erősen szédült a bűztől és a körülöttük lévő kukáskonténerekben halmozódó véres tamponok látványától. A helyzeten az sem segített, hogy a hasát elöntötte egy addig ismeretlen, tompa görcs, amitől úgy érezte, menten elájul. A tanulmányi kirándulásról hazaérve meglepetten, de mégis megkönnyebbülve állapította meg, hogy nem ő a gyengelelkű, elkényeztetett kislány, aki nem bírja a szarszagot, hanem csak megjött az első menstruációja, azért volt ilyen rosszul.
Ahogy most, évekkel később a vécécsésze fölé görnyed, a gyomornedveitől nedves mutatóujját pedig ellentmondást nem tűrően tuszkolja le a torkán egyre mélyebbre és mélyebbre, eszébe jut egy másik első alkalom az életéből, amikor elsőként hatoltak be idegen ujjak a testébe. Először csak óvatosan, minden apró mozdulatra odafigyelve mozgott a szerelemtől nedves nyílásban a vaskos mutatóujj, majd lassan a középső ujj is fel próbált jutni a titokzatos résen, de Anna egy szisszenéssel jelezte, hogy ez már sok lesz. Hetek teltek el, mire mindkét ujj fájdalom nélkül tudott benne mozogni, de neki most nincsenek hetei, pár perce van, talán fél óra, míg el nem kezd felszívódni a gyomrában lévő töménytelen mennyiségű étel. Kihúzza a szájából a nyálkás mutatóujjat, mellé illeszti a még száraz középsőt is, és határozottan, fájdalmat nem ismerve ereszti le őket a torka mélységeibe. Mikor már az egész kezével a szájában matat, de még mindig csak a hirtelen magába borított víz csordogál ki a testéből, páni félem lesz rajta úrrá. Nem megy. Aztán felidézi, hogy is kell ezt csinálni: a másik kezével erős nyomást gyakorol a gyomorszájára, miközben a szájában elveszett ujjpárossal szorgos köröket ír le odabenn, így hozza mozgásba ezt a csodálatos gépezetet. Hát persze, olyan ez, mint a biciklizés – nyugtázza elégedetten.
Perverz boldogság lesz rajta úrrá, amikor néhány másodperc és egy-két öklendezés után a szájában lévő kézfején érzi, ahogy végigsiklik valamilyen félig szilárd, félig nyúlós, meleg massza. Az utolsóként magába tömött, mogyoróvajjal megkent abonett tisztán felismerhető maradványai a vécékagylóban landolnak. Utolsókból lesznek az elsők – mosolyodik el magában a béna közhelyen. De nincs idő ilyenekre, nem állhat meg egy másodpercre sem, már érkezik is a következő falat nyálkás massza a gyomrából. Szépen sorban buggyannak ki belőle az elmúlt tíz percben kétségbeesetten bezabált abonettek, korpovit kekszek, a több napra előre megfőzött vöröslencse tészta maradványai, néhol még egész csicseriborsókat is látni, amiket megrágni sem volt ideje a falásroham hevében. Anna meredten bámulja a vécében összegyűlt boldogtalanságát, és kiguvadt, könnyező szemekkel próbálja az utolsó bűnös falatokat is kipréselni magából. Egyre erősebben nyomja a gyomorszáját, az ujjai is egyre erőszakosabban törnek előre, már jócskán a nyelőcsövében matatnak, az alkarján pedig lassú lávafolyamként csordogál le a hányástól zavaros nyál, mely aztán a vécé előtti szőnyegen terül szét lustán.
Jobb lesz egy kis szünetet tartani – mondja magának a sírástól remegő hangon, miután már nyálon kívül nem jött ki belőle semmi. Felegyenesedik, a kezét megtörölgeti vécépapírral, majd sietősen letisztogatja a kagyló belső pereméről az odacsapódott pöttyöket is. A mocskos papírcafatokat a hányásdomb tetejére dobja, de nem engedi le a lefolyón, hátha sikerül még valamit kiadni magából. Kicsit szédeleg a hirtelen fejébe tódult vértől, a torkát pedig marja a sav, de ezekkel mit sem törődve, sietős léptekkel az előszobába siet, hogy megnézze az eredményt.
Anna most ismét az tükör előtt áll, éppen úgy, mint egy negyedórája, oldalra fordul, és tanácstalan kérdőjelet formál a gerincoszlopával. Csípőjét előrenyomja, amennyire csak tudja, várja, hogy domborodjon az a has, de akárhogy nézi, akárhogy igazgatja magát, csak a lapos hasfala körvonalazódik a koszos garbó alatt. Szembefordul a tükörrel, és az ismerős zöld szempárra szegezi a tekintetét. Tünetváltás – hagyja el a nedves száját a hányásszagú bűvös szó. Azt olvasta a neten, hogy ezt így hívják. Ezért lesz a tünetmentes alkoholista láncdohányos, a kemény drogokkal felhagyó függő munkamániás, az anorexiából gyógyult evészavaros pedig bulimiás, stresszevő vagy ami tetszik. Bátorítóan a tükörképére mosolyog, majd visszamegy a vécébe, és egy gombnyomással leengedi a lefolyón a bűzös szégyenét, hogy aztán egy újabb stresszes időszakig elfeledkezzen róla.