Vera kissé görnyedt háttal lavírozott a kerekesszékek között az otthon földszinti folyosóján. Mindig jó hangosan előre köszönt, annak, akinek egyetlen lába sem volt, még udvariasabban, és jobban lehorgasztotta a fejét. Anyja gyerekkorában gyakran rászólt, hogy húzza ki magát. De ő nem érezte helyénvalónak. Sőt! Ki nem állhatta a felszegett fejű, peckesen lépkedőket. Tán nem nyomaszt mindannyiunkat szégyenérzet valamiért, amit egykor tettünk vagy éppen nem tettünk meg?
Gyalog ment fel a lépcsőn a második emeletre. A nővér kinyitotta neki, majd bezárta mögötte a demens osztály üvegajtaját. Vera rögtön megpillantotta az anyját, a folyosó ablakánál állva kifelé bámult.
– Szia, anyukám! – mosolygott rá. Igyekezett tisztázni a viszonyokat, hogy ne kelljen azt hallania: ki vagy?
– Hát te honnan tudtad, hogy itt vagyok? – csodálkozott az idős asszony.
– Már fél éve itt vagy.
– Dehogyis! Csak tegnap jöttem.
– Na jó – hagyta rá –, hoztam enni, gyere, üljünk le!
Az asszony mohón nekifogott a borsólevesnek.
– Mi volt a reggeli? – próbált Vera beszélgetni.
– Nem volt.
– Teát vagy kakaót ittál?
– Teát.
– Kekszet kérsz?
Az asszony bólintott, és elkezdte kapirgálni a viaszosvászon abrosz kerek mintáit, próbálta felvenni a karikát. Vera döbbenten nézte. Majd a kör alakú mintára helyezett egy kekszet. Anyja szótlanul elvette.
– Meglátogatott valaki?
– Igen, a nővérem.
– Az nem lehet, ő már meghalt.
– Meghalt? – kikerekedett a szeme. – Mikor?
– Három éve. – Szomorúan nézték egymást.
– Apád is itt volt.
– De hát ő is… – elharapta a mondat végét, maga se tudta, hogy miért. – És mit mondott?
– Semmit. A folyosón ment. Biztos nem talált meg.
– Aha, értem… Mit hozzak holnap, mit szeretnél?
Vera hamarosan összepakolt, és elköszönt a másnapi viszontlátásig.
Reggel sms-t kapott az otthonból, anyját beszállították a kórházba, mert elesett. Azonnal odasietett. A sürgősségi folyosóján várakozott, pont ott, ahol apját utoljára látta öt évvel korábban. Hirtelen melege lett. Elővette a vizes palackját, kortyolt belőle, majd hátradőlt, behunyt szemmel a falnak támasztotta a fejét. Ködös agyában elsuhant egy emlék. „Az első feleségét szeretné látni.” Ezt mondta az orvos akkor, amikor kijött a vizsgálóból? Hallotta-e az első szót, vagy csak képzelte? Apja második felesége rögtön felpattant és beviharzott az orvossal. Vera meg bénultan hagyta, hogy a dolgok folyjanak tovább úgy, mintha ő ott se lenne.
Ekkor kinyílt az ajtó, és egy sztetoszkópos férfi hozzálépett.
– Bemehet az édesanyjához. Hamarosan meglesznek az eredmények, akkor eldöntjük, hogy itt kell-e maradnia a kórházban.
A vizsgálószobában egyedül feküdt az anyja, csak egy nővér pakolászott, aztán kiment. Az asszonyba infúzió volt kötve, és olyan mélységes szomorúsággal nézett, hogy Vera beleborzongott.
– Hát mit történt veled, anyukám?
– Nem tudom – válaszolta bocsánatkérőn.
– Hoztam finom multivitamint, iszol? – Segített neki feltámaszkodni. – Ízlik?
– Igen. Ceruzaíze van.
– Mi… micsoda? Nem jó?
– De jó. Finom. – Visszaereszkedett a párnára. – Rég láttalak.
– Tegnap, anyukám.
– Apád is itt van?
Vera meglepődve hallotta saját szájából:
– Igen.
Az öregasszony arca felderült. Vera hirtelen kattogást érzett a bal fülében. Ájulás környékezte. Megszorította anyja apróra fonnyadt kezét.
– Mindjárt visszajövök, jó?
A folyosón lerogyott a padra, ivott a vízből, és végignézett a várakozó embereken. Ki fel-alá járkált, más a kezeit tördelte, volt, aki megadóan bámult maga elé. Egy kisebb csoportban megpillantott egy férfit, aki ráérősnek tűnt. Vera tenyerébe temette az arcát, homlokán végighúzta párszor az ujjait. Nem szűnt a szívdobogás érzése. Felállt, menetirányba fordította a testét, megvárta, amíg biztosan nem szédül, és elindult a férfi felé. Hosszan beszéltek.
– Anyu – nyitott be újra a vizsgálóba. – Nézd, ki van itt?
– Ki vagy? – Összehúzott szemmel fürkészte a férfit.
– Hát nem ismered meg? Apu… – megbicsaklott a hangja.
– Te vagy az?
– Én vagyok. Tóni, a férjed.
– Férjem?
– Na jó, elváltunk húsz éve. De azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek. Nagyon megbántam, hogy elhagytalak.
Az asszony erőlködött, hogy megértse, mit mondanak neki. Lassan megenyhültek a vonásai.
– Tóni! – nyújtotta a kezét a férfi felé.
Verának összeszorult a torka, kisietett a teremből. A folyosón néma zokogásban tört ki, patakokban folytak a könnyei. Nem tudta, hány perc telhetett el, mire nyílt az ajtó. Akkor megtörölte az arcát, mosolyogni próbált. A férfi bátorítón nézett rá, fejével az ajtó felé biccentett. Vera kissé görnyedt háttal, lehorgasztott fejjel indult a vizsgáló irányába. Nyúlt a kilincs felé, de megállt a keze. Belépés előtt kihúzta magát.