novella

Lukács Edit: Üres doboz

Akkor még nem sejtette, hogy a gyönyörű külső mennyire nehéz természetet rejt. Rossz jellem, vagy komolyabb pszichés sérülés? Valószínűleg az utóbbi.

Korán keltem, hogy a szombatra tervezett, családi ebédet időben előkészítsem. Aznap megszegtem a napi rutinomat: nem zuhanyoztam le reggel, csak fogat mostam. Tudtam, hogy néhány óra múlva tetőtől talpig levetkőzve, az összes ruhámat a mosógépbe fogom hajítani, utána pedig egy másodperc törtrésze alatt a fürdőkádban landolok majd, ahol a testem külső suvickolásával a lelkemet is ki szeretném takarítani.

Beültem az autóba, ahová már hónapokkal korábban bekészítettem a fertőtlenítő folyadékot, noha azokban az években még senki sem ismerte a COVID szót. Rutinommá vált, hogy      néhány cseppet a tenyeremen gondosan szétdörzsöljek, mintha csak egy elixírt használnék. A találkozások után persze…

Jól esett vezetni. Idilli, átmenetei állapot volt ez az otthoni feladatok és a rám váró kórházlátogatás között. Leparkoltam az Amerikai úton, közel a bejárathoz. Kiszálltam az autóból és mélyet szippantottam a friss, tavaszi levegőből. Éreztem a buja természet illatát, hallottam a madarak csicsergését, láttam a virágzó fákat, a természet újjászületését a hosszú, lehangoló tél után. Szememet lehunytam pár másodpercre, próbáltam a környezetet pillanatfelvételekként eltárolni agyam egyik rejtett zugában, ha később esetleg szükségem lenne majd rájuk. Aztán lenyomtam a kórház kerítésének kapuján a kilincset.

Komótosan lépdeltem, magam mögött hagytam a gondozott előkertet, majd a hátsó épület felé vettem az irányt. A körülöttem lévő látvány egyre lehangolóbbá vált. Egy szűk szakaszon vezetett át az út, melyet veszélyes hulladékokat tároló zsákok, és kiselejtezett, rozsdás tolószékek szegélyeztek. Végre elértem az utolsó, öreg épületet. Beléptem a hatalmas, sötétbarna kapun az olcsó linóleummal borított előtérbe. A kopott, műanyag padlóburkolatot a hypó meglágyíthatta az évek során, mert minden egyes lépésnél cuppogó, ragacsos hangot hallatott. Orromat azonnal megcsapta a jellegzetes bűz, gyomrom összerándult. Áporodott vizelet kipárolgása keveredett a ritkán mosdatott öregemberek jellegzetes testszagával, és a legolcsóbb takarítószer nyomokban található maradványaival. Néhány szobában nyitva volt az ablak, ám az épület az évek során oly mélyen átitatódott a bűzzel, hogy a halál szaga képtelen volt kiszellőzni. Így is hálát adtam a sorsnak, hogy tavasz van.

Elhaladtam a szobák előtt, ám sokszor nem tudtam időben elfordítani a fejemet, ha egy kórterem ajtaját valaki résnyire nyitva hagyta. Az elém táruló látvány, a szaggal keveredve, minden egyes alkalommal egyre jobban felkavart. Emberi mivoltukban megalázott, elhanyagolt nőket és férfiakat láttam sokszor hiányos öltözékben, azokban a szobákban, mely többségük esetében hátralévő életük utolsó otthona volt.

– Nővérke! Nővérke! – hallottam szinte folyamatosan, ahogy könyörögve hívta valaki a kiégett, eltompult személyzet egyik tagját, bármelyikét, csak, hogy végre valaki hozza oda, vagy vigye el azt a nyomorult ágytálat. A kiáltások sokszor egész látogatásom alatt folytatódtak: hol egyik, hol másik szobából. Egy idő után a hangok összeolvadtak a látvány rettenetével, és egy falióra ütemes tiktakolásaként lüktetettek a koponyámban.

Végre befordultam az utolsó folyosóra. Innét nyílt az a kórterem, ahol egy fizetős szobában feküdt Anyám. A körülmények itt hangyányit jobbak voltak, mint a 6-8 ágyasokban. A nővérek is gyakrabban jártak be az itt fekvő betegekhez, leginkább akkor, amikor észrevették a látogatók érkezését.

Leültem az ágy mellé, egy viharvert ülőkére. Anyu mélyen aludt, nem érzékelt semmit. Nem akartam felébreszteni, a gondolataimba merültem. Beleborzongtam, ahogy egykor ápolt, gyönyörű anyámat leépülve látom.

Gyerekkoromban mindig tökéletes frizurával, finoman sminkelve, ruháit bizsukkal kiegészítve indult el otthonról. Körmeit gondosan lakkozta, kezei elegánsak, ujjai hosszúak voltak. Számos udvarlója közül apámat választotta, aki úszott a boldogságban. Akkor még nem sejtette, hogy a gyönyörű külső mennyire nehéz természetet rejt. Rossz jellem, vagy komolyabb pszichés sérülés? Valószínűleg az utóbbi. Erős hangulatváltozásai, dühkitörései voltak. Sohasem lehetett tudni, hogy mi váltja ki nála a robbanást, bármilyen apróság képes volt beindítani a veszekedéseket. Ilyenkor teljesen megváltozott a személyisége. Gonosz volt, sértegette szeretteit, majd haragja amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlt. Utólag belegondolva, valószínűleg nem is érezte át, hogy ilyenkor miket vágott a fejünkhöz, így bármiféle bűntudat nélkül rövid időn belül visszanyerte nyugalmát. Ahogy cseperedtem, egyre fokozódott bennem a szorongás. Sohasem tudtam, mikor és miért tör majd ki a vulkán. Apu bevallotta egyszer nekem, hogy minden nap, amikor hazafelé jövet a lépcsőházunkban felfelé lépdelve közelít a lakásunkhoz, a szíve a torkában dobog. Egy idő után Anyám környezetében már nem csak a családtagok tartottak a kiszámíthatatlanságától. Életünk lassan, de biztosan, kezdett pokollá válni, egyikünk sem szeretett otthon lenni. Mennyire irigyeltem az osztálytársaimat, akik alig várták egy-egy táborozás után a hazaérkezést, míg én rettegtem a bizonytalanságtól. Apu maradék rajongása az imádott nőért teljesen elkopott, mégsem tudtam hibáztatni érte. A forgatókönyvet az élet már régen megírta. Apám beleszeretett valakibe, szüleim elváltak, Anyu egyedül maradt.

Révedezésemet az ajtó csikorgása és egy nővér léptei szakították félbe.

– Meg kell, hogy mérjem az édesanyja vércukorszintjét, és a vérnyomását – mondta az ápoló, észrevehetően jobban fontoskodva a kelleténél.

– Persze, persze – válaszoltam.

Pár perc múlva ismét kettesben maradtunk, megsimogattam Anyu kezét. Rám mosolygott. Hajdan volt gyönyörű kék szemét rám emelte. Egymásba kapaszkodott a tekintetünk és kezeink összefonódtak. Az egykor oly impulzív, heves asszony már régen megtört. Szomorúan, céltalanul élte utolsó éveit, bezárkózva valós, vagy vélt gondolataiba. Képtelen voltam boldogabbá tenni, bármennyire is próbálkoztam. Megbékélt a szomorúsággal. Egyszer azt mondta nekem az életéről, hogy olyan, mint egy üres doboz. Próbáltam győzködni, hogy itt vagyok én, és a három unokája, van miért élnie, van kit szeretnie, és mi mindnyájan szeretjük őt. Nem üres az a doboz! – mondtam higgadtan, de belül üvöltöttem. 

Szeretni akartam, sokkal erősebben, mint amennyire képes voltam, de leginkább azt kívántam, hogy ne sajnálatból éljem át az érzést. Kellett, nagyon is hiányzott számomra az anya-lánya kapcsolat. Hosszú éveken át azzal áltattam magam, hogy már rég megbékéltem a hiányával, ám a kórházban ülve éreztem, hogy ez puszta önámítás volt. A földi létből távozni készülő anyám belém feszülő kapaszkodása olyan intimitást hozott létre köztünk, amit korábban sohasem éltem át. 

– Szeretlek anyukám – mondtam búcsúzóul. Megsimogattam a kezét, ő pedig ismét álomba szenderült. Takaróján gondosan kisimítottam a ráncokat, mintha ennek bármi jelentősége is lett volna, majd óvatosan behúztam magam mögött az ajtót.

Szapora léptekkel, a levegőt sokáig bent tartva igyekeztem ki a szabadba. Az utcán alig győztem magamba szívni a friss illatot. A hypóval vegyített bűz szaga órákig megmaradt a nyelvemen. Beültem az autóba, lehúztam az ablakokat, és berregő motorral szinte repültem vissza a saját világomba: az otthonomba, a szeretteimhez.

Ismét beléptem abba a létbe, amit már én irányíthatok. Folyamatosan pakolom a saját dobozomat. Gondosan belehajtogatom a közös élményeket, a mókázásokat. A legtöbb helyet a szeretetet foglalja el. Reményt is gyömöszölök bele, mert anélkül egy tapodtat se…

A szó folyamatosan visszhangzik a fejemben: remény, remény… én még nem indulok. Maradok.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: