Hubert, a szélhámos nem sokkal azután találkozott az Albatrosszal, hogy megnyitotta a Veritast, egy kizárólag hamisított festményeket árusító galériát. Az Albatrosz segített beindítani az üzletet. Hubertnek régóta dédelgetett álma volt egy saját galéria, és az álom most valóra vált. Végül pontosan olyan lett, amilyennek elképzelte: fél, vagy talán egészen homályos, dohos és rejtélyes, akár a könyvtárak a későromantikus festményeken. Délutánonként betűzött az ablakon a nap, és megvilágította a helyiségben örvénylő port – mikor valaki belépett az ajtón, saját alakjának hűlt helyét hagyta a porfelhőben. Hubert rengeteget dolgozott a kiállítótér hangulatán; egész Pestet bejárta, mire talált egy kisiparost, aki hajlandó volt a kérésére “ódon, recsegős” parkettát lefektetni. Végül a város egy elhagyatott szegletében, meglepetésszerűen bukkant rá a megoldásra. Eredetileg azzal a szándékkal barangolt a környéken, hogy eltévedjen. Vénséges, puskagolyóktól himlőhelyes házak omladoztak az utca két oldalán, a földszinti ablakok alatt elfeledett szakmák cégérei. Ahogy elzakatoltak mellettük az évtizedek, már lehetetlen volt megmondani, a rozsdás pinceajtók működő üzlethelyiségbe nyílnak-e. Hubert épp a cipészek, magánnyomozók és ágytoll-pehely árusok neveit böngészte, mikor végre rátalált: “parkettásmester” – állt szigorú betűkkel a házfalon. Benyitott. Egy megfakult kisöreg várakozott rá fehér ingujjban, széles munkaasztal mögött. Nem tűnt meglepettnek – úgy hallgatta Hubert óhaját, mintha már ismerné az egész történetet. A kaszáspókok a plafon sarkaiban lábukat dörzsölgették. A parkettásmester recsegve visszakérdezett:
– Milyen hangközök legyenek a parketták közt?
Hubert megszédült.
– Nos hát, ugye…Terc? – kockáztatta meg remegő hangon.
– Hármashangzatokat vállalok – bólintott elnézően a parkettásmester. – De tudnom kell, mi a helyiség rendeltetése. Tetszik tudni – köszörülte meg a torkát –, fiatalabb koromban a ravatalozók parkettáját kisterc és kvint akkordjából komponáltuk. Így a hangzás ünnepélyesebb.
– Van egy galériám, ahol hamis festményeket árulok – vágta rá Hubert, mint akit hipnotizáltak.
A kisöreg eltűnődött, és a munkaasztal lapját simogatta maga előtt.
– Ajánlhatom a nagyterc és kvint kombinációját; ez igen derűsen recseg. Viszont drágább, mert a derű mindig drága, főleg mostanában – tette hozzá.
– Nem számít – mondta Hubert fojtott hangon. Hirtelen teljesen biztos volt benne, hogy a Veritas Galéria nem lehet teljes a kisöreg zenélő parkettája nélkül.
– Nyírfából lesz – közölte a parkettásmester. – Besüt a nap?
Hubert az igazságnak megfelelően azt válaszolta, hogy délután besüt. Ettől a kisöreg felderült, mint mikor valakinek eszébe jut egy régi emlék. Úgy dörzsölgette a kezeit, mint a kaszáspókok a plafon sarkaiban.
– Ahogy a fényhatások változnak, úgy változik majd a parketta színe is – magyarázta. – És amint a szálak felmelegszenek a napon, a dallam is magasabban fog szólni. Akár egy oktávval.
A parkettásmester végül egy hónap alatt lett kész a Veritas bemutatóhelyiségével, és precíz utasításokat hagyott a parketta tisztítására – vagy, ahogy ő nevezte, a hangolására – vonatkozóan. Ezalatt Hubertnek némi fejfájást okozott az öreg honoráriuma. Két numizmatikai szaküzletet is felkeresett a számla kiegyenlítéséhez, a parkettásmester ugyanis kizárólag pengőben fogadta el a fizetségét.
Az első látogató, aki végigment az immár derűsen recsegő parkettán, nem vevő volt, hanem az Albatrosz. Az üzlet az első hetekben nem ment jól, és Hubert már azt is elfogadta volna, ha valaki pengőben fizet ki valamit.
– Nevem: Albatrosz – mutatkozott be a jövevény, és munkát kért. Magassága verdeste a két métert, feje friss borotválástól csillogott, és a tarkójára – ismeretlen okokból kifolyólag, merthogy Hubert sosem kérdezett rá – két tükörtojás volt tetoválva.
– Behajtó vagyok – adta meg a kvalifikációit.
“Áhá, értem” – gondolta Hubert, és szeme felragyogott. Az Albatrosz bizonyára úgy gondolta, hogy a hamisított festmények vásárlóin előbb-utóbb be kell majd hajtani a pénzt, főleg, mikor a festmények hamisságára fény derül.
– Tudja, Albatrosz – ízlelgette a nevet Hubert, és végigfuttatta nyelvét kifehérített fogsorán – a vásárlóim tudják, mit vásárolnak. És helyben kell fizetniük. Nem látom be, mi okom volna behajtót alkalmazni.
Az Albatrosz hallgatott egy ideig, szeme ide-oda járt, mintha láthatatlan mondatokat olvasna a levegőben.
– Ki ne akarna magának saját behajtót – lőtte fel a kérdést a magasba. Nem mindennap mutatnak rá olyan vágyainkra, amelyek létezéséről addig mit sem tudtunk – Hubert ezt felismervén azonnali hatállyal alkalmazásba vette az Albatroszt. “A galéria épül és szépül” – állapította meg elégedetten. “Már behajtóm is van.” Az Albatrosz betanítása egy körbevezetéssel kezdődött. Hubert mindent elmagyarázott a kiállítótérről, a zenélő parkettáról, a csomagolóhelyiségről, a zárakról és a kávéfőzőről (főként a kávéfőzőről, mert mégis ez volt a legfontosabb.) Legvégül hosszan beszélt a nagy hamisítókról. Tom Keating Rembrandt-utánzatairól, Max Brandrett-ről (alias Max, a Hamisító), aki még a börtönben is Palmer-akvarelleket festett, és mindenek fölött Han van Meegeren-ről, a Vermeer hamisítóról, akinek mesterségesen öregbített olajfestményeivel a hájas, kitüntetésekbe csomagolt Göringet is átverték. A Veritas Galéria – és Hubert – legnagyobb büszkesége egy Wolfgang Beltracchi (eredeti nevén Wolfgang Fischer, lám, még a név is hamis) által készített Max Ernst-hamisítvány volt, a kiállítótér díszhelyén.
– A Veritas Galéria arra az alapvetésre épült, hogy a festmények története is értéket képvisel – magyarázta felhevülten Hubert. – Egy jó hamisítványnak pedig szinte mindig lenyűgöző története van, arról nem is beszélve, hogy nagyobb tudás kell az elkészítéséhez. Nem elég megfesteni a nagyszerű képet. Utána a legnagyobb szakértelemmel tönkre is kell azt tenni, hogy korhűnek tűnjön.
Az Albatrosz nem szólt semmit, csak figyelt. Alapjában véve hallgatag volt.
– Egy tökfej történész azt mondta nekem egyszer, hogy az igazság története sokkal jobban dokumentált, mint a hazugságoké. Merész kijelentés, tekintve, hogy a történelem maga is leegyszerűsítések és féligazságok tárháza – folytatta Hubert. – Az én kiállítótermemben ellenben mindenki tudja, hogy amit lát, az hazugság. Innen a név: Veritas Galéria – foglalta össze a gondolatmenetet.
Az Albatrosz gondolkodott egy ideig, azaz szemeivel ismét a Hubert számára láthatatlan, levegőbe írt mondatokat olvasta.
– És – kezdett bele – hogy megy a bolt?
Hubert elismerte, “nincs nagy kereslet” a hamisítványokra, még úgy sem, hogy azok az oly ritkán megfogható igazságot képviselik. Vagy talán pont ezért.
– Ebben tudok segíteni – válaszolta az Albatrosz. – Megvan hozzá a módszerem.
Hubert értetlenkedett egy sort: – Ha nincs vevő, akkor mégis kin tudna behajtani bármit?
– Mindenkinek van egy módszere – közölte az Albatrosz. – Hogy elvégezze a dolgát.
– Rendben, kedves Albatrosz – egyezett bele Hubert –, mi az Ön módszere?
Az Albatrosz a kabátzsebébe nyúlt, és különös tárgyat vett elő.
– Ez egy boxer – magyarázta. Nem fémből volt, hanem sötét, nehéz teakfából – keretként fogta be az Albatrosz öklét. Az ütőfelületen végig cápafogak háromszögei sorakoztak. – Méghozzá cápafogas boxer. Egy hawaii figurától kaptam.
Hubert elvetette az ötletet, hogy megkérdezze, pontosan mit is takar ez a “kaptam.” A boxer messze a legborzalmasabb fegyver volt, amit valaha látott. Elképzelte, ahogy egy könnyed ütés szétnyitja az áldozat arcát, akár egy gránátalmát.
– Még soha nem kellett használnom – folytatta az Albatrosz. – Azt látom mindenütt, amit magán is látok. Ahogy felhúzom a kezemre, a tekintetüket megmetszi a fogak széle… Mindenki ugyanazt gondolja, mint maga.
Hubert némileg megkönnyebbült, hogy a boxert még nem használták. Legalábbis az Albatrosz ezt állította.
– Szóval a módszer… a módszere – gondolkodott hangosan Hubert, miközben a sarkán dülöngélt, és kezeit összekulcsolta a háta mögött.
– Beszélek az Íróval – mondta az Albatrosz.
– Nos, ha úgy gondolja, hogy ez segít – motyogta.
Az Albatrosz visszasüllyesztette a zsebébe a cápafogas boxert, és kifordult az ajtón. Hubert a távolodó tükörtojásokat nézte az Albatrosz tarkóján, ezért fel se tűnt neki, hogy a talpa alatt a parketta ezúttal milyen baljós, moll-hangnemben recseg.
Az Albatrosz késő délután állít be hozzám, keze a kabátzsebében. Nem kell megmutatnia, mi van nála. Egész nap az íróasztalomnál ültem, és már vártam a kopogásra – teljesen felesleges lett volna elmenni. Néhány dolog elől el lehet szökni az életben, de előle nem.
– Írókám, Itt az ideje, hogy felfuttassa a Veritas Galériát – közli az Albatrosz.
– Mégis hogyan? – kérdezem, miközben azon gondolkodom, hogy nem szakították még ki a cápafogak a kabátzsebet.
– Hazudjon – válaszolja magától értetődően az Albatrosz. – De ne legyen béna.
– Hogyan? – kérdezem megint, habár pontosan tudom, hogy a csöndes felszín alatt az Albatrosz valójában türelmetlen lény. Főleg a kérdezősködés zavarja, és főleg munka közben.
– Mit tudom én. Mondjon néhány tényt, aztán keverje közé a hazugságot. Úgy hihetőbb.
Ezen elgondolkodom. Végül is Hubert hamis festményein is valódi az olajfesték. Meg a lakk is. Ezek nélkül nem is lenne igazán hihető az, ami hamis. Az Albatrosz végig fölöttem áll, miközben kalapálom a billentyűzetet. Pontosan tudja, hogy gyűlölöm, mikor írás közben néznek. Ezt írom:
Hubert tehát megnyitotta a Veritas Galériát, és felvette maga mellé behajtónak az Albatroszt. Fontos részlet, hogy mindez Budapest galériáktól legzsúfoltabb negyedében, a Parlamenttől kétutcányira történt. Talán ezért is nem fedezte fel azonnal a műértő közönség – hiszen galériából így is volt elég. Nemsokára mégis híre ment, hogy valaki az Országház mellett ‘valódi hazugságokat’ árul, mi több, ezt nyíltan kiteszi a kirakatba is. A visszafogott kezdet után a siker olyan hirtelen volt, mint a pezsgősüveg durranása.
– Írókám, ezt a hasonlatot már használtad máshol – kötözködik az Albatrosz.
A parketta órákon át derűsen recsegett a látogatók talpa alatt, és Hubert feltette magának a kérdést: nem kellene-e neki is festészetre adni a fejét? Hamisítványokat készíthetne hamisítványokról, így megteremtvén az “eredeti hamisítvány” eddig legfeljebb filozófusfejekben létező kategóriáját. Ha a vásárlók továbbra is így ömlenek a galériába, Hubert a végén még kifogy a hazugságokból – ezt már aztán végképp senki nem gondolta volna. A Veritas Galéria első, ünnepi aukcióján a tételek átlagban a kikiáltási ár háromszorosán keltek el. Rengeteg tennivalójuk mellett Hubert és az Albatrosz rászokott, hogy az üzleti sikereket ünnepelve esténként bordóit igyanak együtt.
– Nem is szeretem a bordóit – szól közbe az Albatrosz megint. Jól tudom, hogy ez mit jelent: jóváhagyta a változtatásokat. Dicsérettel mégse hagyhat itt, az nem a behajtó feladata. – Ne kelljen még egyszer visszajönnöm – figyelmeztet, azzal otthagy a billentyűzet felett.