Mosberger Hajnalka: Gyere le a szívedbe

Az utóbbi évek legfontosabb üzenete volt. Gyere le a szívedbe. Túl sokat vagy a fejedben. 
Ha talán időben meghallom a belső hangot és érzékelem a jeleket, elkerülhető lett volna. De ez is csak egy felesleges gondolat, a válasz pedig már nem fontos. Ha szélsebes rakéta készül becsapódni az életed kellős közepébe, már hiába ugrasz arrébb egy métert. Az bizony földig rombol mindent, amiben korábban hittél.
 
Hártyavékony fallal körbevett közegben mozgom. A hártya száraz és berepedezett, átlátok a réseken. Bármelyik pillanatban széteshet az egész és én kihullom belőle. Bár úgy tűnik, a testemben vagyok, valójában minden mozdulatom és cselekedetem egy gépies, jól berögzült világ robotműködése. Megtanított rá az élet. Remek tanuló voltam. Bravó. Ebben az állapotban néha képes vagyok kívülről látni magam. Kiüresedtek a korábban folyamatosan zakatoló és kattogó gondolatok a fejemből, akárcsak az érzések a szívemből. Maradt a félelem – amiről csak nagyon rövid pillanatokra vagyok hajlandó tudomást venni – és maradt a remény, a hit. Ennyi az összes érzelem, amivel képes vagyok megbirkózni jelen pillanatban. Egy hol pislákoló, hol fényes, de hajszálvékony szállal vagyok összekötve a létezéssel. Hirtelen eltűnt a sok száz sürgős-fontos-halaszthatatlan tennivaló körülöttem. Eltűnt a megfelelési kényszer. Kiürültem. Az első sokk úgy söpört végig rajtam, hogy semmi nem maradt bennem. Hajnalban, amikor a telefon kijelzőjén fenyegetően ott villog az ismeretlen szám, tudom és érzem, másodpercek tört része alatt minden megváltozik körülöttem. A kórházból hívnak. Arra emlékszem, kiabálok az orvossal. Mit tett a lányommal? Megsemmisülve állok, miközben lerakom a telefont. Visszarogyok az ágyra, mint egy megfáradt harmonika. Összefolynak a színek, a minták a szürke padlón. Bágyadtan nézem. Lehet ezek a pacnik itt az életem széthullott darabjai. Feltápászkodom, sürgősen az intenzív osztályra kell mennem. Anna vár. Kimegyek és hányok. 
Kiabálásomra Martin is felriadt a szomszéd szobában. Szó nélkül, felöltözve vár, kezében a slusszkulccsal. Némán ülünk az autóban a kórházig. Látogatási tilalom van, mégis kérdés nélkül nyílnak az ajtók és engednek át mindenhol. Az orvos a folyosón vár bűnbánó, lehajtott fejjel. Ru-tin-mű-tét volt – dadogom halkan. Az egymást követő lépteimet és a cipőm orrát bámulom, amíg áthaladunk a szürke félhomályba burkolózott, léptünktől visszhangos hosszú folyosón. Az intenzíven beöltözve, reszkető gyomorral közeledem a teljes orvosi fogadóbizottság felé, akik egy nyitott kórterem ajtaja előtt állnak. Nyilvánvaló, mindannyian a műtőből jönnek. A megfáradt arckifejezések rosszat sejtetnek. Erről itt és most és végérvényesen nem akarok tudomást venni. A húsz perces műtét este kilenckor kezdődött, és most hajnali két óra van. A szemükkel, mint egy felszállópálya fényei, jelzik az utat a kórházi ágyig. Anna úgy fekszik ott, mint Csipkerózsika. Csak a gyönyörű mesebeli hercegnőmből csövek lógnak ki a takaró alól és egy zacskóba vér csöpög. Karjában infúzió, nyakában branül, mellette lélegeztető és életfunkcióit figyelő gépek sorakoznak.
Alszik, és most is milyen gyönyörű, ahogy kisimult arcával csendben itt pihen. Nem tudom hozzáérhetek-e, bátortalanul az orvosokra pillantok, akik bólintanak. Megsimítom a kezét a takaró felett. Visszanézek a doktorokra, és közlöm velük, egy hónap múlva érettségizik. A műtét előtt küldött utolsó szelfije és kérése kattog bennem. Anya, hozd be a bioszt és a matekot! Azt mondják egy-két nap csak, aztán hazamehetek. Addig itt is tudok tanulni. Szeretlek. 
Az orvosok nem értik miről beszélek. Én nem értem, hogy került az intenzívre. 
Kezembe nyomnak egy kitöltött papírlapot, amivel a tilalom ellenére szabadon mozoghatok a kórházban. Alig bírom megemelni a kezem. Néhány órája, amikor kiebrudaltak a sebészetről, mondván, nem tartózkodhatom az osztályon, a nővérke a kérdésemre annyit válaszolt, kizárólag végstádiumban lévő betegeket látogathatnak a kórházban. Kezemben a kitöltött formanyomtatvány mázsás súllyá nehezedik. Szeretnék felébredni ebből a rémálomból. 
Nem tudom, hogy érünk haza. A WC szinte nem ereszt el. Úgy érzem, kihányom, vagy kifosom magamból az elmúlt évek összes megrekedt sérelmét, bánatát. Amint vízszintesbe érek, már okád ki magából az ágy is. Egyetlen szót motyogok pánikban, rémülten suttogva, amikor egy kis pihenőt kapok. Úristen, Úristen, Úristen. Zsibbadnak a végtagjaim, az ájulás szélén vagyok. Aludni nem tudok, pedig jobb lenne öntudatlan állapotba merülni.
Martin aggódik. Magához ölel, mondja, hoz egy zacskót, azt fújjam. Olvasta valahol a neten, az segít. Nem kell zacskó, mondom ingerülten. Kicsit szégyellem magam és sajnálom, hogy ilyen állapotban lát a fiam. Nem tudom, mit tennék most nélküle. Úgy érzem, sosem lesz reggel. 
 
Most lelassult az idő. Lerövidült a naponta megteendő kilométerek száma. A napi reggeli rutin maradt, ez úgy látom, kell az életben maradáshoz. Otthon és kórház. Ez lett átmenetileg a két legfontosabb helyszíne az életemnek. 
 
A bizonytalanság, mint egy besurranó tolvaj esténként megjelenik, hogy elvigye a megmaradt életenergiámat is. Résen kell lennem. Nem engedhetek semmilyen negatív betolakodó érzésnek. Az éjszakák végtelen hosszúságúnak tűnnek. Minden reggeli látogatás alkalmával az osztályon dolgozó nővérek, orvosok arcát fürkészem. Senki nem nyilatkozik a lányom állapotáról. Stabil, csak ennyit mondanak. Ezt magam is meg tudom állapítani, amikor a műszerekre nézek. A tehetetlenség érzése szinte felőröl. Megszoktam a kontrollt és az irányítást az életben. Most itt ülök és fohászkodom magamban egy pozitív életjelért. Finoman simogatom Anna kezét a takaró felett és beszélek hozzá. Közelebb hajolva az osztálytársairól mesélek, akik aggódva várják minden nap az újabb fejleményeket. Kicsi Áná – mondom neki, mert tudom, hogy mindenki így hívja a suliban – nagyon várnak már vissza a többiek. Kérlek, kérlek… gyógyulj meg minél hamarabb! Anna hirtelen megmozdítja a karját, kinyújtja a takaró alól, a kezemet keresi. Ekkor már a műszerek éktelen sípolásba kezdenek, rémülten nézek a sivító hang forrására, majd az arcára. Mintha ki szeretné nyitni a szemét, remeg a szája és szempillája, megjelenik egy könnycsepp a szeme sarkában. Ekkor az osztályról már mindenki a kórteremben van. A nővér a palackhoz lép és megemeli az altató mennyiségét. Anna újra mély álomba zuhan. Nagyon közel vagyok hozzá, hogy én is elájuljak.
Több sikertelen próbálkozás után az ötödik napon jók az esélyek egy ébresztésre. A legutóbbi két alkalom kudarcba fulladt. Gombóccal a gyomromban várakozok kint egy padon. Remegő kézzel fogom a telefonom és egy üzenet írásába kezdek. Neki írok.
Anna Picur! Bent fekszel az intenzív osztályon, most szeretnének felébreszteni. Kint várok… Nagyon szeretlek! Kérlek, gyere vissza hozzám – elküldöm az üzenetet.
Nem érzékelem az idő múlását. Látom ugyan a telefonom kijelzőjén, de minden perc egy órának tűnik. Nyílik az ajtó. Napok óta először látok mosolyt a főorvos arcán. Bólint. Óriási kő gördül le a szívemről.