novella

Lovass Adél: A felejtés eszközét felettébb nagyszerű mód használva

– Anyád csak akkor fogja tudni átlépni a határait, melyek akadályozzák a kiteljesedésében, ha átéli mindezeket veled kapcsolatban. Az ő szeretete annyira erős és mély irántad, hogy teljesen át fogják formálni a veled történt események. És nézd: a kettőtök kapcsolata így sem szakad meg! Te az eset után a színfalak mögül fogod segíteni. Együtt fogjátok végezni azt a feladatot, mellyel megbíztam őt.

A világ tengerén úsztak, izzásban tartva a létezés lávatüzének forróságát. Ők. Két lélek. Vagy egy? Nem tudni. Ezt csak Isten tudja. Egyedül Ő.

Úsztak, bukfenceztek a szférák zenéjének hullámaira felfeküdve, időtlenségükben élvezve a legmagasabb rezgésszint közelségét, bolygók keletkezését és pusztulását nézték a világ peremének nézőteréről, csodálkozva feketelyukak erején, melyekben valahogy megfogant az antianyag, hitték is meg nem is, hogy ez őket sosem fogja érinteni, majd – ámulva élet és halál körforgásán – pörögtek, daloltak a szeretet nagyszerűségének térnélküli örvényében.

Aztán jött Ő.

De ez a mondat annyira suta és semmitmondó. Hogy lehetne időre utaló határozószót használni az időtlenség színpadán? Hogy lehetne igével kifejezni Isten „közeledését” a térnélküliségben? S hogy lehetne személyes névmással helyettesíteni Őt? Na, tessék! Most is!

Be kell látnom, az ember korlátozott módon tud elbeszélni valamit, ami a határtalanságról és a végtelen lehetőségekről szól. Nézzétek ezt el nekem, kedves Olvasóim! Maradjunk csak annyiban, megpróbálom úgy elmagyarázni, hogy érthető legyen számotokra az, amit én megértettem. És folytatom, mert fontos. Rettentően fontos. A tanítás végett. Igen, azért.

Tehát ott tartottam, hogy jött Ő, az Isten. És magához inté a forgó, pörgő lélekpárt, kiknek összhangjában maga is fölöttébb kedvét lelé, ezért (ha lenne Istennek szeme, akkor azt mondanám) szemét legelteté rajtuk, mialatt azok gyermeki könnyedséggel élvezik egymás és a többi lélek társaságát a határtalan lét gomolyagában. És odaszólítá magához e lélekpárt. (Bár, itt most talán változtatni próbálok a belőlem ösztönösen feltörő archaizáló kiszólásaimon, nehogy mondanivalóm rovására menjen az egész, s ígérem, az isteni dialóg leírása során arra törekszem, hogy legfontosabb célomat, a megértést, elősegítsem.)

Szóval, odalép hozzájuk, e lélekpárhoz az Isten és (hogy is fogalmazzak, hogy ne legyen félreérthető?) „kezükbe” nyom (ha lenne kezük, értitek, ugye?) két „iratköteget”, vagy valami ehhez hasonló, összegyűjtött tudásanyagot.

– Szerepkönyv? Hát muszáj? – kérdezi az egyik lélekrész.

Isten elmosolyodik (azaz elmosolyodna, ha lenne arca és lennének gesztusai, de, mivel nincsenek, ezért csak így képzeljük el mi, anyagi világunkhoz szokott emberek), majd ezt válaszolja:

– Igen. Vannak, akik örülnek nagyon a felkérésnek. Te miért nem?

– Jó így. Jó együtt. Nem vagyunk beleszorítva sem az idő, sem a tér csekélyke, három dimenziójába. Itt a lehetőségünk végtelen. Odaát pedig… Nos, értesz, Uram, ugye?

– Persze. Hogyne. De a másik részedet is megkérdezném. Te sem vágysz odalentre? – fordul Isten kérdésével a másik lélekrészhez is, lelassítva és gondolkodásra késztetve ezáltal azt.

– Én szívesen bekukkantanék oda. Izgi lehet az a világ! Tele baromi sok színnel és illattal, mozgással és formával. Azt hiszem, leginkább legózni szeretnék. Alkotás és Teremtés miniben! Ez olyan isteni folyamat lehet! – válaszolja huncutul csillogó szemmel a másik lélekrész s azonnal elkezdi tanulmányozni a kapott anyagot.

– Rendben. Menjünk. És ez a szereposztás már véglegesnek tekinthető? – kérdezi a papírokból feltekintve az egyik. – Miért én vagyok az anyja?

– Lehet fordítva is, ahogy szeretnétek. A lényegen a csere úgysem változtat – szól szelíden Isten.

Szavait pár percnyi (ha lennének ott percek) csend követi, majd felnézve az egyik a szerepkönyvből, összeráncolt homlokkal (ha lenne homloka) kérdezi:

– Ezt nem értem! Hogyhogy ő hal meg előbb? Ez nem így szokott történni odalenn!

– Igen, igen! Nem így szokott! És miért ilyen drasztikus módon kell eltávoznom onnan, mellőle? – kérdezi most már a másik is lázadó hangon (azaz, ha hangja lenne).

– Ha megelégedtek ennyivel, ezt válaszolom: mert így lesz nektek a legjobb. De ha ez nem elegendő számotokra, akkor szívesen kifejtem bővebben, magyarázatképp – mondja Isten megértően.

– Kérnénk ezt a kifejtést! Miért kell nekünk ennyit szenvednünk? – csattan fel az egyik lélekrész. – Tisztelem a kreativitásodat és a fantáziádat, de, ha kérhetem, húzzunk ki néhány ötletet ebből a szerepkönyvből! Oké?!

– Nos, megtehetem, de akkor elvész a lényeg. A mi állandó és legfontosabb célunk.

– A változás?

– Igen. A változás.

– Ahhoz kell ez a rengeteg minden? Ez a… Mi ez itt? Szinte az összes válfaja fel van sorolva a kínoknak! Már a gyerekkor is, aztán a házasságom… És még megfejelni egy ilyen gyermekhalállal? Őt mért csak húsz évig hagytad élni? Micsoda sztori ez, de mégis?

– Nézd! Nézz magadra! Túl heves vagy. A szívedbe ugyan temérdek jóság van beleplántálva. Azaz, nem csak téged tüntettelek ki ezzel a tulajdonsággal, de, talán a tiedben, a tietekben sokkal jobban megfogant ez az adomány. Viszont belőled hiányzik valami, ami nélkül mindez mit sem ér: az alázat. Erre akkor tehetsz szert, ha végigéled ezt a sok „kínt” – ahogy te fogalmaztál. Bár, tudod, csak odalenn van fájdalom. Ahol minden csak átmeneti és ideiglenes. Örökléte csak itt van a dolgoknak.

– Mindent értünk, Urunk. De anyámnak – ha már a szerepkönyv címkéin ez áll, így nevezem – mégis igaza van némileg. Ide van írva, itt olvasom: a fiú szófogadó, szerető gyermeke anyjának; az anya gyengéd, törődő anyja fiának. Akkor mire ez a pálfordulat a történetben? Ez logikátlan és teljességgel hiteltelen! Miért ilyen véget találtál ki nekem? Bódító szerek, hanyagság és zűrös erkélyjelenet? Ez nagggyon durva. Most mondtad: odaát van csak fájdalom. És ezek után maradjon ott anyám még évtizedekig? Micsoda kínzás ez részedről? Mire jó ez az egész?

Isten lényéből még erősebb szeretet árad, mikor látja e lélekrész azon tulajdonságát, melyben maga is különös örömet lelt: a mindig másokkal törődő figyelmességet. Elmosolyodik (vagy valami ilyesmit művel), majd türelemmel folytatja a magyarázatot:

– Anyád csak akkor fogja tudni átlépni a határait, melyek akadályozzák a kiteljesedésében, ha átéli mindezeket veled kapcsolatban. Az ő szeretete annyira erős és mély irántad, hogy teljesen át fogják formálni a veled történt események. És nézd: a kettőtök kapcsolata így sem szakad meg! Te az eset után a színfalak mögül fogod segíteni. Együtt fogjátok végezni azt a feladatot, mellyel megbíztam őt.

Majd odafordul a másik lélekrészhez:

– Erről még nem is nyilatkoztál. Elvállalod a megbízatást? A tanítást?

A lélekrész rövid gondolkodás (vagy valami hasonló) után szólal meg csak:

– Most már kezdem látni ennek az egész, megtervezett eseményláncnak az értelmét. Belátom, mindent jól kitaláltál. Hatásos lesz, valóban. És, természetes, hogy vállalom ezt a nemes feladatot. Mit is mondhatnék? Legyen meg a Te akaratod!

– Akkor memorizáld, kérlek, felsorolással, az életedet: ki vagy, mit és hogyan fogsz tenni?

– Elsőszülött gyermekként jövök világra, szöszi hajú, élénk kislány leszek, teli energiával és szorgalommal. Iskoláim…, munka- és lakhelyem, házasságkötésem, bla, bla, bla… Értem most már. Mindent tudok és értek. És köszönöm, hogy a kettősünket nem akarod soha szétszakítani teljesen! Hálás vagyok ezért.

– Jól megtanultad a szerepedet. Átéléssel fogod játszani, tudom! És arra kérlek, figyelj oda mindenre! Lesz egy nagyon fontos momentum, mely azonban csak apró részletnek fog tűnni. Ott, a fiad köldökzsinórja körül. Amikor még a méhedben fog növekedni. Arra kérlek, ne engedd senkinek, hogy a rendellenesség miatt elvegyék tőled őt. Hiszen akkor a tervet nem fogjátok tudni teljesíteni. Nem fogjátok tudni eljátszani a kettőtökre megírt szerepet – és akkor minek dolgoztam én ezen az agyafúrt történeten – zárja figyelemfelhívó szózatát Isten.

Majd a másik lélekrészhez fordul:

– Neked hogy tetszik a rád írt szöveg? Megtanultad?

– Hogyne, hiszen jóeszű és szellemes ifjúnak gondoltál ki engem – vigyorodik el (vagy effélét tesz) a másik lélekrész, majd folytatja –, aki vörös, göndör hajával jól meglepi a családot, majd a sportban fogja kiélni a mozgásmániáját. Kedvenc filmje lesz a Star Wars… Hú, itt is imádom a bolygóközi utazásokat, ez fasza! – csúszik ki száján, majd elnézést kérve tekint fel Istenre: –Bocsánat a szóhasználatért, csak gyakorlom a szerepemet!

Isten ekkor elmosolyodik (vagy valami olyasmit tesz), majd biztatásként útnak indítja utolsó mondataival a két lélekrészt:

– Lesznek segítő pillanatok, amikor pontosan fogjátok látni a feladatotokat. Az egyik akkor lesz, mikor világra jössz és odaadnak édesanyádnak. Abból az összekapcsolódó tekintetből mindketten emlékezni fogtok a tervre. A másik pedig, fiad halálának pillanata lesz. Akkor át fogsz látni – tisztán és világosan – a színfalak mögé, ahonnan fiad fog súgni neked életed hátralévő részében, ha véletlenül elfelejtenéd a szerepedet. Megértettétek, tehát? Nos, induljatok utatokra, legyen szeretettel és élménnyel teli életetek!

Azzal Isten, a felejtés felettébb nagyszerű eszközét alkalmazva, álmot bocsájt a két lélekrészre, kik ezennel hivatalosan is megkezdik útjukat létük földi szakasza felé. Majd játékuk közben nézi, nézi őket szelíden és mosolyog. (Vagy valami ahhoz hasonlót művel, úgy hiszem).

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: