Hiányzol.
Hiányzik, hogy napról napra
elmesélhessem a nagyon fontos dolgokat.
Amik az utolsó találkozásunk óta történtek velem.
Hiányzik ölelő karod és a néha cinkos mosolyod.
Hiányzik a veled töltött az idő. A titokban átbeszélgetett sok száz óra.
Az utolsó nap feledhetetlen volt.
Akárcsak a mesékben
és a cukormáztól csöpögő hülye filmekben.
A világ a helyére zökkent.
Midas-kezem érintésétől arannyá változott minden pillanat.
A postát is nyitva találtam,
megérkezett a neked készített ajándék. Amin hosszú napokon át dolgoztam. Titokban. Kinyomtatták. Olyan lett, amilyennek képzeltem.
Hazafelé az üres busz ablakából néztem az esti várost.
Életemben nem láttam még ilyen szépnek.
A fák tarka leveket hullattak a napsugarak virgonc tánca közben.
A madarak fütyültek, daloltak. Még a varjak károgása is beszélgetésnek tűnt.
Mosolyogva aludtam el.
Szívemben túlcsordult a hála.
Amiért
mindez
megtörténhetett.
A segítségeddel.
Örömkönnyek áztatták a párnát.
Elképzeltem, ahogy reggel félve ragyogó szemmel,
mint egy négyéves az anyjának, átadom neked az ajándékot.
A képekbe csomagolt, máshogy elmondhatatlan köszönetet.
Elképzeltem a büszkeséget a szemedben.
Azt a csillogást,
amit egész életemben
vágytam látni.
Másnap semmi sem volt jó.
A tejeskávé túl keserű, a vaj túl sós, a lekvár túl édes, a megbeszélés túl hosszú, a munka túl sok.
Még az ajándékot se volt kedvem becsomagolni. Odaadni sem.
Tudattalan félelemként fagyasztott kővé a lehetséges elutasítás.
Nem akartam
azt érezni,
amit mindig,
mikor
tálcán
kínáltam fel
a szívemet.
Nem akartam, hogy tőrt döfj belé, mérgező szavakkal gyilkolj.
Nem akartalak téged is elveszíteni.
Miközben épp elveszítettelek.
Talán nem is téged. Talán csak egy illúziót. Hogy fontos vagyok neked.
Azóta hiányzol.
Azóta nem csacsogok a hétköznapi dolgokról. Azóta nem ölellek át gondolatban.
Mosolyodból eltűnt a cinkosság.
Egyedül a szemed nem változott.
Az még mindig bátorít.