Ragyog a nap és vénasszonyok
tündökölnek a parkban,
hátradőlnek a kőpadon
szandálban vannak, bütykös
lábujjaikat összedörzsölgetik.
Karamellcukorkát szopogatnak,
cuppogásuk felhallatszik az égig.
Emlékszel? – kérdezgetik egymást
és sopánkodva sorolják
az egykori osztálynévsort,
meg fényképeket dugdosnak
mindenki orra alá.
Nézze, ez itt a lányom,
egy könyvvizsgálócég kreatívja,
ez meg a fiam, mindig nagy csibész volt,
most egy gyárat igazgat,
az unokáim minden sátoros ünnepen
körüldongják az asztalt.
Ragyog a nap és száraz
avart rugdalok magam előtt
nézem, hogy csordogál az élet
a göcsörtös visszerekben a szív felé.
Te meg meghaltál. Mi már nem
üldögélünk soha a parkban.
Megtörlöm a szemem –
csak allergia – és mára fekete
hátteret állítok be a fészen.
Németh Márta: Por
Meghaltál.
Egy napja, öt napja,
már egy hete.
Nem történt semmi a héten,
ősz van. Most épp süt a nap.
Fuldoklik az allergiától az ország,
parlagfű, persze.
Szedtem néhány szem málnát,
a szeder is érik, csak
nem kedvez neki az aszály.
Elfelejtettem mondani legutóbb,
hogy olvastam azt a könyvet,
amit ajánlottál. A szakításról szól.
Meghaltál. Már egy hete.
Nem térek magamhoz,
nem hiszem, elképzelni sem tudom.
Nem nevetsz. Nem fázol.
Nem koccan össze a fogad.
A kényelmetlen testhelyzetek,
a testsúly, a sok felesleg, a tudat,
hogy meghíztál, elmúlt.
Elmúlt minden.
Meghaltál.
Kirándulni voltunk ma,
jólesett megmozgatni a lábam.
Izzadtam, mint a ló, mondom,
meleg van, nyári meleg.
Az erdei úton egyszer csak leültem.
Nem volt megtervezve semmi.
A mutatóujjammal egy kört
rajzoltam magam köré a porba,
íme, az ember.
Jó volt megérinteni. Belemarkoltam a
hűvös, selymes homokba,
felemeltem. Pergett az ujjaim közül.
Kifolyt, visszahullott,
bekerült a fogaskerekek közé,
csikorgott, őrlődött, elvegyült,
Újból szedtem, aztán újra és újra,
már két marokkal, felemeltem
a fejem fölé. Nem kellett szórnom,
hullott magától, vitte a szél is.
Hagyd – mondta valaki,
valaki másnak – hadd sírja ki magát.