novella

Fokvári Dóra: Egy becsületbeli ügy

A gyász elviselhetetlen folyamat. Bármit csinált, bármerre nézett, mindenhol csak Jónát látta az otthonukban. Az összes apró tárgy, az összes illat rá emlékeztette. Próbálta magát valahogyan összeszedni, de az emlékek folyamatosan kínozták a szívét.

Júniusban egész éjjel világos volt. Ólafur Einarsson mindig is szerette ezt az időszakot Izlandon. Ilyenkor a sziget északi csücske is megtelt élettel. Birtoka Tjörneshreppurban volt, közel Húsavík városához és a híres Dettifoss vízeséshez. Itt élt feleségével, Jónával. Évről évre egyre több turista járt erre, sokan megálltak tanyájánál fotózkodni a lovaival, birkáival. Nem zavarta az öreget, büszke volt szép és egészséges állataira.

Ez a szezon is jól indult május elején, mikor már megszűntek a fagyok és kisarjadt a völgyekben a ropogós, friss fű, a teleltetés után szabadon engedte birkáit. A százhúszból alig egy tucatot hagyott a karámban. Egy békés reggelen, miután felkelt, nem találta maga mellett Jónát, se a megszokott kávét az éjjeliszekrényén. Zsörtölődve indult az istállóba, biztos volt benne, hogy felesége megint kedvenc öreg lovát, Daisy-t csutakolja. Úgy össze voltak nőve, mint anya meg gyermeke. Ólafur bement a szalmabálákkal szegélyezett karámokhoz, és meglátta, hogy Jóna mozdulatlanul fekszik a földön lova mellett. Odarohant, minden erejét összegyűjtve felemelte és kivitte a levegőre, de Jóna nem tért magához. Későn jött a mentőhelikopter, a nőt nem tudták megmenteni az orvosok. Hirtelen agyi aneurizma – mondták a férfinak, aki tehetetlenül nézte végig szerelme utolsó pillanatait.

Ólafur napokig nem tért magához a tragédia után. A világos éjszakák miatt elvesztette időérzékét. Már nem tudta, milyen napszak van. Nem evett és nem ivott. Az a pillanat járt a fejében folyamatosan, amikor felesége ránézett és jó éjt kívánt neki az utolsó estéjükön. Magányából egyedül éhes lovainak nyerítése zökkentette ki néha. Hiába érkeztek a kíváncsi turisták, a férfi nem ment ki a házból.

A gyász elviselhetetlen folyamat. Bármit csinált, bármerre nézett, mindenhol csak Jónát látta az otthonukban. Az összes apró tárgy, az összes illat rá emlékeztette. Próbálta magát valahogyan összeszedni, de az emlékek folyamatosan kínozták a szívét. Daisy se volt hajlandó enni, naphosszat csak állt a hátsó ajtó mellett és várta, mikor jön Jóna.

Ólafur három hét után, mikor már nem bírta tovább ezt a fojtogató börtönt, nekiállt összeszedni felesége dolgait. Éppen a szekrényből hajtogatta a ruhákat remegő kézzel kartondobozba, mikor az egyik hosszú szövetkabáttal véletlenül kirántott egy faládikát a bútor mélyéről. Több mint negyven éve voltak házasok, de meg volt győződve, hogy ezt a ládát még sosem látta. Bizonytalanul nyitotta ki. Régi képek és levelek voltak benne. Az egyik lapon felismerte anyósa íves betűit, ahogyan a fiskisupa receptjét írta le. Talált több képet fiukról, Kristjánról és közös családi norvég utazásukról. A sok emlék között egy levél akadt a kezébe. Az ő legjobb barátja írta Jónának.

Drága Jóna, nem tudtam elmondani múltkor, mennyire fontos vagy nekem. Azt kívánom most is, bárcsak veled lehetnék. Tudom, a titkot meg kell tartani, de szeretnék egy ajándékot adni. Kedvenc kancámnak csikója született, fogadd el tőlem, így egy részem mindig melletted lesz. Örökkön örökké várok rád. Ragnar

Ólafur azt érezte, nem kap levegőt. Minden izma görcsösen feszült testében, szemhéja remegni kezdett a mindent elöntő dühtől. Alig bírta mozgatni lábait, hogy a fotelig elmenjen. Mint vad viharban a tenger, úgy hullámzott benne minden érzés, gondolat és emlék egyszerre.

Ragnarral tizennyolc éves koruk óta barátok voltak. A húsavíki kikötőben találkoztak, mindketten bálnavadászok akartak lenni. Sok munkával tengerre kerültek, és éveken át együtt szolgáltak a Vigdís nevű halászhajón. Feleségeik is igaz barátnők lettek, gyerekeik együtt nőttek fel. Aztán, mikor korlátozták a vadászatot, inkább a tradicionális izlandi állattartásban látták jövőjüket. Birtokot vásároltak egymástól öt kilométerre a semmi közepén. Az északi, tenger melletti fű a legjobb volt az egész szigeten, hamar híresek lettek gyönyörű és finom húsú állataik miatt. Ólafur mindig is tisztelte és szerette barátját, a legnehezebb időkben is kiálltak egymás mellett. Mikor Ragnar felesége, Margrét meghalt rákban, Jóna is összeomlott. Sokszor ment át a szomszédba, segíteni a gyászoló férfinak a háztartásban és a gyereknevelésben. Sok időt töltött ott. Furcsálta is Ólafur ezt, de végül azt gondolta, így próbálja meg feldolgozni a veszteséget.

Ahogy a múlton merengett, kezdett összeállni a mozaik a fejében. Úgy húsz éve, a semmiből állított be Ragnar egy lóval, Jóna kezdte nevelgetni. Idővel Daisy állandóan követte feleségét, folyamatosan a ház körül várta, és ha meglátta gazdáját, mint egy kiscica, úgy bújt hozzá. Elválaszthatatlanok lettek. Ólafur a levél soraira gondolt, az ajándékra és a lóra. Szíve szerint most azonnal kiment volna, hogy fejbe lője a haszontalan négylábút. Kényszeresen tördelte közben ujjait, ahogy minden porcikáját szorította a harag.

– Meg kell büntetnem ezt a mocskot. Gerinctelen, hazug áruló… – sziszegte. Eszébe jutott egy régi szokás. Mikor a gazda nem tudja leölni saját lovát és megenni azt, mert túlságosan megkedvelte, olyankor megkéri egy bizalmasát, hogy tegye meg helyette. Ezt a kérést visszautasítani sértés, sőt egyenesen árulás.

– Mint egy háborúba induló katona, felállt a fotelből és ingerülten megigazította ruháit. Kicsörtetett az istállóba, megfogta Daisy-t, beterelte a lószállító boxba és autóval elindult a szomszédba.  Ragnar fekete pulóverben a ház melletti veteményesben dolgozott, amikor megállt egy ismerős autó a birtokon. Látta, ahogy Ólafur zaklatottan húz ki egy lovat a boxból és tereli a karámok felé.

– Ragnar, drága barátom! Egy kérésem van hozzád – kezdett bele Ólafur. – Ez a ló Jóna kedvence volt. Mióta elment, nem eszik. Eladni nem tudom, mert öreg, le kéne ölni, ne szenvedjen bánatában, de nekem az emlékek miatt nem megy… – mondta drámai hangon a férfi.

Ragnar nagyot nyelt. Tudta, ezt a kérést nem utasíthatja el. Barátja szemébe nézett és bólintott.

– Megteszem Ólafur, szavamat adom! – és erőtlenül a férfi vállára tette a kezét.

Ragnar este a verandán ült, mellette a puskája már előkészítve. Daisy a korláthoz volt kikötve. Némán bámulta a lovat. Jónára gondolt. Hiányzott neki minden, ami ő volt. A gyász után a nő hozott fényt az életébe. Tudta, kimondhatatlanul nagy hibát követett el, amikor beleszeretett legjobb barátja feleségébe, de nem tudott az érzéseinek parancsolni. Húsz évig élt a titok súlya alatt, úgy érezte, minden találkozásnál hátba döfi őt. Most meg itt ül ezzel a lóval, aki őt is Jónára emlékezteti. Le kell lőnie, mert csorba esik a becsületén és a végén még Ólafur is megsejt valamit. Ez a sors büntetése lehet, gondolta, az ajándékot, amit szerelemből adott, most el kell pusztítania a saját kezével.

Odalépett a lóhoz, homlokához szorította a fegyver csövét, az ujját lassan a ravaszra csúsztatta. Becsukta a szemét, hogy ne lássa a kétségbeesett állat tekintetét. Lélegzetét visszafojtotta, lábait keményen szorította a talajhoz és minden izmát megfeszítette. Csak a lövés pillanatára próbált koncentrálni. Magában kezdett lassan visszaszámolni … de nem tudta megtenni. Zokogva rogyott össze és leengedte a puskát.

Beköszöntött a szeptember, elérkezett a Réttír ünnepe. A gazdák gyalog, autóval vagy lóháton elindultak a vadonba, hogy a tavasszal elengedett birkákat összetereljék a sötét és kíméletlen tél előtt. A pár napos hajtás végén kezdődött a fesztivál, hogy közösen búcsúztassák el a nyarat. Ólafur Laxamýri határában járt a terelőcsapattal, mikor az út másik oldalán, párszáz méterre egy gebének tűnő alakot látott vánszorogni. Keményen oldalba rúgta lovát és vágtatni kezdett felé, hogy befogja. Mikor odaért, a kimerült állat már egy mélyedésben feküdt és remegett. Szőrét vastag sár és porréteg borította, sebes bőre alól ijesztően kidomborodtak bordái. Leguggolt mellé és próbálta megtisztítani a ló pofáját. Ekkor ismerte fel Daisy-t. Nagyon rossz állapotban volt, Ólafur tudta, már nem lehet mit tenni, az utat se bírná ki a legközelebbi orvosig.

– Szóval Ragnar barátod téged is elárult: azt hitte,megment, ha titokban elenged, de pont ezzel tette tönkre a maradék életed. A titkok elvesznek mindent, látod Daisy, nekem is ez jutott. – Ólafur levette válláról a puskáját és leadott egy utolsó lövést.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: